Tömegbe vesző celluloidszalagok

A magyar filmgyártás és filmes közélet szemlecentrikus. A hazánkban forgatott nagyjátékfilmek döntő hányada a ja-nuár végén vagy február elején megrendezett filmszemle előtti napokban készül el. A filmrajongóknak alapkövetelmény „bejutni” a szemlére, hiszen az ott látott alkotások nagy része nem kerül forgalomba, gyakran még televízióba sem. A magyar hivatalos filmfinanszírozás, a pályázatokon nyert pénzek „felhasználhatósága” is úgy szerveződött, hogy a már majdnem kész filmeket az utolsó pillanatban hozzá lehessen segíteni a hiányzó laborköltségekhez. Az idei filmszemle programjába így az előzsűri válogatása után harmincegy dokumentumfilm, huszonöt kísérleti és kisjátékfilm került, az elkészült nagyjátékfilmek száma pedig majdnem elérte a harmincat. Az utóbbiak közül azonban jó néhány nem indult a versenyprogramban.A 31. Magyar Filmszemle megnyitója a rendezvényszervezéshez még mindig keveset konyító hazai stábok ellenére elfogadható színvonalon folyt. Már ekkor kiderült ugyan, hogy hiába minden igyekezet, a Kongresszusi Központ is kicsi a szemle lebonyolításához. Nem lehet eléggé örülni, hogy milyen sokan kíváncsiak – és minden szempontból érdektelen, miért – a téli szemle programjára. A filmszemle szociológiai tér, mentálisan egy évre meghatározó időszak a filmes szakma és az elszánt filmrajongók számára. Az esti program műsorvezetője, Vészi János hiába hangsúlyozta, hogy ne csak a minden versenyprogramban levetített filmek vitáján, de a folyosón is beszélgessenek a résztvevők; a Kongresszusi Központ pici és méregdrága büféje, a folyosókon folyamatosan hullámzó tömeg és az egymásnak háttal állított, kevés fotel egyáltalán nem volt ideális, a kommunikációt elősegítő övezet. A megnyitó legemlékezetesebb pillanatai az idei szemle arculatát is tervező Cakó Ferenc élőben készített homokanimációs minifilmjei voltak. A megnyitót Mészáros Márta filmjének bemutatója zárta. A Kisvilma című önvallomás és az „utolsó napló” a rendezőnő alkotásai közt didaktikus, a legelcsépeltebb filmes eszközökkel élő (mint például a visszaemlékező nő és az őt kislányként alakító gyermek behelyettesítgetése ugyanabba a szituációba), megrendítőnek szánt történelmi szituációfeldolgozás. A film lassú csordogálását a kirgiz tájakon forgatott jelenetek a hegyek magasságának, a ködök sokféleségének lenyűgöző látványa, vagyis az állóképek törik meg, amelyek bármelyike többet képes mesélni, mint a film teljes fabulája.uA zárórendezvény kellemetlenül, de ismerősen fantáziátlanul vontatottra sikeredett. Alapvetően két részből állt: a díjkiosztás ünnepélyéből és Szabó István filmje, A napfény íze háromórás vetítéséből. Az ünnepi aktus természetesen nem kezdődött el nyolc után öt perccel sem, de még tíz perccel később sem, a Kongresszusi Központ nagytermében semmiféle szellőztetés nincs, és emberek ültek és álltak minden talpalatnyi helyen. Nehéz azt is belátni, miért kellett Vészi János bevezetőjét elhagyni, amelyben talán elhangzott volna egy rövid összefoglalás a 31. Magyar Filmszemléről vagy legalább az az öröm kifejeződhetett volna, hogy több száz ember, akinek jó része már ismerte az eredményeket, mégis megtisztelte jelenlétével a zárórendezvényt. A három zsűri képviselője nem kapott időt arra, hogy esetleg éltesse azokat az alkotásokat vagy színészeket, akik az idei remek filmek és színészi alakítások „elvi” második vagy harmadik díját kaphatták volna. Talán arról sem kell feltétlenül lemondani, hogy az a zsűritag, aki az összegyűltek előtt kvázi szónokként jelenik meg, némiképp képes legyen összeszedett mondatokba önteni vagy felolvasni mondandóját. Kéri Lászlónak ez természetesen nem jelentett problémát, és az sem, hogy legalább azt a néhány percet, amelyet arra kapott, hogy a harmincegy dokumentumfilmről beszéljen, a lehetőségekhez képest és stílusosan méltassa, és jellemezze az idei magyar dokufilmtermést. Feltűnőnek találta egyrészt a szociális érzékenységen alapuló filmek nagy számát, másrészt meglepődve állapította meg, hogy szinte eltűntek a politikai konfliktusokkal foglalkozó dokumentumfilmek a magyar dokumentumfilm palettájáról. Ebben a kategóriában öt díjat osztott ki a háromtagú zsűri (Kéri László politológus, Csillag Ádám filmrendező és Gelencsér Gábor filmesztéta). A kameradíjat a hoszszú évek óta romákat filmező Kőszegi Edit és Szuhay Péter kapták a Történetek a boldogulásról I-II. című filmükért. Salamon András egyetlen cigányfiú, Jonuc és a koldusmaffia találkozásából készített Pálos György és Erdély Mátyás operatőrök segítségével egy vizuálisan gazdag, de információtartalmában – hosszához képest – mérsékelt dokumentumfilmet. A képeket alapvetően Jonuc saját történeteivel narrálják, de sok zenével egészül ki a hanganyag, amelyek alá nem sikerült elegendő mennyiségű gazdag képanyagot felvenni. A féllábú fiú hosszúra nyúlt és viszszatérő, jól láthatóan beállított stoppolási jelenetei sokat gyengítenek az