Negyven százalékos az idegenellenesség Magyarországon, hangzott Sik Endre, a Nemzetközi Migráció- és Menekültügyi Kutatások Központjának igazgatójának keddi verdiktje. Aki részese volt már valaha a tudományipari folyamatoknak az tudja, a karrierépítésnek és az intézetek gazdasági megmaradásának alapkérdése, hogy az olyan kutatási témát válasszon, mely kelendő a piacon. S miután a Magyarországra korlátozódó témák a piac méreteinek és a hazai tudomány finanszírozás lehetőségeinek ismeretében viszonylag keveseknek nyújtanak megélhetést, ezért érdemes a világpiacon is eladható témákra is szakosodni.
Az egyik ilyen kérdés melynek mostanában komoly nemzetközi keletje van, az az idegenellenesség témája. Nem véletlen, hogy külföldön tucatnyi civil szervezet vetődött a jelenségre, akik a minél nagyobb idegenellenesség kimutatásában érdekeltek, hiszen annál jobban indokolható tevékenységük. A probléma kutatása ráadásul önfoglalkoztató folyamat, hiszen külföldi példák szerint, aki az idegenellenességet diagnosztizálja, az általában megoldási javaslatokkal is rendelkezik, így komoly köz- és alapítványi támogatásokra számítva „kezelheti” a problémát. (Itt a kezelésen van a hangsúly, hiszen az évtizedes tevékenységük ellenére a probléma egyre inkább kicsúszik a politika kezéből.)
Hiszen ki merné a támogatások megvonásával nyiltan megkérdőjelezni ennek a modern, mítosznak a jelentőségét? Másrészt aki hozzájárul e kutatások finanszírozásához, az büszkén elmondhatja, hogy sokat tett az idegenellenesség jelensége ellen, s adományával megvásárolhatja a tiszta lelkiismeretét.
Sík felmérése szerint 2002 októberében a felnőtt lakosság 40 százaléka választotta az idegenellenesnek tekinthető állítást, vagyis azt, hogy az országba menedékkérő „ne tehesse be a lábát”. A jelenség megértéséhez szükséges a történeti áttekintés. A nyugat ma számunkra minta demokráciaként tálalt államai a XVIII. századtól fogva a legkeményebb eszközökkel asszimilálták, vagy számolták fel az országukban élő kisebbségeket. Gondoljunk csak arra, hogy ennek következtében az írek, wales-iek nagyrésze kénytelen volt az Egyesült Államokba vándorolni, s az otthon maradtak töredéke ismeri kelta eredetű anyanyelvét. Azt sem árt megkérdezni, hová tűnt az amerikai indiánok 95%-a?
A romló demográfiai mutatók bevándorlás útján történő ellensúlyozására először Párizs tett kísérletet a XX. század elejétől, hiszen a franciák természetes szaporodása már az I. világháború borzalmas emberveszteségeit is képtelen volt ellensúlyozni. Ráadásul a II. világháború után a gyarmatok elszakadási törekvéseit Párizs egyes területek – mint pl. Algéria – tengeren túli megyékké nyilvánításával, az állampolgárság megadásával kívánta kezelni. Ehhez járult az 50-es évek virágzó gazdaságának mind nagyobb igénye az olcsó munkaerő iránt.
Áttelepítésüket megkönnyítette a francia nemzetfelfogás, mely mindenkitől tökéletes asszimilációt várt el az állampolgárságért cserébe. S ha mégis szociális, vagy vallási igényeik miatt mozgolódtak, azt egyszerűen rendőrségi ügyként kezelték, melynek legbrutálisabb példája volt a minimiálisan 325 algériai halálos áldozatot követelő 1961. október 17-i „párizsi csata”. Az algériai függetlenséget elismerő 1962. márciusi eviani egyezmény aláírásában francia részről már megjelent az a szempont, hogy így korlátozni lehet az így ismét külföldivé válók bevándorlását.
A munkaerőhiányt kielégítendő, az 50-es évek második felétől futott fel a vendégmunkások iránti igény Nyugat-Európában. Eredetileg tartózkodásukat néhány évre kívánták szűkíteni, s abban bíztak, hogy kiképzésükkel és hazaküldésükkel egyúttal támogatják a küldő ország gazdasági fejlődését is. Azonban a gazdaság értelmetlennek találta állandó betanításukat és a gyakorlat megszerzése utáni hazaküldésüket, ezért ez a lépés elmaradt. A munkaválló férfiakat néhány esztendő múltán követték a feleségek.
