Gyors elvtársi segítség

Nem kételkedhetünk benne, hogy Kovács László mostani bukaresti útja – miként az előzők és az összes elkövetkező is – hatalmas siker volt. Mindkét fél a „borzalmas” magyar nacionalizmust tekinti első számú közös ellenségének.

Normális esetben a budapesti kormány külpolitikájának célja a magyar nemzeti érdekek külhoni képviselete lenne. A Medgyessy-kormány erős embere – a másodállásban a külügyminiszteri teendőket is ellátó Kovács László – fellépéseit a nemzetközi parketten azonban láthatóan más célok vezérlik. Elsődlegesen az a törekvés motiválja, hogy igazolja: miként a kormányzati munka más területein, az Orbán-kormány a külügyek terén is hibát hibára halmozott.

S miután a kampányban ígért hatalmas sikerek mindeddig elmaradtak az Európai Unió bővítésével kapcsolatos megbeszéléseken, ezért a Kovács-csapat láthatóan a szomszédsági politikára koncentrál. Itt sem elsőlegesen a régi elvtársak nosztalgiázása, hanem a kemény gazdasági érdekek a mérvadók, a kétoldalú kereskedelem lehetőségeinek politikai alapú újraosztása. Emlékezhetünk arra, hogy a Horn időszak „Rendezzük kapcsolatainkat Moszkvával”, valamint a „Visszaszerezzük a keleti piacokat” jelszavai sem jelentettek mást a gyakorlatban, mint néhány megbízható elvtárs helyzetbehozását. E megközelítés továbbélését jelzi, hogy a kampányban még nagyon erdélyi Medgyessy Péter miniszterelnökként a partiumi magyarság jövőjét a plazaépítésben látja.

A kedvezménytörvény értékeléséhez előre kell bocsátani, hogy ezzel a budapesti kormány próbálta meg enyhíteni a határokon túli magyarok kisebbségi létéből eredő hátrányait. Érdemes felidézni, hogy az első világháború után a Magyarországtól elcsatolt területeken a magyarok lélekszáma 3,2 millióról 2,7 millióra csökkent az 1990-es évek végére, ami közel 20 százalékos fogyást jelent, ugyanakkor a trianoni békeszerződéssel érintett területen a többségi nemzetek lélekszáma, az erőszakos asszimiláció és a szervezett telepítési politika következtében az 1910-es állapothoz képest legkevesebb 250 százalékkal gyarapodott. Például, amíg Erdélyben a magyarok aránya az összlakosságon belül 1910-ben 32%, addig 2002-re 20%-ra csökkent, a Felvidéken 1910-ben 31%-ról 10%-ra, Kárpátalján 31%-ról, 14%-ra, a Vajdaságban 29%-ról 17%-ra módosult. S a lefenyegetettebb Moldvában élő mintegy 250 ezres csángó-magyar közösség asszimilációja már olyannyira előrehaladt, hogy alig harmaduk beszél magyarul.

Bizonyosággal nem állapítható meg, mikor döntötte el az MSZP – a jogszabály megszavazása előtt, vagy csak a kampányban – hogy segít ellehetetleníti a kedvezménytörvényt. Egyes jelek arra utalnak, hogy az Orbán-Nastase megállapodás volt a fordulópont, amikor a törvény addigi legnagyobb ellenezője, Bukarest is hozzájárulását adta a jogszabály alkalmazásához. Megható volt, amint a megegyezés aláírását kommentáló Kovács László Nastase szemére vetette, hogy nem képviselte eléggé határozottan a román érdekeket, s hagyta magát Orbán Viktortól félrevezetni. Az ellenkezésével egyedül maradt Szlovákia tiltakozása önmagában kevésnek tűnt a jogszabály életbe léptetésésének megakadályozásához.

A törvény elleni fellépés az MSZP szemszögéből érthető, hiszen annak következménye egy öntudatosabb magyarság, amelyik nehezebben gyurmázható, s nem biztos, hogy a hazai baloldalban látná a jövő letéteményesét. Másrészt a szocialisták igazolni kívánták, hogy az általuk a határokon túli magyarok érdekében 1994-1998 között elért „szinte semmit” nem lehet meghaladni.

A „megoldást” Kovács László valószínűleg személyes tapasztalataiból merítette. Az 1996 júliusi magyar-magyar csúcsot rosszul készítette elő az akkori budapesti külügyi vezetés: elmulasztotta a szomszédok, a NATO és EU tagországok részletes tájékoztatását a megbeszélés céljairól. Ezért a zárónyilatkozatba bekerült területi autonómia kifejezést Pozsony és Bukarest diplomatái úgy tudták tálalni – előbb álltak elő a dokumentum angol változatával, mint Budapest – a nyugati hatalmaknak, hogy az a nemzetközi normákat meghaladó, a térség stabilitását veszélyeztető, túlzott követelés. A diplomáciai kataszrófát – Magyarország kimaradását a NATO bővítés első köréből – csak a gyenge magyar-román alapszerződés aláírásával lehetett kivédeni. (Az akkori ellenzék felelősségérzetét jelzi, hogy az ország rendszerváltást követő legnagyobb diplomáciai malőrjéből nem kívánt tőkét kovácsolni. ) Valószínűleg ekkor rögzült véglegesen az idomulásban verhetetlen szocialista külügyesekben, hogy a kisebbségi magyarság vergődését legjobb esetben is közönnyel figyelő Nyugat előtt a leghatékonyabban a „nem egyeztettek” vádjával lehet egy kezdeményezést ellehetetleníteni.

Nem kételkedhetünk benne, hogy Kovács László mostani bukaresti útja – miként az előzők és az összes elkövetkező is – hatalmas siker volt. A felek teljes nézetazonosságát garantálja, hogy mindkét fél ugyanazt – a „borzalmas” magyar nacionalizmust – tekinti első számú közös ellenségének. Függetlenül attól a ténytől, hogy az abszolút gonosz megtestesülésének tekintett MIÉP-től, mint Brüsszel és Washington kisebbségbarát ügynökétől határolódnának el a bukaresti parlamentben. A román kormánynak nem a konkrét együttműködésre van szüksége – ezt bizonyítja az a döbbenet, amikor Bukarest átvette Orbán Viktor világos célokat kitűző javaslatát – hanem olyan vitatható tartalmú szóvirágokra, mint a „stratégiai partnerség”. Amely körülbelül azt jelenti, hogy Budapestnek joga van Románia NATO-csatlakozását támogatni, hangtalanul asszisztálni a magyar kisebbség folyamatos felszámolásához. Ez utóbbi ellen – ha csak nem a szocialisták üzleti partnereit, valamint az RMDSZ megélhetési frakcióját érinti – Kovács László nem fog kifogást emelni.

A románokkal megkötendő stratégiai partnerség értékét a magyar szocialisták gondolkodásában jól jelzi, hogy Horn Gyula már 1996-ban, az első nyugati nyilatkozatok hatására hajlandó lett volna vízumkényszert bevezetni a két ország között. S az MSZP „nacionalista” retorika elleni fellépését igazán a kampányban hallatott önfeledt románozás teszi hitelessé.