Hadigondozás és kárpótlás a rendszerváltozás után

A rendszerváltoztatás időszakához szorosan kapcsolódó fogalom a kárpótlás. Az 1990 májusában törvényhozó munkáját megkezdő új Országgyűlés alapvető feladatának tekintette, hogy a korábbi önkényuralmi rendszerek évtizedeiben sérelmet szenvedett állampolgárok erkölcsi és – az ország gazdasági helyzetét, lehetőségeit figyelembe vevő – anyagi kárpótlásáról rendelkezzen.

Az egymást követő diktatórikus időszakok politikai üldözötteinek rehabilitációja már 1989-ben megkezdődött az „1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról” címet viselő, első semmisségi jogszabály elfogadásával. Ezt követte 1990-ben az 1945 és 1963 közötti törvénysértő ítéleteket semmissé nyilvánító törvény. A személyi sérelmet szenvedettek kárpótlásának kezdeteként ezzel párhuzamosan társadalombiztosítási helyzetüket rendező kormányrendeletek születtek, amelyek a szabadságvesztés időszakának szolgálati időként való elszámolását, illetve nyugdíj-kiegészítés megállapítását tették lehetővé az érintettek számára.

Az első kárpótlási törvények 1991-ben (1991. évi XXV. törvény a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról – első vagyoni kárpótlási törvény), majd 1992-ben (1992. évi XXXII. törvény az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról – első személyi kárpótlási törvény) léptek hatályba a jogalkotók munkájának eredményeként.

A vagyoni kárpótlásról rendelkező törvény azokra a természetes személyekre vonatkozott, akiknek sérelmet okozott magántulajdonuk birtoklásában, használatában az állam által 1949–1987 között alkotott, nevesített jogszabályok végrehajtása. A vagyonelemek közé tartozhattak különböző típusú ingatlanok (lakás, telek, üzlet, műhely), meghatározott létszámú foglalkoztatottat alkalmazó vállalatok és az elvett/államosított termőföld is.

A személyi sérelmek esetében az 1992-es jogszabály számos, a társadalom széles rétegeit érintő kárpótlási jogcímet nevesített. Idetartozott a II. világháború alatt faji, vallási, politikai okból külföldre történt deportálás, a közvetlenül a harcoló alakulatok kötelékében teljesített munkaszolgálat, a szovjet szervek által történt kényszermunkára hurcolás, a szovjet hadifogságban 1945. augusztus 1. után eltöltött időszak, a szovjet bíróságok vagy más szovjet hatóságok politikai indítékú ítélete, intézkedése alapján végrehajtott szabadságelvonás. A Magyarország területén elszenvedett sérelmek között kárpótlásra jogosított néhány meghatározott törvényben felsorolt bűncselekmény miatti szabadságvesztés, adott jogszabályok miatt elrendelt kényszergyógykezelés, az előzetes letartóztatás, magyar bíróság ítélete, közigazgatási hatóság határozata alapján végrehajtott, zárt táborszerű fogvatartás (internálás, kényszermunka), közbiztonsági őrizet, kitelepítés.

A kárpótlási jogszabályok végrehajtására, a beérkező kérvények elbírálására 1991 augusztusától új országos hatókörű állami hivatal jött létre Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal elnevezéssel, amelynek szervezeti egységei a következő esztendőkben a kárpótlási kérelmek elbírálása mellett a kárpótlási célú termőföldárverések lebonyolítását is elvégezték.

A „kárpótlás”, „kárpótlási jegy”, „termőföldárverés” fogalmak elsősorban a televízió, rádió és nyomtatott sajtó útján válhattak/váltak ismertté a közvélemény számára. A korábbi évtizedekben a vidéki lakosság tájékoztatására, véleményének formálására és hangjának megszólaltatására szolgáló legnagyobb példányszámú hetilap, a Szabad Föld számos írásában, tudósításában foglalkozott a kárpótlási folyamathoz kapcsolódó aktuális kérdésekkel.

Bár a törvények a sérelmet szenvedettek széles körét érintették, voltak, akik úgy érezték, hogy sorsuk elkerülte a törvényhozók figyelmét.

A Szabad Föld 1992. évi június 30-i számában az alábbi olvasói levelet közölte:

„Itt maradtunk árván… Állandóan figyelemmel kísérem a kárpótlással kapcsolatos híreket, újságcikkeket, de szomorúan tapasztalom, hogy rólunk, hadiárvákról megfeledkeznek. Mi itt maradtunk árván annak idején, elvesztve oltalmazó, pótolhatatlan édesapánkat. Nagyon keserves és sanyarú gyermekkorunk volt, de ebben a rohanó és közömbös világban kit érdekel ez már. Mi, hadiárvák nagyobb vesztesei vagyunk a háborúnak, mint akinek sok vagyona volt, mert az talán pótolható, de a mi szerető édesapánkat már senki sem tudja visszaadni. Sajnos nem sokan vagyunk már, ezért nem hiszem, hogy nagy megterhelést jelentene az országnak, ha mi is kaphatnánk a nyugdíjunkhoz egy kis pótlást. Az Új Magyarország nevű napilap közli Elhunytak valahol Oroszországban címmel az elesett magyar katonák névsorát. Ezzel mély sebet téptek fel a hozzátartozókban akaratlanul is. Az egyik számban megtaláltam drága édesapám adatait és elhalálozásának dátumát. Amikor megláttam, úgy éreztem, a szívem megszakad, és azóta is búskomor vagyok… Nagyon reménykedem, hogy a közeljövőben a kárpótlást ránk, hadiárvákra is kiterjesztik. Kassai Józsefné, Budapest.”

