Kereszténység és politika

A keresztények feladatuk nem az a képtelenség, hogy teológiai érvekkel zárjanak le politikai vitákat, hanem olyasmi, ami ennél sokkal „egyszerűbb”: felülmúlni a törvényt, átlelkesíteni a politikai testet, békében és viszályban egyaránt arra törekedni, ami egyedül szükséges.

Fotó: Havran Zoltán

Eleve képtelenségnek tűnik, hogy a kereszténységnek semmi köze se legyen az így felfogott politikához. Hiszen a kereszténység – avagy Krisztus követése – is magától értetődően társas vállalkozás, akárcsak a politeia. Ráadásul a kereszténység is élet, éspedig nem közönséges élet, hanem olyan, amely bizonyos értelemben a biosz politikosz jellegét ölti. Az Efezusiaknak írt levélben Pál apostol úgy fogalmaz, „nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai” (Ef 2.19). Szümpolitai – vagyis polgártársak tehát a keresztények, egyazon város vagy ország lakói. Hogy ez pontosan mit jelent, azt csak a politeia autentikus értelmének felfedése révén érthetjük meg, mert ahhoz hasonlóan kereszténység is az emberi élet sajátos, megkülönböztetett minőségét veszi célba és a jóra való törekvés jegyében áll. Nem csoda, hogy Szent Ágoston, a klasszikus politikai világ egyik utolsó tanúja, Isten országát is civitasként írta le. A kereszténység, amely egyszerűen Krisztus követését jelenti, számos vonatkozásban egy összetett politikai közösséghez hasonlít. Találóan fogalmaz Charles Péguy, e szerint: „A kereszténység: ország. Egy rossz alattvaló is az ország polgára. Egy jó idegen nem az.” Pontosan erről beszélt már Pál apostol is: „nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai”. Ezt tekintjük a kereszténység egyik érvényes meghatározásának.

A pogány oikumené

A kereszténység ország, amely a világban van, de nem a világból való. Ezért mondja Jézus a „főpapi imában” az utolsó vacsora végén az Atyához fordulva: „Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Hiszen nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való.” (Jn 17.15–16) A kereszténység így tehát nem „menekül” a transzcendenciába, hanem arccal a mediterrán életközösség felé, azokhoz a politikai közösségekhez szól, melyek a jó élet elérését célozzák. Ezekkel próbál szót érteni. Kulcsfogalmai, mint az ekklészia vagy épp a leiturgia ebből a politikai világból erednek. Félreértésen alapul az a vélekedés, miszerint a kereszténység ab ovo politikaellenes. Az ókor keresztény apologétái, mint Szent Jusztinusz, Tertullianus, Alexandriai Szent Kelemen, Órigenész és Szent Ágoston főként a politeista világképpel vitatkoztak, ám anélkül, hogy annak politikai rendjét közvetlenül támadták volna. Általában a keresztényeket érő vádakra reagáltak, mert a pogány oikumené istentelenséggel, kannibalizmussal, vérfertőzéssel és az egész emberi nem gyűlöletével vádolta a keresztényeket, általában különös hangsúlyt fektetve a keresztény tanítás politikai következményeire. A kereszténység egyik nevezetes bírálója, Kelszosz éppenséggel azt mondja, hogy a keresztények a lázadás és a pártütés (sztászisz) szellemét terjesztik, tehát politikai értelemben is szemben állnak a mediterrán életközösség integratív politeizmusával. Számos szakadás van köztük, viszonylagos egységüket csupán a másoktól való félelem biztosítja. Mivel nem képesek a pogány oikumenére, sosem lehetnek a birodalom derék polgárai.

Kelszosz úgy látta, hogy már az Egyiptomot elhagyó zsidók is lázadók és pártütők voltak, akik szakítottak a politeista életközösséggel. A keresztények ezt a lázadást viszik tovább úgy, hogy még a zsidókkal is szembefordulnak. Épp ezért semmi más nem várható tőlük, csak pártütés, elvégre a kereszténység a viszály jegyében született. Különös aktualitással bír ez az érvelés ma, amikor az értékek politeizmusa ismét vád alá helyezi a kereszténységet, sőt némelyek az emberi természettel ellentétes, antipolitikai vonásokat vélnek felfedezni a kereszténységen. Ezzel az újpogány érveléssel kapcsolatban annyit mindenképpen el kell ismerni, hogy a klasszikus politikai gondolkodást nehéz lenne elszakítani a politeista világképtől. A politika fogalmi ismérvéből a közösségek, pártok, sőt, a világok sokasága következik és az ókorban, amikor minden közösség egyben kultuszközösség is volt, ez azt jelentette, hogy az emberi rend pluralitását az istenek sokasága szentesíti. ­Emiatt állítják azt némi joggal, hogy a keresztény univerzalizmus és egyistenhit szétfeszítette a klasszikus politikai gondolkodás kereteit. Ugyanakkor azt éppen Kelszosz vádjai mutatják meg, hogy a kereszténység nem szünteti meg az emberi viszonyok, közösségek és tömörülések pluralitását. Az egység lerontásának vádja, vagyis a sztászisz éppenséggel az ellenkező irányba mutat: a politeia radikálisabb felfogása felé. Az evangélium tanítása sem mond mást, mert az ellenségszeretet parancsával megerősíti az emberi viszonyok pluralitását, föltételezve, hogy az emberi rend mindig újratermeli saját megosztottságát. Jézus nem azt mondja, hogy „teremtsetek olyan új világot, ahol nincs ellenségesség”, hanem azt, hogy „szeressétek ellenségeiteket” (Mt 5.44). Az ellenség léte tagadhatatlan.

