Az öt-hat évvel ezelőtti heves vitákhoz képest feltűnő az a csend, ami alig három hónappal a kérdésről dönteni hivatott novemberi prágai csúcstalálkozó előtt a bővítés kérdését veszi körül. S ez a hallgatás nem írható kizárólag szeptember 11-e számlájára, hiszen e probléma a terrortámadás előtt sem tartozott a legfontosabb kérdések közé, bár tény: a bővítés a terror elleni hadjárat okán végleg a sokadrangú ügyek közé süllyedt.
A ritka hivatalos megnyilatkozások figyelmeztetések éppúgy, mint azok a Pozsonynak küldött washingtoni üzenetek, miszerint Meciar visszatérése a hatalomba az ország NATO esélyeinek ismételt eljátszását jelentené.
A NATO értékelése szerint a bővítés politkailag sikeres volt, nem váltak be azok a félelmek, miszerint az új tagokkal új problémákat is importál a szervezet. Az új tagállamok már Koszovóban is egyértelművé tették atlanti elkötelezettségüket, gyakran jobban lehetett velük együttműködni, mint egyes régi tagokkal.
Jellemző, hogy 1999-ben a koszovói akció során egyik-másik légicsapás ellen, azért kívánt vétót emelni az olasz kormány, mert műemlékek megsemmisülésétől félt. Tanulságos Görögország példája is, amely évekig fittyet hányt az EU és a NATO szankciókra és ezzel nagyban hozzájárult a Jugoszlávia elleni embargó sikertelenségéhez. A bővítés katonai értelemben azonban nem jelentett erőgyarapodást a szervezetnek, sőt a mind szűkösebbé váló forrásokat az új tagokkal is meg kellett osztani. Bár három új tagállam katonai teljesítménye kapcsán csak Csehországgal merültek fel súlyosabb problémák. Röviden úgy is fogalmazhatnánk, hogy az új, kibővült NATO problémai valójában a régi gondok.
A közös fenyegetettség tudata végül elnyomta ezeket a kétségeket. Ma azonban már nem szorítja a feleket egymás mellé a szovjet veszély így egyre gyakrabban történnek gondolatkísérletek, amelyekben a NATO szerepét újraértelmezik.
Magyarország, Csehország és Lengyelország taggá válásával felvételre kerültek a leginkább felkészült jelöltek. Ezen új tagokkal megszűnt Németország peremhelyzete, így az első bővítési kör egyik fő támogatója, Berlin érdekeltsége a kövekező fordulóban érzékelhetően lecsökkent. Valódi nyereséget a NATO számára csak egyes erős gazdaságú semleges államok tagsága jelentene – Ausztria, Finnország vagy Svédország – amelyek hozzájárulhatnának az észak atlanti szervezet közös költségeihez.
Ezért, ha pusztán az 1995. szeptemberében nyilvánosságra hozott bővítési kritériumok teljesítésén múlna akkor Prágában egyetlen új taggal sem bővülne a NATO. Ez azonban a felfokozott várakozások miatt politikailag kivihetetlen, hiszen hiteltelenné tenné azt a gyakran hangoztatott ígéretet, hogy a bővítés folyamat, mely nem fejeződött be 1999-ben. Hasonló okokból valószínűtlen egy ún. minimális megoldás, azaz Szlovénia és esetleg Szlovákia felvétele.
A NATO, miként az EU bővítés ígérete az az igen hatékony eszköz, amivel a nyugati hatalmak viszonylag kis erőbefektetéssel és mégis hatékonyan tudják befolyásolni a tagjelölt államokat. Így választ kell adni arra a kérdésre, mi történjék azon – főként balkáni – országokkal, melyeknek belátható időn belül esélyük sincs az EU tagságra? Ahogy egy francia politológus sarkosan megfogalmazta, melyik szervezetet gyengítsük Romániával?
A terror elleni háborúnak egyik legfontosabb hozadéka – s ennek a következményei ma még csak részben becsülhetők meg – hogy érzékelhetően felgyorsította azt a folyamatot, melyben Washington alapjaiban gondolja át Európa stratégiai helyét a világméretű stratégiai játszmáiban. Hiszen ez a küzdelem tovább gyorsítja Európa leértékelődését, amely nem csak a katonai potenciálban, de rizikókészségben, politikai és katonai eltökéltségben és az áldozatok elfogadásában is Európa lemaradása hatalmas.