alapvetően húsba vágó és szuggesztív anyagon.A játékfilmes zsűri (Jeles András, Forgách András, Kálomista Gábor, Máthé Tibor és Tóth Tamás) öt szempontot vett elsősorban figyelembe a filmek értékelésekor: hogyan épül fel az alkotás sztorija, milyen narrációtechnikával meséli el a rendező a történetet, „visszaköszönnek-e” az utcán a filmbeli karakterek, hogyan „néz ki” a film (látvány és hanghatások), és milyen lehetősége van betörni a nemzetközi piacra. A megosztott fődíj egyike meglehetősen konzervatív választásként mégis egy történelmi családregény, a Gödrös Frigyes rendezte Glamour lett, és csak a másik film, Fonyó Gergely munkája felel meg minden követelménynek. Egészségesen megújító színfolt a magyar filmek palettáján: egy amerikai csonka család retardált fiának története, felhőkarcolók nélkül, ritmusosan és egyszerűen elmesélve.Fésős András filmje, a Balra a nap nyugszik a 31. Magyar Filmszemle egyik legemlékezetesebb alkotása, noha csak egyetlen díjat kapott. Nagy Andrásnak, a film operatőrének a munkája nyerte meg az összes játékfilm fényképezése közül leginkább a zsűri tetszését. A szempontok közül a legutóbbinak mindenképpen megfelelt a Balra a nap nyugszik. A fabula egyik szála a nemzeti hovatartozás, kevésbé fellengzősen a „hol vagyok otthon, mit is jelent valahol otthon lenni” kérdéseit is érinti. A főhősnő, bár magyar, Németországban él és dolgozik. Mindegy, hogyan került oda, a film szimpatikus módon nem foglalkozik ennek a ténynek, léthelyzetnek sem a politikai, sem a magánéleti okainak a feltárásával. Egy lánynak, távol a szülőhazájától, kis lakással, munkával, barátokkal, remek németnyelv-tudással még mindig szembesülnie kell azzal, hogy az akcentusa (és az idős német nyaralóknak főzött fűszeres ételei) levetkőzhetetlenül elárulják, hogy az anyanyelve magyar. Az a kérdésfeltevési mód, amely az emberi identitás mibenlétét vizsgálva független marad és mer maradni például a történelmi filmek kivédhetetlenül didaktikus szempontrendszerétől, még mindig nem képes sikert aratni egy magyar filmszemlén. Külföldi sikerre kétnyelvűsége és kettős helyszíne miatt is számíthat Fésős András filmje, noha a két nyelv, a magyar és a német, valamint a cselekmény nem pálmafák alatt vagy korhű jelmezbe öltöztetett ékszerdobozvárosokban, hanem főként egy budapesti bérház nem túl különleges lakásában és egy egykori NDK-s panelodúban vagy az ottani tengerparton játszódnak, a szürke homokban. A Balra a nap nyugszik játékos elbeszélésmódja, remek fényképezése, különleges egyéniségekre épülő színészi megoldásai, nem új keletű, de speciális helyzetekben értelmezett témái (barátság, szerelem) a filmet a szemle egyik hangsúlyos alkotásává tették.A független alkotók közül említésre sem méltatták Dyga Zsombor második játékfilmjét, a Gyilkosok című remek krimi speciális ötletét, remek színészvezetését, amely hosszú évek óta az egyetlen nézhető magyar film a műfajon belül. Lukács Andor munkája, a Portugál is névtelen, tömegbe vesző celluloidszalaggá lett a szemlén, olyan remek alakításokkal, amilyet például Szirtes Ági vagy Ónodi Eszter nyújtott. A Deák Krisztina rendezte Jadviga párnája díjat kapott ugyan a hiteles látványvilág megteremtéséért, és Tóth Ildikónak is jutott egy különdíj, de megdöbbentő, hogy Bodó Viktor fantasztikus színészi teljesítménye senkinek nem keltette fel az érdeklődését, és a film érzékenysége sem érintette meg a zsűri tagjait. Nem kétséges, hogy Temessy Hédi és Darvas Iván bármelyik szemlén elvihetik a legjobb alakítás díját, de éppen ezért kellett volna kettejük között megosztani ennek elismerése jeléül a különdíjat, míg a legjobb női és férfi alakításért járó díjat a fiatalabb generációk tagjainak sorából kellett volna kiválasztani. Ugyanez vonatkozik a folyamatos megújulásra képes, zseniális, de már minden elismerést elnyert Jancsó Miklósra is, aki a rendezői díjat kapta.A 31. Magyar Filmszemlét a nyitóünnepségen már bevezetett történelmi vonulat folytatásaként Szabó István filmjének vetítése zárta. A napfény íze vontatott történet, a magyar történelem tablószerű megjelenítése, egy zsidó család három generáción át elszenvedett kínjainak és kényszerű identitásváltásainak képeskönyve. A motívumok folyamatos ismétlődésére épülő (viszszatérő dallamok és beállítások, a problémák jelzése a családi porcelán újabb darabjainak összetörésével) erőtlen filmeposz az emberi kapcsolatok jelen esetben álszövevényes világát boncolgatja. A film a politikát mint a családi viszonyokba avatkozást és a hagyományok megtagadására kényszerítő körülményt értelmezi anélkül, hogy bármi újat lenne képes hozzátenni az e témában született számos műalkotás meglátásaihoz.A zsűri korrekt, de többnyire konzervatív szemléletű döntései érezhető csalódást váltottak ki a zárórendezvény nézői között. A hosszúra nyúlt díj-kiosztó alatt szinte nem hangzottak el a szemlét összegző megállapítások, nem nyílt elegendő tér a jogos és elengedhetetlen méltatásokra.