A monoteizmus politikai következményei

Maguk a keresztény apologéták hangsúlyozzák, hogy a kereszténység nem számolja fel a politikát és nem szünteti meg a polgárok kötelezettségeit a felsőbbséggel szemben. Jóllehet határozottan azt tanítja, hogy „inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek” (ApCsel 5.29), ez nem transzcendens rabszolgaságot, hanem olyan immanens szabadságot jelent, amely magasabb értelmet adhat a politikai életnek. Az első századok keresztény apologétái a szó legszorosabb értelmében démonizálták a politeizmust, mondván, a nemzetek istenei mind csak démonok (Zsolt 95.5), de hangsúlyozták, hogy a keresztények nem az állampolgári kötelességek ellen lázadnak és nem a hatalom isteni eredetét vagy a politikai közösség méltóságát tagadják. Ennek tükrében legalábbis megkérdőjelezhető az a bevett vélekedés, amely szerint a keresztény monoteizmus kiüresíti a politikai gondolkodást.

A középkor politikai bölcselete csaknem teljes egészében a monoteizmus és a monarchia analógiájára épült. Ha a politikai politeizmus híveinek igaza lenne, akkor a monoteizmusnak nyilván ekkor kellett volna megteremnie a maga politikaellenes gyümölcseit. Csakhogy ennek épp az ellenkezőjét látjuk: a középkor a pluralitás nagy korszaka volt, melyet a hatalmak, az autonómiák és a szabadságok sokasága fémjelzett. Sőt van itt még valami, amit a totalitárius modern elme gyakorlatilag képtelen felfogni: a középkorban az ellenállási jog – tehát a sztászisz – egészen a modern abszolutizmusig tökéletesen megfért a monoteizmus politikai következményeivel. A döntő változást épp a modernség hozta el azzal, hogy Isten metafizikai tulajdonságait evilági valóságokra alkalmazva a főhatalom birtokosát halandó istennek (deus mortalis) nyilvánította, az egység metafizikai és metapolitikai elve nyomán a politikai egység kikényszerítésének gondolatára jutott, a Szentháromság misztériumából pedig rövid úton eljutott a világkorszakok misztériumához, amely a progresszív gondolkodás alapja. Ez a totalitárius fordulat minden klasszikus értelemben vett politika vége, hiszen az állam istenítésével a sztászisz végképp tilalmassá válik. Csakhogy ezúttal már nem csupán a klasszikus politikai gondolkodás sztásziszáról van szó, hanem a Kelszosz által emlegetett keresztény pártütésről is.

A monoteizmus politikai következményei először akkor váltak végzetessé, amikor a politikai modernség teoretikusai különböző teremtett vagy fiktív valóságokat léptettek Isten helyébe. Ebből egyenesen következett egy sztásziszellenes gépezet felépítése, hiszen a modernitás véres evangéliuma szerint elközelgett az ellenségtől mentes világ megteremtésének ideje, sőt talán már itt is van. Kétségtelen, hogy ez nem ellenségszeretet, hanem valami egészen más: az ellenség hiányának szeretete, amely tökéletesen idegen a kereszténységtől. A kereszténység sohasem tagadta, hogy az ember politikai lény. Ehhez viszont hozzá kell tenni azt, hogy a monoteizmus Istene nem politikai lény, igazsága nem politikai igazság, egysége nem politikai egység, megváltása nem politikai megváltás. Mindezt éppen az abszolútumot immanentizáló modernséggel szemben kell határozottan leszögezni.

A keresztények közéleti hivatása

A kérdést végtelenül leegyszerűsítve és konkretizálva azt mondhatjuk, hogy a kereszténység és a politika viszonyát az a tény határozza meg, hogy a keresztények emberek. Emberek, akik tökéletlenségük okán és természetüknél fogva rászorulnak a politikai közösségre. A kereszténység nem tagadja ezt, nem törli el az emberi természetet, inkább fölülírja és beteljesíti azáltal, hogy Isten országát és a szentek közösségét tekinti az ember végső hazájának. Ahogy az egyik legrégebbi apologetikus iratban, a Diognétoszhoz írott levélben áll, a keresztények úgy vannak jelen a világban, mint a lélek a testben: „A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket.”

Ezért hát rossz szolgálatot tesz a kereszténységnek az, aki pusztán a társadalom hasznos alkatrészeként dicséri fel, vagy ellenkezőleg, testetlenül lebegő eszmévé akarja szublimálni, száműzve a minden politikai közösségtől távol eső messzi-messzi transzcendenciába. Mindkét felfogás téves, mert éket ver a természetes és a természetfeletti valóság közé, mert tagadja az emberi természetet és mert ártalmatlanítani akarja Krisztust, akinek követése, vagyis a kereszténység nem kizárólag politika- és történelemfeletti metafizikum, hanem élet és közösség, közös törekvés a jóra, egyszóval ország is. Ebből adódik a keresztények közéleti hivatása. Feladatuk nem az a képtelenség, hogy teológiai érvekkel zárjanak le politikai vitákat, hanem olyasmi, ami ennél sokkal „egyszerűbb”: felülmúlni a törvényt, átlelkesíteni a politikai testet, békében és viszályban egyaránt arra törekedni, ami egyedül szükséges.

Borítókép: Szent István király szobra a Budai Várban (Fotó: Havran Zoltán)