A Mali Birodalomtól Dogonföldig

A mai Maliba látogató - amúgy csekély számú - idegen elég nehezen tudja elképzelni, hogy ezen a vidéken a 13-14. században Nyugat-Afrika legnagyobb birodalma terjeszkedett, az atlanti partvidéktől egészen a mai Nigériáig.

Dogoni táncosok A mandinka (más néven malinke – innen ered az ország mai neve) népcsoport irányította jól szervezett állam különösebb ellenkezés nélkül vette föl az észak felől nyomuló iszlám vallást és nagyobb városai – így Djenné, de különösen a legendás Timbuktu – az iszlám afrikai központjaivá váltak. E birodalmi lét, persze, ahogy többnyire lenni szokott, elég hamar megszűnt, elsősorban az észak felől, a Szaharán át érkező berber és tuareg törzsek fokozatos előrenyomulása, majd később a francia gyarmatosítás során. Kis csoportunk Szenegál felől, országúton lép Mali területére. Alig három óra alatt gyűrjük le a „határvárosig”, Kayes-ig vezető irgalmatlanul rossz állapotú 90 kilométeres utat. Eredetileg vasúton utaztunk volna idáig is, ám a vonat lerobbant, így itt vagoníroztunk be, a főváros, Bamako felé. Maliba sajnos szinte minden lerobban, így a repülőgép is, amellyel Timbuktuból kellett volna visszatérnünk, aztán a cserébe kapott (pontosabban szerzett) terepjárók is. De lerobban az elpuhult immunrendszerű európai szervezet is; elővigyázatosság ide vagy oda, kisebb-nagyobb fertőzések, maláriagyanús jelek szinte csoportunk minden tagján jelentkeztek. Találkoztam egy belga üzletemberrel, aki gyakorta megfordul Nyugat-Afrikában; ő például állandóan komplett tábori gyógyszertárat hurcol magával. A 19. század végén francia gyarmattá lett ország, bár 1960-ban függetlenné vált, elég sok vonást megőrzött az egykori „anyaország”-ból. Hivatalos nyelve ma is a francia, a legnagyobb helyi afrikai nyelvet, a bambarát csupán a lakosság egynegyede beszéli, ilyenképpen a francia összekötő kapocs a különféle etnikumok között. Pénzneme a nyugat-afrikai frank (CFA), amelynek árfolyamát mindig a francia frankéhoz igazítják (1 FF=100 CFA), de a piacoktól a szupermarketig a francia nemzeti valutával is bárhol lehet fizetni (fogadok, előbb lesz Maliban euró, mint nálunk).

A Bandiagara-lépcső, tövében dogon falvakkal Mali ilyenképpen a többi harmadik világbeli országhoz viszonyítva még a külföldinek is meglehetősen drága, s akkor mit szóljanak a helybeliek. Ámbár a falusi lakosság nemigen vásárol boltokban, legföljebb egymástól. Djenné hétfői piaca, amelyre az agyagból, vályogból épült hatalmas mecset előtt kerül sor, Afrika egyik legnagyobb látványossága. A Niger folyó egyik mellékvize mellé települt város élő skanzene a régió építészetének, mesterségeinek, ám mielőtt az utazó túlságosan elmerülne a múltban, megjelennek a helyi sihederek és szokásos trükkjeiket alkalmazva („kéne egy toll, iskolába megyek”, „adakozz a helyi futballcsapat javára” stb.) visszazökkentik a valóságba. Mali nagyobb részét északon a csontszáraz Szahara foglalja el, délebbre az időnként ugyancsak rettenetes aszályokkal küzdő sztyeppövezet (a Szahel) következik, majd a szavanna zárja a sort. Az esős évszak júniustól szeptemberig tart, a közbenső időben szinte semmi sem esik. Így aztán e vidék csöppet sem hasonlít Kelet-Afrika nagyvadakban bővelkedő szavannáira. A nyolchónapos szárazságot sem az elefántok, sem a különféle antilopok nem lennének képesek átvészelni, ezért aztán a ragadozók is hiányoznak. A rövid mezőgazdasági szezon alatt gyakran az emberek sem képesek megtermelni az egész évre valót. Hatalmas területekre egyáltalán nem visz út, nincs villany, kórház, sokhelyütt iskola sem, így nem csoda, hogy a születéskor várható élettartam csupán 46 év, és csupán 35 százalék boldogul el a betűk világában. A legszörnyűbb a helyzet talán a Niger folyó mentén, ahol sok száz kis falu csak csónakon közelíthető meg, alig akad termőföld, s csupán a halászat, vagy a legszárazabb klímát is elviselő kecskék nyújtanak megélhetést.

