A Benes dekrétumok máig ható csehországi következményei

Most is igazolódott a régi mondás, ha nem tudsz dönteni egy kérdésben, vagy ha nem kívánod magadra venni a döntés felelősségét, akkor hívj életre egy bizottságot.

Ez történt, amikor az Európai Unió megbízást adott a német Jochen Froweinnek, a svéd Ulf Bernitznek és a brit Christopher Proutnak. A három jogász arra kapott felkérést, hogy készítsen jelentést vajon a Benes dekrétumok kapcsán a cseh jogszabályok jelenlegi formájukban is megfelelnek-e az Európai Unió jogi elvárásainak.

A II. világháború végén a csehszlovák kormány dekrétumokkal kormányzott. E 143 dekrétumból összesen 15 súlytotta kollektív jogfosztással Csehszlovákia – az 1945-ös határokat figyelembe véve, tehát már a Kárpátalja nélkül – mintegy 3,3 millió német és mintegy 700.000 magyar ajkú állampolgárát. A Csehszlovákia széteséséért kollektíven felelőssé tett németek és magyarok esetében a feje tetejére állították az egyik jogállami alapelvet az ártatlanság vélelmét. Így a bűnös nemzeteknek tartozóknak nem volt elég azt igazolni, hogy nem voltak elkövetői a nemzeti szocialista bűnöknek, csak azok kerülhették el az elüldözést, akik azt is bizonyítani tudták, hogy aktívan harcoltak a Német Birodalom, illetve a Magyar Királyság ellen. Willy Brandt kancellársága idején, 1969-1970-ben lefolytatott vizsgálatok szerint, csak a csehországi Szudéta-vidéken élő németek közül mintegy 240.000-n pusztultak bele a prágai szervek terrorjába.

Prága hozzáállását a dekrétumokhoz jól jelezte, hogy az EU szakértők vizsgálódásával egy időben, 2002. április 24-én a cseh képviselők egyhangúlag megerősítették ragaszkodásukat a dekrétumokhoz. Ez a tény egyébként már önmagában is kérdőjeleket vet fel a cseh hivatalos állásponttal kapcsolatban, hiszen ha a dekrétumoknak nincsenek jogkövetkezményei, akkor nem okozhatna problémát eltörlésük sem. Vladimir Spindla szociáldemokrata miniszterelnök-helyettes a Süddeutsche Zeitung 2002. május 18-i számában üzent az Ausztriában és Bajorországban élő szudétanémeteknek, amikor kifosztásukat és elüldözésüket a közép-európai „béke forrásának” nevezte. A hivatalos cseh felfogás szerint a dekrétumok mára hatályukat veszítették, ezért további lépésekre az ügyben nincs szükség. E felfogást nevezte – az EU tanulmánynál sajnos kisebb nyilvánosságot kapott elemzésében Christoph Pan és Beate Pfeil – csak nagy adag cinizmussal fenntarthatónak. Hiszen a német kisebbség vagyonának kisajátítása és elüldözésük már 1945-46-ban megtörtént, így célcsoport híján – ha a csehországi alig 50.000-es német és magyar kisebbséget nem számítjuk – a dekrétumok akár okafogyottnak is tekinthetők. Szinten ebben az elemzésben olvasható, hogy Prágának a dekrétumokhoz való ragaszkodása a ma még létező, de létében fenyegett német kisebbség teljes megszűnéséhez járul hozzá.

