Dilinkó Gábor, a Corvin köz egykori védője a politikai üldözöttek, az 1956-os forradalom harcosai által lakott otthonban, Mátyásföldön lakik. Hogyan él most?
– Lebénultam, úgyhogy semmi nem érdekel. Nagyon csalódtam a barátaimban, a rabtársaimban. Egyik szemetebb, mint a másik.
– Miért mondja ezt?
– A börtönben úgy voltunk együtt, mint egy család. Átkopogott valaki a csövön, tudtam, hogy ki kopog. Ha olyan sliszer (fegyőr) volt, aki kissé humánusabb volt, akkor tovább üzengettünk. A börtönben testvérek voltunk, egymást segítettük. Én fűtő voltam, sokat mozoghattam. Amikor Fónay Jenőt kihozták a halálos zárkából, három napig nem adtak neki enni. Hallom, hogy zörögnek, szóltam az őrnagynak: Őrnagy úr menjünk fel a második emeletre, mert valaki kopog. Hát menjen! – mondta. Nekem volt egy nagy pléh ládám, vállra akasztható szíjjal és abban voltak a szerszámok, közöttük eldugva a spanglik, azaz a cigaretták. Kinyitom a zárkaajtón tátikát (beszélő ablak), hát te? – kérdezem Fónayt. Három napja kaptam kegyelmet – válaszolt Jenő – és azóta nem adtak egy falatot sem.
– A tátika megfigyelő ablak is?
– Nem, az a cirkli, amit nézőkének mondanak. A ládámban mindig volt cigaretta, de kaja nem volt. Mondtam a sliszernek, őrnagy úr le kell mennem a kazánházba, mert tizenhetes kulcsot nem hoztam. Szabad járásod van, menjél! – mondta az őrnagy. Kinyitotta a folyosórácsot, szólt az őrnek, hogy mehetek. A ládámat megraktam egy kis kajával, cigarettával, gyufával. Vittem Jenőnek, de az egyik házimunkás feljelentett és emiatt kaptam húsz nap sötétzárkát.
– Kiben csalódott?
– Többnyire azokban, akikkel együtt ültem. Kint már meg sem ismerjük egymást. Persze vannak, akiket becsülök, mint Csokit, a volt corvinistát. Negyven éve nem láttuk egymást, de már messziről kiabálta a repülőtéren, hogy Bizsukám, Bizsukám, hazajöttem Kanadából, hogy lássalak Téged és a festményeidet. Hát ilyenek az igazi barátaim.
– Ön itt él egy kis szobában tizennyolc és fél négyzetméteren a Mátyásföldön, a volt szovjet laktanya területén. Nem furcsa, hogy azok helyén van, akik ellen fegyverrel harcolt?
– Az már nem érdekel. Itt mindenből ki vagyok zárva. Csak az huszonöt perc, amíg busszal bejutok az Őrs vezér térig. Este nem lehet elmenni hosszabb időre, színházba, vagy máshová, mert ide már csak taxival lehet kijönni. A taxisnak azt mondja az ember, hogy Mátyásföld, és mindjárt hétezer forint. A kisméretű szobával nincs gondom, nekem egyedül ez elég. A szomszéd házban lakik az élettársam, szoba-konyhája van. Mos, főz, takarít rám, együtt vagyunk. Ő is korai kelő, együtt visszük ki a kutyát sétálni a parkba.
– Az élettársa is harcolt?
– 1952-ben hazaárulás és hűtlenség miatt ítélték el a Szőllősi-ügyben, őt halálra.
– Ki volt Szőllősi?
– Egy katonatiszt volt, aki összeesküvést szervezett a Rákosi-rendszer ellen. Az élettársam egész családja benne volt a szervezkedésben, az apja életfogytiglant, anyja tizenöt évet, az élettársam három és fél évet kapott.
– Miért nevezik Bizsunak?
– Az igazi nevem Dilinkó Gábor. Újpesten nőttem fel, ott születtem. A piac réme voltam, kétsaroknyira laktam a nagy piactól. Oda jártam a libásokhoz dolgozni. A libát, a kacsát zsákban hordtam. Anyám annak nem örült, mert már éjjel egy órakor keltem és mentem a libásokhoz. Három-négy pengőt összeszedtem. Egyik zsákért kértem negyven fillért, a másikért – mert az nehezebb volt, meg messzire kellett vinni – ötven fillért. Viszont két-három pengő nagy szó volt abban az időben és anyám boldog volt.