Bár a feldolgozóiparban az első, 1973-as olajválságot követően jelentősen csökkent az olcsó munkaerő iránti kereslet, de a szabadidő, az idegenforgalom növekedésével további bevándorlókat tudott felszívni a szolgáltató szektor. A biztosnak ígért nyugati ellátórendszerek csak a befizetett járulék mennyiségét vették figyelembe, ezzel leértékelődött a gyermek, mint a jövőbe történő befektetés jelentősége. S az önmegvalósítás helyett a gyermeknevelés a modern fogyasztói társadalomban amúgy is szinte devianciának minősül. Ami az első időszakban komoly megtakarítást jelent, hiszen a társadalom a gyermekek drága nevelése helyett a fiatal egészséges felnőttek importjára áll át. Ráadásul a gazdaság szereplőinek is komoly haszna van belőle, hiszen például a latin bevándorlók áradata teszi lehetővé, hogy az Egyesült Államokban folyamatosan alacsonyan maradjanak a bérek.
Az emberijogi akcionizmusba forduló '68-as balos mozgalmak, hivatkozva a fehér ember történelmi bűneire mind nagylelkűbb menekült-politikát tudtak kicsikarni. Nem szabad azt sem elfeledni, hogy jó néhány baloldali gondolkodó számára a retrográdnak tartott hagyományos, tekintélyre épülő kötelékek – hit, nemzet, család – felszámolása ígérte az ideális társadalom létrehozásának lehetőségét.
A legalitáson belül mozgó jobbközép pártok közül – tartva a baloldal zsarolásától – hosszú ideig egyik sem merte felvetni a demográfiai katasztrófa és a bevándorlás problémáját. Mint azt Wolfgang Schäuble az „Élet sűrűjében” című emlékirataiban leírja, a hetvenes évektől a CDU vezetése világosan látta a bajokat, de az SPD és később a zöldek minden kezdeményezést azzal az érveléssel folytottak el, hogy Hitler számára is fontos volt németség létszámának gyarapodása, így aki ezt felveti az náci. Így ez a téma a 80-as évektől a radikális mozgalmak vadászterületévé vált.
Időközben a bevándorlók komoly politikai tényezővé váltak, az őszi Bundestag választásokat is csak a németországi 350.000 választójoggal rendelkező török segítségével nyerte meg a vörös-zöld koalíció. Szeptember 22-én az SPD előnye a CDU-val szemben kevesebb, mint 7.000 voks volt. A németországi választójoggal rendelkező törökök 60%-a az SPD-re, további 16%-a a zöldekre voksolt, s ennek a közösségnek a száma évente mintegy 80.000-rel növekszik. Ma Németország mintegy 82 millió lakójából, hivatalosan 9,5 millió külföldi.
A jelenlegi demográfiai folyamatok fennmaradása esetén 2050 körül az akkor 62-65 milliós németországi lakosságnak a fele nem német származású lesz. A németeken belül is kiemelkedően magas lesz az idősek aránya, többen lesznek a 80 esztendő feletti korcsoportban, mint a 18 alattiban. Ma évente mintegy 600.000 menekült érkezik Németországba – ez nagyjából egy Dortmund nagyságú tömeg – közülük csak 4-5%-nak ismerik el a menedékjogát, hazatoloncolásuk azonban a legtöbb esetben a gyakorlatban lehetetlen.
E tömeg azonban nyelvismeret és használható szaktudás híján alig integrálható a modern társadalmakba. Tudomásul kell vennünk, ma a kábítószer és fegyverkereskedelem után az embercsempészés a harmadik legjövedelmezőbb tevékenység. S miután sokaknak még a nyugati menekülttáborok is szociális emelkedést jelentenek, ezért nem meglepő, ha évente milliók kelnek útra az jóléti „Európa-erőd” felé.