Csehország és Szlovákia Benes dekrétumok melletti kitartása mögött azonban egyéb szándékok is meghúzódnak. Egyrészt kizárólag a német és magyar kisebbségre kívánják lőcsölni a felelősséget a csehszlovák állam 1938-as csődjéért, megkerülve néhány kényes kérdést. Pl. miért volt elégedetlen helyzetével az állítólag annyira demokratikus államban minden nemzetiség beleértve a szlovákokat is, miért nem kísérelt meg katonailag elenállni a német nyomásnak a Wehrmachtnál létszámban sokkal erősebb csehszlovák hadsereg, stb. Ráadásul nehéz lenne elismerni, hogy Csehszlovákia létrehozása óta az egyik elsődleges államcél volt a németektől és magyaroktól, területi veszteségek nélkül megszabadulni. Még az egyik alapvető cseh és szlovák állami mítosz megőrzésénél is fontosabb az a prágai és pozsonyi félelem, ha elismernék a dekrétumok és ezzel a kitelepítések jogszerűtlenségét, akkor az elüldözöttek és hozzátartozóik, miként azt pl. a holokauszt áldozatai, vagy a kényszermunkára hurcoltak teszik, jelentős jóvétételi követelésekkel állhatnának elő. Nem véletlenül nevezte interjújában Jiri Grusa, bécsi cseh nagykövet az esetleges bocsánatkérés elsődleges feltételének, a mindenféle anyagi követelés lehetőségének kizárását. Jellemzően ez a törekvés határozta meg pl. az 1991-ben elfogadott 87-es számú ún. kárpótlási törvény körüli vitákat is, ahol a nem véletlenül csak az 1948 utáni jogtalanságok miatt volt kártérítés igényelhető.
Miután Csehország és Szlovákia felvételéről már döntöttek, s a Benes dekrétumok ügyét napirenden tartani kívánó erők pozíciói is meggyengültek a magyarországi és németországi választások, valamint az ausztriai kormányválság miatt. Ezért borítékolható volt, hogy az EU szakértők sem látják majd akadályát a két állam EU tagságának a jelenlegi jogszabályi keretek között. Ennek ellenére érdemes a szakértői jelentés következtetéseit idézni.

1. A Benes dekrétumok alapján történt vagyonelkobzások nem jelentenek csatlakozási problémát, hiszen az átvételre kerülő EU joganyagnak nincs visszaható hatálya.

2. Az állampolgárságról hozott dekrétumok az EU jogi kompetenciáján kívül esnek.

3. Amint azt az ENSZ emberijogi bizottsága is megállapította a cseh kárpótlási jogszabályok több ponton diszkriminatívak, ez azonban nem jelent problémát az EU joganyagot illetően.

4. A csatlakozási folyamat során világossá kell tenni, hogy Csehország belépése után a Benes dekrétumok alapján senkinek sem kell büntetőjogi következményekkel számolnia.

5. 1946 évi 115-ös törvény / ún. amnesztiatörvény/ módosítása, mely a „jogos megtorlások„ elkövetőit mentesítette a büntetőjogi következményektől, a belépés kapcsán nem szükséges módosítani. Hiszen egyes személyek több mint 50 évig e jogszabály ismeretében éltek s most is legitim az az elvárásuk, hogy ezekért a tettekért ne szenvedjenek el büntetőjogi következményeket. A szakértők a törvényt „az emberi jogok és az alapvető jogelvek” szempontjából „visszataszítónak” találták, ezért annak a véleményüknek adtak hangot, hogy ezt a tényt a Cseh Köztársaságnak formálisan el kell ismernie.

6. A jelentés azon a felfogáson alapul, hogy Csehország területén a belépés pillanatától minden EU állampolgár azonos jogokkal fog rendelkezni.

A szakértői jelentés első változatának szeptember 30-i nyilvánosságra kerülését követően Günther Verheugen bővítési biztos sajnálkozását fejezte ki az idő előtti kiszivárogtatás miatt. Hiszen ilyen kényes kérdésekben csak a színfalak mögött tárgyalások vezetnek eredményre, s most már aligha várható el, hogy a minimális többséggel rendelkező prágai kormány akár minimális engedményekre – pl. a dekrátumok formális elítélésére – hajlandó lenne. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy az elmúlt 12 esztendőben még nem sikerült megtalálni azt a „kedvező időpontot”, amit Prága, vagy Pozsony alkalmasnak talált volna a dekrétumok kérdésének felvetésére.Ezért is tűnt logikusnak az ún. „kis-dunai” csoport – Baden-Württemberg, Bajorország, Ausztria és Magyarország – idén márciusi javaslata, amikor a dekrétumok máig ható következményeinek az EU tagság ratifikációja előtti megszüntetését kérték. Hiszen tisztában voltak vele, hogy utána jelentősen csökken Prága és Pozsony késztetése a hasonló lépések megtételére.

Brüsszel fenti maszatoló álláspontja kétségeket érbeszt, hogy az EU valóban jog és érték közösséget is képez. Hiszen amíg pl. Törökország esetében oly fontos volt szinte hetente interveniálni a halálbüntets eltörlése érdekében, s a szexuális kisebbségek romániai hátrányos megkülönböztetésére is rendszeresen felhívni Bukarest figyelmét, addig valamiért a nemzeti kisebbségek a brüsszeli bürokraták mostohagyermekének tűnnek. Ráadásul ez a hozzáállás továbbra is különbséget tesz a II. világháború áldozatai között.