A hetilap 1992. évi szeptember 22-i számában a „Kérdezték–válaszolunk” rovatban megfogalmazott olvasói kérdésre a szerkesztőség a következő választ adta: „Sajnos a jelenleg érvényben lévő rendeletek nem teszik lehetővé a hadiárvák kárpótlását, csak a férj, illetőleg a feleség jogosult ennek felvételére.” Az újságírók csak a hatályos rendelkezések alapján adhattak tájékoztatást és

az 1992-es kárpótlási törvény valóban kizárta az ellátásból azokat a hadiözvegyeket és hadiárvákat, akiknek 1945-ben jogosultságot állapítottak meg, majd 1949-ben a jogosultságot megvonták tőlük.

1993. március 2-án a hetilap már az érdekvédelmi szövetség kezdeményezéséről adott tájékoztatást: „Törvényt akarnak. A hadigondozás ügyének mielőbbi átfogó rendezését, az ezzel a témával foglalkozó törvény elfogadását sürgeti a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetsége. Kezdeményezésükre tavaly már született olyan kormányrendelet, amely jelentős előrelépésnek értékelhető. Ennek ellenére elengedhetetlen egy korszerű hadigondozási törvény megalkotása – hangsúlyozzák. Erre tavaly már ígéretet kapott a HONSZ, de a törvényszintű jogszabály a mai napig nem készült még el.”

A szövetség a 6/1992. (I. 16.) kormányrendeletre utalhatott, amely a kiegészítő hadigondozotti pénzellátás juttatásáról rendelkezett és jövedelmi értékhatárra tekintet nélkül alanyi jogon biztosította a legalább 65 százalékos hadirokkantak és a hadiözvegyek részére a havi rendszeres pénzellátást. A rendelkezést a 105/1993. (VII. 16.) kormányrendelet módosította, az év október 1. napjától kiterjesztve az ellátás alanyi jogosultságát az 50 százalékos hadirokkantakra is, valamint kétszeresére emelve az ellátás összegét.

1994. április 14-én már az elfogadott törvényről tudósított a Szabad Föld:

„Hadigondozottak ellátása. A hadigondozásról elfogadott és várhatóan augusztus 1-jén hatályba lépő törvény alanyi jogon, a veszteség ténye alapján szabályozza a hazánkban élő, magyar állampolgárságú hadigondozottaknak folyósítandó pénzellátást. A Honvédelmi Minisztérium szóvivője többek közt elmondta, hogy

az 1949 és 1992 között elmaradt ellátás helyett egyszeri térítést kapnak azok a hadirokkantak, hadiözvegyek és volt hadiárvák, akiknek az 1949. január 1-je előtt megállapított pénzellátását ezen időponttól politikai okokból megszüntették. A térítés mértéke a hadirokkantak esetében a rokkantsági foktól függően 250 ezer és 100 ezer forint között változik, a hadiözvegy 75 ezer forintot kap, a volt hadiárva részére pedig 1995. január 1-jétől folyósítanak egy alkalommal 50 ezer forintot.

A rendszeres havi pénzellátás a 100 százalékos hadirokkant esetében az öregségi nyugdíjminimum másfélszerese, a 25 százalékos hadirokkant esetében annak 70 százaléka. Ha a hadirokkant és a hadiözvegy más jövedelemmel nem rendelkezik, akkor ellátásukat kiegészítik az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegével.”

A hadigondozásról szóló 1994. évi XLV. törvény bevezetése a következőképpen indokolja a jogszabály megalkotását:

„Az Országgyűlés – eleget téve a honvédelemről szóló 1993. évi CX. törvény rendelkezésének – tisztelettel emlékezve meg a hadiesemények során tanúsított példás helytállás következtében hősi halált halt, vagy megrokkant katonákról, polgári lakosokról és ezek hozzátartozóiról, elismerve, hogy hadieredetű veszteségek a jelenben és a jövőben is bekövetkezhetnek – figyelemmel a nemzetgazdaság korlátozott teherbíró képességére is – gondoskodása jeléül a következő törvényt alkotja.”

A kárpótlási törvények mellett megalkotott hadigondozási jogszabály a társadalom olyan tagjai számára jelentett a korszak lehetőségei szerinti anyagi és erkölcsi jóvátételt,

amelynek tagjai – más sérelmet szenvedett csoportok képviselőihez hasonlóan – évtizedeken keresztül nem beszélhettek a sorsukat, egész további életüket alapvetően meghatározó fájdalmukról, veszteségükről.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár levéltárvezetője