Főként, ha a szándékolt politikai és katonai vezető szereppel hasonlítjuk össze az EU valódi katonai képességeit. Aki lépést akar tartani az Egyesült Államokkal, s valóban képes olyat nyújtani, amit Washington valódi támogatásként értékel, az az egyes konkrét feladatokra szerveződő koalíciókban részt vehet és képességeinek megfelelő beleszólást nyer az akció lefolyásába.
Azzal, hogy a NATO a terrortámadást követően megállapította a washingtoni szerződés 5. pontjának hatályba lépését és ezzel az egész szövetség elleni támadásként értékelte azt gyakorlatilag válaszút elé állította a szervezetet, hiszen teljesen új földrajzi keretek közé helyezte annak aktivitását. A hidegháború után már eddig is folyamatosan csökkent a klasszikus honvédelem és a tagállamok területe védelmének jelentősége. Kétséges, hogy a közvetlen érintettség hiányában ez az európai lendület meddig marad fenn, hiszen pl. egyes németországi zöld politikusok már most követelik az 5. cikkely visszavonását, vagy legalább annak elméleti szinten történő megvitatását, hogy milyen feltételek mellett szüntethető meg a kollektív védelem állapota. S most a választási kampányban is egyre inkább háttérbe szorul – a kedvező belpolitikai környezet ellenére – a katonai biztonság és a haderőreform kérdése.
Oroszország szerepe szeptember 11-e óta érezhetően felértékelődött, Putyin elnök a terrortámadást követően azonnal és habozás nélkül Washington oldalára állt, s az afganisztáni tálib rezsim ellen hadjáratban hozzájárult a volt szovjet közép-ázsia köztársaságok területén az amerikai csapatok támaszpontokat rendezzenek be.
Ez a lépés egyértelműen jelzi Moszkva felülvizsgálta azt a korábbi álláspontját, miszerint a NATO kiterjesztését a volt szovjet tagállamokra, az ún közeli külföldre ellenséges lépésnek tekintené.
Ezért valószínűsíthető, hogy Prágában a balti államok is meghívást kapnak a NATO-hoz történő csatlakozásra, hiszen több vezető nyugati politikus szerint érdemes kihasználni felvételükre e kezdvező lehetőséget. S az erős amerikai lobbijuk ismeretében a felvételükhöz szükséges a törvényhozási többség is biztosítható lesz. Eme irányváltást az magyarázza, hogy Oroszországot Washingtonnál sokkal inkább fenyegeti az iszlám terrorizmus, így a tálib rezsim elleni akcióval Moszkvának is szívességet tettek. Ráadásul most már Putyin komolyabb nemzetközi emberijogi tiltakozás nélkül folytathatja saját terror elleni háborúját a Kaukázusban. S Moszkva azzal is tisztában van, hogy a NATO a bővítéssel még inkább nehézkessé, még kevésbé hatékonnyá válik
Az új világpolitikai konstellációban viszont a regionális szervezetek vesztíttek jelentőségükből és egyre inkább a kétoldalú kapcsolatok – amerikai-brit, amerikai-német viszony – válnak meghatározóvá. A NATO teljes megszűnése ugyan nem várható, hiszen az a szervezet Washington európai hegemóniájának legfontosabb eszköze, de katonai hatékonyságának, gyors döntéshozatali képességének megőrzése már nem játszik olyan meghatározó szerepet, mint a 90-es évek vitáiban. Ezért könnyen lehet, hogy a viszonylag instabil államalakulatok is felvételre kerülnek, mint Románia, vagy Bulgária. Így a bővítéssel a NATO-nak pontosan az a képessége gyengül meg – nevetesen Közép- és Kelet-Európa katonai biztonságának garantálása – ami a tagjelöltek szemében olyannyira vonzóvá tette.
karácsony
Bajnokaink kivánnak boldog karácsonyt olvasóinknak
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!