Szeptember 11-t követően – ekkor szakadt át a hallgatás fala – Nyugat-Európát sokkolta a felismerés, a multikulturális mítosz kippukadt, a bevándorlók többségének esze ágában sincs idomulnia a még többségi társadalmak elvárásaihoz. Míg az 50-es, 60-as évek generációja megtanulta a befogadó ország nyelvét, addig a fiúk és unokák, a modern kommunikációs eszközöknek köszönhetően, már bezárkózott a sajátjaik által lakott gettókba. Akiknek nyelvismeret és szakképzettség híján minimálisak a törvényes munkavállalási lehetőségeik. (Köln-Mühlheim negyedében a lakosok 56% török származású.)
S „hála” az Öböl-menti országok olajmilliókkal finanszírozott missziónak, komolyan terjed körükban a radikális iszlám. A pánikot jól jellemzi, hogy most az a német belügyminiszter, Otto Schily (SPD) küzd a bevándorlás radikális szabályozásáért, aki még zöld képviselőként ruháját megtépve tiltakozott a menedékjog alkotmányból való törlése ellen 1992-ben. A sűrűn lakott Európában kivitelezhetetlen az élteszínvonalbeli és etnikai gettókból álló amerikai modell.
Magyarország folyamatosan fogadott be, főként a török háborúk pusztításai, földesuraik borzalmas bánásmódja elől menekülő népeket – szerbeket, románokat – a XVIII. században. Vagy olyan gazdasági menekülteket, mint az akkor Németország legszegényebb vidékéről érkező svábokat. Magyarországon a királyi udvar hiányában, az asszimiláció mindvégig az önkéntességre, ezen belül is a német és a zsidó értelmiségra korlátozódott.
Miután a történelmi Magyarország megőrizte kisebbségeit, a nagyhatalmak számára, rövid távon érdekükben állónak tűnt, lehetővé vált az államalakulat szétverése az I. világháborút követően. Mindenesetre jellemző, hogy egyetlen győztes sem merte megkísérelni a népszavazást az új határok legitimálására, mert tisztában voltak azzal, a nemzetiségek többsége lojális volt a „szent istváni” államhoz. Az elcsatolások következtében a csonka Magyarország az I. világháborút követően – miközben hazánk a román és szerb megszállással együtt járó zsákmányolás miatt elveszítette nemzeti vagyonának mintegy ötödét – közel 400.000 magyar elüldözöttet fogadott be. A II. világháború még nagyobb ember és anyag veszteségei mellett kellett hasonló nagyságú integrációs teljesítményt nyújtani.
A 90-es évek elejétől érzékelhető a tendencia, hogy a nyugat-európai államok megkezdték problémáik keletre történő eltolását, egyfajta pufferzóna létrehozását. Azaz az Európai Unióba törekvő államokra olyan megállapodásokat lőcsöltek, melyek többek között a Nyugat-Európába igyekvő menekültek visszavételére és befogadásukra késztették a tagjelölteket. Ennek, valamint a kialakuló emberjogászi infrastruktúrának köszönhetően egyre nagyobb számú menekült ragad itt. Ez a tendencia felerősödni látszik a közös brüsszeli menekültpolitika elveinek ismeretében.
A fenti – a téma súlyához képest nyúlfarknyi – bevezetőből is látható, hatalmas szükség lenne az emberjogi jelszavak alapján végrehajtott felmérések helyett egy valódi össztársadalmi vitára. Melynek a legfontosabb kérdései a következőkben foglalhatók össze. Abszolút-e a menekültjog? (Van-e lehetősége egy kormánynak, hogy fontossági sorrendeket állítson fel egy viszonylag szegény társadalomban? Menekültek joga, kontra szociális ellátásra való jog?)
Mennyi bevándorlóra van szüksége Magyarországnak? A hazai migrációs politikában milyen súlyt kapjon a határon túli magyarok rövid távon is láthatóan erős el és átvándorlása? Ha már az EU minden magyar aktivitást ferde szemmel néz esetükben, legalább az általunk befogadandó kvótába beszámíthatjuk őket? Hogyan viszonyuljon hazánk menekültpolitikája az előttünk álló hatalmas kihíváshoz, a magyarországi romák integrációjának kérdéséhez? Nem kellene-e a baloldali politikának megpróbálni az egyszerű ledorongolás, valamint a nemzetközi szerződésekre hivatkozás helyett érveket felsorakoztatnia egy valóban koherens migrációs koncepció mellett?
Keresztrejtvény
Napi sudoku
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!