Az olcsvaapáti legelő az ország egyik legszebb legelője. Van vagy harnminc hektár, s majdnem mindenfelől vizek övezik. Északról a Tisza, délről s nyugatról az ÖregTúr szegi be. Tulajdonképpen csak keletről, Panyola irányából nyitott az oldala, azon a részén viszont akkora hagyásfák tornyosulnak az égnek, hogy lépten-nyomon megakadnak bennük jóformán még a felhők is.
Azt hihetnénk hát, hogy nincs is boldogabb ember az apáti csordásnál. Ő azonban csak lemondón legyint, amikor a hogyléte iránt érdeklődünk.
– Uraim, hamarosan vége! Itt jövőre maguk már, lehet, hogy egyetlenegy jószágot sem fognak találni. Most van húsz vagy huszonegy, de nem tudom, hány marad belőlük.
Az apáti csordás fiatal, harminc körüli férfi. Megkérdezzük tőle, mióta látja el hivatalát. Talányos módon kihúzza magát.
– Lassan már három hónapja! – mondja, s elballag a hídhoz, hogy megnézze, mennyi halat fogott a kisfia.
Az elmúlt évtizedekhez viszonyítva a húsz tehén tragikusan kevésnek tűnik, ám jó néhány községhez képest még ez is tekintélyes állomány. A szomszéd faluban, Olcsván például egyetlen jószág árválkodik. De olyan, nagy állattartó hagyományokkal rendelkező környékbeli települések, mint Nábrád, Kérsemjén vagy Szamoskér istállóinak döntő többsége is üres. Olcsvaapáti tehát még tartja a frontot, csak épp a tehéntartó gazdákat nehéz megtalálni.
Csonka Gábort, a helyi legeltetési bizottság vezetőjét is hiába keressük. Biztosan kint jár az uborkaföldön, véli az egyik szomszéd, majd hozzáteszi, hogy a jószágot lassan felváltja itt is a meggy meg az uborka. Ő is eladta már három éve két lábasjószágját, s azóta zacskós tejet iszik. Pontosabban ivott. Két napig. Aztán átpártolt a jól megszokott házi tejhez. S azért imádkozik, nehogy rákényszerüljön még egyszer a bolti tejre. Mert az ihatatlan. Mintha vizezett mészport kortyolna az ember. A jószágtartó gazdák nyolcvan forintért adnak egy liter tejet, a fölösleget felitatják a borjakkal, malacokkal.
– Már nálunk is csak egy tehén van – mondja a kultúrház mellett a kiskapuban egy idős asszony, Malom Bertalanné. – Reggel még volt egy bikaborjú, de a fiam bevitte leadni Fehérgyarmatra. Éppen akit keresnek, Csonka Gabi mellette a sofőr. Ha ráérnek, megvárhatják őket. Itt lesznek nemsokára, mert nem kell már annyit várni a leadással, mint régen. Tudják, hogy van az: ha nincs tehén, a borjú is kevés.
Az idős, hetvenhat éves asszony kávéval meg hideg szódavízzel kínál bennünket, s mikor tréfálkozva hideg tejet vagy aludttejet kérünk tőle, kis híján elsírja magát.
– Azt hiszik, nem kínálnám meg magukat, ha volna? Ha tavaly jönnek, még találtak volna tehenet négyet is a portán. Decemberben aztán bezárt a tejcsarnok, s a fiam úgy döntött, nem vergődünk vele tovább. Addig is csak pár fillért lökött a tejipar, most meg más faluba kellene áthordani a tejet. Eladta hát a teheneket. Csak egyet hagyott meg, de még annak a sorsán is nagyon gondolkodik. Ha meg is hagyja, inkább csak az én kedvemért teszi. Mert tudja, hogy a szívem hasad meg minden eladott tehénért.
Kint autó fékez, megjött Malom István és Csonka Gábor. Borjú nélkül persze – pénz sincs náluk. Ám ezért nem nagyon idegeskednek, hiszen ígéretük van, hamarosan megkapják a bika árát. Kétmázsásig ötszáz forint kilónként az ára, azon felül fokozatosan csökken. Az ő bikájuk kétszázhúsz kilós volt, s ezért kilójáért négyszázötven forintot ígértek. Az öreg mama sopánkodik egy kicsit, de Csonka Gábor megvigasztalja. Amit elbuktak a vámon, megnyerik a réven. Kapnak még kilónként tíz forint felárat, s nagyjából oda jutnak, ahová amúgy is számítottak.
– Most még nekem is van kettő, de télire csak egyet hagyok – mondja a legeltetési bizottság elnöke. – Nincs értelme a küszködésnek. A tejcsarnok zárva, ide már nem jön a tejipar autója. Merthogy nem gazdaságos. Én viszont nem tudok mit kezdeni két tehén tejével. Hogy mi lesz a többivel, a falu tizenkilenc tehenével? Azt csak a jóisten tudná megmondani.
A jószágállomány fogyásával a legeltetési bizottságnak mind kevesebb a dolga. De a bevétele is. Nem is olyan régen még el tudták adni a legelő fölösleges füvét. Ebből, meg természetesen saját zsebből fizették a csordást. Ma már azonban nem kell a széna. A jószágok fogyatkozásával együtt szinte minden felborul. Ha jószág nincs, trágya sincs. Műtrágya pontosabban van, de az drága, és előbb-utóbb tönkreteszi a talajt. Az istállótrágya is hiánycikk lesz hamarosan. Ha már most nem az! A Nyírségből hetente jönnek ide a kiszikkadó földek gazdái, ám a legtöbb helyen elutasítják őket.
Malom István portáján most is látni egy tisztességes trágyacsomót. De természetesen nem eladó. Van három és fél hektár földjük, arra szánják. Tengeri, búza, lucerna meg egy kis gyümölcsös… A búzát most vágták le nemrég, hektáronként több mint negyven mázsa termett. Az most szép eredménynek mondható errefelé.
– De két éve ötszáz mázsa trágyát hordtam ki arra a földre! – adja a jó termés magyarázatát a házigazda. – S persze vegyszert, műtrágyát. Úgyhogy nemcsak a termés, de a költség is szép volt.
Márpedig a tündéri zugban rejtőzködő falucskának minden forintra szüksége volna, hiszen itt nincs szinte semmi más megélhetési forrás, csak a föld, a jószág. Később nagy szerepet kaphat majd az idegenforgalom, most azonban csak a föld van. Mint régen is. Ha megszorult a család, eladott egy tehenet, egy borjút. De a tejpénz sem jött rosszul, mert az legalább biztos volt minden hónapban. Ma már azonban a csorda sorsa is bizonytalan. A csordások jönnek-mennek, s már az is megfordult a gazdák fejében, hogy egymást váltva ők maguk állnak be a jószág mellé. Mert hát a szarvasmarhának nyáron a legelőn a helye. A télen meg majd hátha javul valamit a helyzet.
botrány
Lengyelországban uszított Orbán Viktor ellen a Magyarországról kitiltott antiszemita együttes
