Svédország közel van

Makkay Lilla a stockholmi magyar nagykövetség kulturális és sajtóattaséja. Vele beszélgettünk munkahelyén, a svéd főváros egyik legelőkelőbb negyedében működő magyar külképviseleten.– Történész létére hogyan került kapcsolatba a svéd nyelvvel és kultúrával? – Ezt a kérdést gyakran feltették a svédek is. Végzettségemet tekintve valóban történész vagyok. A gimnázium utolsó évében láttam A nap vége című Ingmar Bergman-filmet. Hatására elhatároztam, hogy megtanulok svédül. Részben az egyetemen, részben autodidakta módon tanultam, nem is sikerült soha svédországi ösztöndíjat kapnom, noha többször próbálkoztam. Mindig érdekeltek a külkapcsolatok, a diplomácia. A rendszerváltás után nyílt esélyem rá, hogy ebbe a közegbe bekerüljek. Hét éve dolgozom a Külügyminisztérium kötelékében, és két éve vagyok Stockholmban, sajtó- és kulturális attaséként. Talán nem érdektelen szólni arról, milyen feladatot lát el egy nem túl nagy, de nem is kicsi nagykövetség, s mit csinál itt egy sajtó- és kulturális attasé. Nagyon szerteágazó ez a tevékenység, s nem merül ki a két ország közötti kulturális kapcsolatok ápolásában, ez csak egy része az egésznek. Feladatunk Magyarország képviselete és a magyar politikai, gazdasági, kulturális élet tendenciáinak bemutatása. Mindez sokféle teendőt jelent: magyar vonatkozású kulturális események szervezésének segítését Svédországban, a sajtókapcsolatok elmélyítését, a svéd sajtó nyomon követését abból a szempontból, hogyan foglalkozik térségünkkel, elsősorban természetesen Magyarországgal, és még rengeteg apróságot. – Hogyan ír hazánkról a svéd sajtó? – A rendszerváltás kezdetén volt valami varázsa a kelet-közép-európai térségnek. Ma Svédország a gazdasági, politikai érdekeinek megfelelően rangsorolja a különböző térségeket, és nem mi állunk érdeklődésének középpontjában. Ennek jó és kevésbé jó oldalai is vannak. Nem kell félnünk, mielőtt kinyitjuk a svéd újságokat, mert Magyarországról semmi szörnyűséget nem írhatnak. Nagyon fontos és minőségileg új szakasza viszont a kapcsolatunknak, hogy Magyarországot mint NATO-tagállamot és mint az EU-tagság várományosát sokkal alaposabb figyelem tárgyává teszi egy olyan ország, amelyik a többi tagállam egyikeként döntést hoz majd arról, hogy bennünket felvegyenek az EU-tagállamok közé. Rendkívül nagy az érdeklődés – ezt mindennapi munkámban érzékelem – nemcsak a politikusok, hanem a társadalmi élet egésze részéről a magyar mindennapok, a magyar intézményi berendezkedés, a magyar demokrácia működése iránt. Naponta kapunk olyan felkérést a svéd közélet különböző szereplőitől, hogy mutassuk be a magyar mindennapokat, a magyar politikai berendezkedés egy-egy szeletét, és információval lássuk el őket. Természetesen igyekszünk segíteni, és örülünk, ha naprakész, hiteles információkkal szolgálhatunk. Nagy a kihívás, hiszen az igényeket megfelelően kell tudni kielégíteni. – Mit jelent ez a gyakorlatban? – Nagyon jó információs anyagokkal kell rendelkeznünk. Ezen a téren van még mit tökelétesítenünk. Példaértékűnek tartom Svédország nagyon fejlett távközlési és információs hálózatát. A politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális élet minden területéről nagyon jó minőségű, az eseményeket követő és széles körben terjesztett anyagokkal szolgálnak az állami szervek, szervezetek s a különböző közösségek. Kitűnő információs anyagaik vannak, amelyeket meg kellene próbálnunk színvonalban megközelíteni. Náluk természetes, hogy ilyenek vannak, és tőlünk is ezt várják. Remélem, hogy ez a törekvés nálunk is meghonosodik, és meglátszanak az eredményei. Egyetemek, népfőiskolák és egyéb közösségek nagyon gyakran teszik egy-egy kurzus erejéig vizsgálódásuk tárgyává Magyarországot, a magyar