Az első számú magyar templom

Magát a templomot eredetileg a magyar alapítású pálos rend építette, akiket 1786-ban a „kalapos király” intézkedései űztek el Szent László városából.

Fotó: Fortepan / Szalay János

Ennyit a jelenről és a lehetséges jövőről, mert a főapát nem adja fel a harcot, a perek tovább pörögnek, és gyűlnek az aláírások is a védelmében, hiszen most vélhetően arra megy ki a játék, hogy hagyjon fel magával a misézéssel is.

1918-ban, képeslapunk kiadásának évében nem is álmodták volna a fehér barátok, hogy pápai védelem alatt álló rendjüknek ilyen támadást kell elszenvednie, s hogy pár év után egy idegen hatalom először bezárja messze földön híres iskolájukat, majd azok szemet vetnek rendházra, templomra és sekrestyére is a következő évszázadban – úgy, hogy a kommunizmus elvileg már a múlté a mi olvasatunkban is.

Magát a templomot eredetileg a magyar alapítású pálos rend építette, akiket 1786-ban a „kalapos király” intézkedései űztek el Szent László városából. A jogaikba visszaállított premontreiek, akik 1808-ban átvették a leromlott állagú istenházát, már csak egy üres templomot találtak itt, de hűen őrizték, és őrzik ma is elődeik emlékét. Bíró József „Nagyvárad barok és neoklasszikus művészeti emlékei” című 1932-ben megjelent doktori értekezésében így írt a kéttornyú templom jelentőségéről: „A XVIII. század első felének legkiemelkedőbb művészeti emléke Nagyváradon a pálosok temploma, amely szemben az eddigi egyházi építkezések zömével, mai napig is eredeti formájában áll fenn, mint a premontrei kanonokrend Fájdalmas Szűz tiszteletére szentelt egyháza.” A Budapesti Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem Művészettörténeti és Keresztény Régészeti Intézetében készült alapos értekezés a kolostorról, vagyis a rendházról is szót ejt, ami a „templommal egybeépült”. A kötet kitér a pálosok itt hagyott híres padozatára is, ami a XVIII. századi rokokó fafaragás egyik első magyarországi zászlóvivőjének számít. Bíró ugyanakkor nem győzi sorolni a párhuzamokat a budapesti templomok és a váradi között, arról nem is beszélve, hogy az említett Premontrei Főgimnázium bármelyik székesfővárosi iskolával felvette a versenyt mind méretben, mind eredményekben, ahogy a Nagyváradi Királyi Katolikus Jogakadémia is, ami szintúgy az épületkomplexumon belül működött.

Budai Márton prépost, Fejes Rudolf Anzelm elődje így írt 1992-ben a nagyváradi városközpont lakóházai fölé magasodó impozáns templomról a Magyar egyházak és gyülekezetek Nagyváradon című kötetben: „Klasszicizáló barokk stílusban épült. Belsejében a pálos alkotások bensőséges áhitatot és művészetet sugároznak.” Arra is kitér, hogy a fájdalmas Szűzanyát ábrázoló főoltárképet maga Mezey Lajos, Szinyei Merse Pál mestere festette a premontreieknek 1841-ben, de a templom tulajdona a częstochowai pálos templom Fekete Madonnájának a másolata is. Összességében, mint a régi prépost írja, csodálatos barokk hangulatot áraszt az egész templom. Mi pedig tegyük hozzá minden szerénytelenség nélkül: csodálatos magyar hangulatot is áraszt, ami a magyar múltat évek óta látványosan és büntetlenül semmibe vevő nagyváradi önkormányzat szemében nem érték, csak holmi lebontásra ítélendő téglakupac.

Számos alkalommal figyelmeztettem már a Kárpát-medencei közvéleményt e lapban, s elődjében, a Magyar Időkben is, hogy Nagyváradon a magyarság és a város magyar arculata óriási veszélyben van. Az pedig, hogy a magyarországi politikusok az elmúlt években messze elkerülték a várost, ugyancsak nem segített a helyzeten. Itt és most viszont elérkezett a cselekvés ideje. Nemzeti összefogás és ráhatás szükséges minden fórumon, mert itt nemcsak egy magyar templom, egy rendház, egy sekrestye sorsa forog kockán – a példátlan módon még vissza nem szolgáltatott iskolával együtt –, hanem egy magyar közösség sorsa is, amelyet egy nagy formátumú, és csodálatos módon még mindig kitartó pap vezet. Innen már nincs hová hátrálni.

(Borítókép: A templom 1960-ban. Fotó: Fortepan)