„Itt maradtunk árván… Állandóan figyelemmel kísérem a kárpótlással kapcsolatos híreket, újságcikkeket, de szomorúan tapasztalom, hogy rólunk, hadiárvákról megfeledkeznek. Mi itt maradtunk árván annak idején, elvesztve oltalmazó, pótolhatatlan édesapánkat. Nagyon keserves és sanyarú gyermekkorunk volt, de ebben a rohanó és közömbös világban kit érdekel ez már. Mi, hadiárvák nagyobb vesztesei vagyunk a háborúnak, mint akinek sok vagyona volt, mert az talán pótolható, de a mi szerető édesapánkat már senki sem tudja visszaadni. Sajnos nem sokan vagyunk már, ezért nem hiszem, hogy nagy megterhelést jelentene az országnak, ha mi is kaphatnánk a nyugdíjunkhoz egy kis pótlást. Az Új Magyarország nevű napilap közli Elhunytak valahol Oroszországban címmel az elesett magyar katonák névsorát. Ezzel mély sebet téptek fel a hozzátartozókban akaratlanul is. Az egyik számban megtaláltam drága édesapám adatait és elhalálozásának dátumát. Amikor megláttam, úgy éreztem, a szívem megszakad, és azóta is búskomor vagyok… Nagyon reménykedem, hogy a közeljövőben a kárpótlást ránk, hadiárvákra is kiterjesztik. Kassai Józsefné, Budapest.”

A hetilap 1992. évi szeptember 22-i számában a „Kérdezték–válaszolunk” rovatban megfogalmazott olvasói kérdésre a szerkesztőség a következő választ adta: „Sajnos a jelenleg érvényben lévő rendeletek nem teszik lehetővé a hadiárvák kárpótlását, csak a férj, illetőleg a feleség jogosult ennek felvételére.” Az újságírók csak a hatályos rendelkezések alapján adhattak tájékoztatást és 

1993. március 2-án a hetilap már az érdekvédelmi szövetség kezdeményezéséről adott tájékoztatást: „Törvényt akarnak. A hadigondozás ügyének mielőbbi átfogó rendezését, az ezzel a témával foglalkozó törvény elfogadását sürgeti a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetsége. Kezdeményezésükre tavaly már született olyan kormányrendelet, amely jelentős előrelépésnek értékelhető. Ennek ellenére elengedhetetlen egy korszerű hadigondozási törvény megalkotása – hangsúlyozzák. Erre tavaly már ígéretet kapott a HONSZ, de a törvényszintű jogszabály a mai napig nem készült még el.” 

A szövetség a 6/1992. (I. 16.) kormányrendeletre utalhatott, amely a kiegészítő hadigondozotti pénzellátás juttatásáról rendelkezett és jövedelmi értékhatárra tekintet nélkül alanyi jogon biztosította a legalább 65 százalékos hadirokkantak és a hadiözvegyek részére a havi rendszeres pénzellátást. A rendelkezést a 105/1993. (VII. 16.) kormányrendelet módosította, az év október 1. napjától kiterjesztve az ellátás alanyi jogosultságát az 50 százalékos hadirokkantakra is, valamint kétszeresére emelve az ellátás összegét.

1994. április 14-én már az elfogadott törvényről tudósított a Szabad Föld: 

„Hadigondozottak ellátása. A hadigondozásról elfogadott és várhatóan augusztus 1-jén hatályba lépő törvény alanyi jogon, a veszteség ténye alapján szabályozza a hazánkban élő, magyar állampolgárságú hadigondozottaknak folyósítandó pénzellátást. A Honvédelmi Minisztérium szóvivője többek közt elmondta, hogy 

A rendszeres havi pénzellátás a 100 százalékos hadirokkant esetében az öregségi nyugdíjminimum másfélszerese, a 25 százalékos hadirokkant esetében annak 70 százaléka. Ha a hadirokkant és a hadiözvegy más jövedelemmel nem rendelkezik, akkor ellátásukat kiegészítik az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegével.”

A hadigondozásról szóló 1994. évi XLV. törvény bevezetése a következőképpen indokolja a jogszabály megalkotását:

„Az Országgyűlés – eleget téve a honvédelemről szóló 1993. évi CX. törvény rendelkezésének – tisztelettel emlékezve meg a hadiesemények során tanúsított példás helytállás következtében hősi halált halt, vagy megrokkant katonákról, polgári lakosokról és ezek hozzátartozóiról, elismerve, hogy hadieredetű veszteségek a jelenben és a jövőben is bekövetkezhetnek – figyelemmel a nemzetgazdaság korlátozott teherbíró képességére is – gondoskodása jeléül a következő törvényt alkotja.”

 amelynek tagjai – más sérelmet szenvedett csoportok képviselőihez hasonlóan – évtizedeken keresztül nem beszélhettek a sorsukat, egész további életüket alapvetően meghatározó fájdalmukról, veszteségükről.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár levéltárvezetője