kultúrát, külpolitikát. A témákat feldolgoztatják, a kurzus hallgatói anyagot gyűjtenek, ilyenkor természetesen felkeresik a nagykövetséget. A legkülönbözőbb életkorú, felkészültségű, hátterű és igényű csoportok számára kell megfelelő információt szolgáltatnunk. Ugyanez történik akkor is, ha a nemzetközi politikában olyan események zajlanak, amelyek bizonyos témára irányítják a figyelmet. Ilyen volt a koszovói válság, amelynek kapcsán előtérbe került a kisebbségi kérdés még egy olyan országban is, mint Svédország, amely a térségtől távol fekszik, és szerencsés történelme megkímélte attól, hogy ezzel a problémával társadalmi konfliktus formájában szembesüljön. Svédország a kisebbségi kérdés felvetődésének nagyon érdekes szakaszában van. Nyolc és fél millió lakosából körülbelül egymillióan nem itt születtek, és további hétszázezernek a szülei nem voltak svéd állampolgárok. A számok alapján a népesség jelentős része – nem gyakorlati értelemben – kisebbségnek nevezhető. – Változott-e a híres svéd tolerancia az utóbbi években? – Erről nagyon nehéz lenne hitelesen nyilatkozni. Feszültségek egy társadalmon belül mindig vannak, ettől talán Svédország sem mentes. De tudni kell, hogy ez mélyen demokratikus meggyőződésű társadalom, amely természetesnek tartja a bevándorlók és a régóta itt élők egyenlő kezelését. Ez néha bizonyára nehéz. Az utóbbi évtizedben a kisebbségi népcsoportokkal a bevándorlási politika keretében foglalkozott Svédország. Ne felejtsük el, hogy a háború után vagy az 1956-os magyar forradalmat követően a svéd társadalom nagyon komoly erőfeszítéseket tett a bevándorlócsoportok fogadása, megfelelő életkörülményeinek biztosítása érdekében. A magyarokat számos más nagyszámú csoport követte, a bevándorlók nemzetisége, származási helye annak megfelelően változott, hogy hol keletkeztek válsággócok és háborús helyzetek, ahol az emberek üldöztetésnek voltak kitéve. A bevándorlási hullámok nyomán mára nagyon összetett társadalom alakult ki, amelyben a mély demokratikus meggyőződés, a törvényi háttér biztosítása és a humánus, mindenki igényét figyelembe vevő jogalkotás a domináns. A svédek mindig gondoskodtak a bevándorlók beilleszkedéséről, ugyanakkor ügyeltek arra, hogy az újonnan jöttek megőrizhessék a saját kultúrájukat, nyelvüket. Ezt a mi személyes példánk is bizonyítja: az én gyermekeimnek, akik svéd iskolába járnak, van magyar órájuk. A bevándorlási politikában annyi a változás, hogy elválik tőle a kisebbségi politika. Annak kapcsán, hogy felmerült a kisebbségi és nyelvi charta aláírása és ratifikálása, kibontakozóban van Svédországban egy új típusú, a bevándorlási politika eredményeire épülő, bizonyos pontokon továbbmutató kisebbségi politika, amely különbséget tesz az őshonos népcsoportok – a lappok, finnek –, illetve a később bevándoroltak között. – Cigányokat nemigen látni Svédországban. Vannak egyáltalán? – Vannak úgynevezett finn cigányok, egy körülbelül 25 ezres csoport. Nem tudnám megmondani, mennyire összetartók vagy egységesek. A bevándorlási és kisebbségi politika szétválasztása szellemében fogant jogszabályokat most fogják elfogadtatni, s ahol a kisebbségek nagyobb létszámban élnek, ott speciális lehetőségek lesznek az anyanyelv használatára. Ez elsősorban a lappokra és a finnekre vonatkozik. – Hogyan kívánnak megemlékezni a magyar államiság ezeréves fennállásáról? – Számos rendezvényt tervezünk, természetesen az itteni magyarsággal közösen. Bár Svédország földrajzilag – de csak földrajzilag! – elég messze van Magyarországtól, otthoni művészeket is szeretnénk kijuttatni. Már csak azért is meg kell mutatnunk magunkat, mivel elmondhatjuk, hogy a svédek elsősorban Magyarország iránt érdeklődnek a szorosan vett kelet-közép-európai térségből.