A djennéi nagymecset Mali legkülönösebb népcsoportja, a dogon, még extrémebb környezetben él. A Nigertől délre egy hatalmas geológiai törésvonal metszi a tájat; ez a Bandiagara-lépcső, amely csupán 120-150 méter magas, ám legalább 130 kilométer hosszú. E homokkőfalak tövében sorakoznak százával a dogonok kicsiny falvai. E falon kell nekünk is leereszkednünk, ami könnyebb mint elsőre gondolnánk (bár az irdatlan páratartalommal terhelt hőségben, a föl-le mászkálást igencsak megszenvedjük), ugyanis a dogonok ösvényeket alakítottak ki, amelyeken följárnak a fennsík népeivel kereskedni. Nem őslakosok ezen a vidéken, a 15. századtól élnek itt, manapság úgy háromszázezren. Elődeik, a tellemek úgyszólván nyom nélkül tűntek el innen, csupán a homokkőfalban levő, többnyire természetes üregekben kialakított temetkezései helyeiket hagyták hátra. A dogon falvaknak jól meghatározott szerkezetük van, fentről leginkább emberi testre hasonlít az alaprajzuk. Központja a toguna, a férfiak tanácskozó- és pihenőhelye, amelybe sem idegen, sem nő nem léphet be. Mi több, a nőknek menstruációjuk idején egy elkülönített épületbe kell visszavonulniuk. A kis lakóházak kőből és vályogból épülnek, ajtajuk, különleges zárszerkezetük ma már etnográfiai különlegesség, úgyhogy kicsinyített változatban úton-útfélen árulják is a szerencsére még kis számban erre tévedő idegeneknek A falukép meghatározói azonban a négyszögletes alaprajzú, kúpos kölesszár-tetővel fedett, vagy éppen hengert formáló terménytárolók. A nedves évszakban kölest termesztenek, a szárazság idején pedig hagymát, amelyet az asszonyok péppé zúznak, golyóbisokat formálnak belőlük, és úgy adják el a piacokon. Az idegen persze nem érti, ha már a természet amúgy is szép gömbölydedre formálta a hagymát, miért kell e folyamatot mesterségesen megismételni. Pedig nyilván van benne ráció, a természethez közel élő népek többnyire semmit sem csinálnak fölöslegesen. A dogonok mítoszvilága rendkívül gazdag és szerteágazó. Alapja, hogy amikor istenük, Amma megteremtette a világot, még nem létezett halál; aki megöregedett, azt az isten valamilyen állattá, főként kígyóvá változtatta. Aztán úgy 3000 éve a Szíriusz mellett megjelent egy másik csillag, amelynek lakói, a nommók elhozták a földieknek a halált. E csillag hatvan évenként válik láthatóvá, ilyenkor rendezik meg a dogonok legszentebb ünnepüket, a sigui (ejtsd: szigi) szertartást, legutoljára 1969-ben. Ezt francia etnográfusok filmen is megörökítették. Kisebb táncbemutatókat arra járó külföldi csoportoknak is rendeznek (nem is kevés pénzért), ám szóljon mentségükre (meg a mienkre is), hogy e táncok (amelyben szintén csak férfiak vesznek részt), még tényleg a hagyományokban gyökereznek, ugyanezt járják a maguk örömére is. A táncosok puhafából készült, de így is irgalmatlanul nehéz maszkban, dobok kíséretében adják elő a produkciót, aztán levetik a jelmezeket, fölveszik a valahol Európában mások által már levetett „second hand” ruháikat, aztán mennek a földekre dolgozni. Így megy az élet manapság Dogon-földön, a magas homokkőfalak árnyékában, s ha a tömegturizmus el nem lepi őket (amire egyelőre kevés az esély), még jó darabig így is folydogál.