– Ékszerrel is foglalkozott, most jó nevű naiv festő. Ügyes embernek ismerik. Nem tudott annyi pénzt összegyűjteni, hogy nagyobb lakása legyen, mint ez a tizennyolc és fél négyzetméter?
– Én mindig a mának éltem, a holnap nem érdekelt soha. Mit tudom én, holnap mi történik? A másik, hogy nagyon szerettem az életet. Soha nem törődtem azzal, hogy holnap eszek vagy nem eszek. Pedig anyám filléres asszonyka volt, mert kilencünket kellett felnevelnie. Igaz, sok testvérem fiatalon meghalt, a nővérem szívasztmában. Igazi munkás család gyereke voltam. Nekem minden nagybátyám szegkovács volt. Például Patkoló Rudi, anyám testvérének fia a Ganz-Mávag balszélsője volt. A Kantó családból a Gyuszika a Rajkó zenekar főprímása volt. Zenés család gyereke is vagyok. Mi rumungók vagyunk, magyar cigányok.
– A szobája falán egy nagyméretű festmény látható egy férfiról.
– Ő volt Iván-Kovács László, a Corvin köz főparancsnoka.
– Pongrátz Gergely is az volt.
– Tudja hogyan lett az? Úgy, hogy letartóztatta Iván-Kovács Lászlót és halálra ítélte. Azt mondta, hogy kommunista és hazaáruló.
– Az volt?
– Igazi magyar ember volt. Előzőleg raktáros volt, nem volt katona, de az apja révén mindent tudott a fegyverről, tudta hogyan kell fedezni az embereit, sok ember az életét köszönhette neki. Az apja katonatiszt volt, golyószórós. Nos, a Corvin közbe kerültem október 24-én és mondták, hogy ki a főparancsnok. Iván-Kovács jóvágású fiú volt.
– Miként keveredett a Corvin közbe?
– Az élettársamat kerestem, Kócost. Mondták, hogy a Corvin közbe ment. Pesti ember voltam, viszont nem tudtam, hogy hol van a Corvin köz. Végül megtaláltam.
– Az élettársa hogyan került a Corvin közbe?
– A barátnőivel.
– Ők is cigány lányok voltak?
– Nem. Magyar lányok. Kócos volt cigány lány. Valahol bent Pesten csavarogtak, jött a tömeg, harsogták: Aki magyar, velünk tart! Ő velük ment. Október 23-án éjjel a Corvin mozinál volt, akkor már lövöldöztek.
– Hány éves volt Kócos?
– Fiatal, 17 éves.
– S akkor már az élettársa volt?
– Sőt, már négy hónapos terhes volt tőlem. Én voltam huszonhat éves, ő tizenhét, de nagyon szép lány volt.
– Hogyan jutott a nyomára?
– Abban az időben már a XIII. kerületben laktunk. Elmentem a Keleti pályaudvarhoz, ott voltak a vagabundok és kérdeztem tőlük: nem láttátok Kócost? Dehogynem – mondták –, a Corvin közbe ment. Már a Práter utcában futkostak a srácok puskákkal, mások lőszeres ládát húztak, volt egy gyerek, aki Maximkát (golyószóró) vonszolt, az egyik kereke hiányzott, beálltam segíteni neki. Így értem el a Corvin közbe. Ott botlottam Kócosba. Mindjárt rámförmedt: – nem parancsolsz nekem, parancsnok vagyok, hat ember tartozik hozzám! Hát jól van – mondtam –, legyél parancsnok. Talpra esett kislány volt.
– Milyen fegyvere volt?
– Pisztolya volt, de azt sem tudta, hogyan kell betölteni. Megtanítottam rá.
– Aztán mi történt?
– Harcoltunk. Kócosnak megvolt a brigádja, de délben és este is megkeresett s kérdezte: Papa, ettél már valamit? Papucikám, van cigarettád? Hogyne volna, van mindenem – válaszoltam – és adtam neki.
– Jelentkezett valakinél? Kapott fegyvert?
– Dehogy is, szereztem. Jelentkezni nem kellett senkinél. Oda mentünk és harcoltunk.
– Mi lehetett a titka Corvin köznek, hogy azt nem lehetett elfoglalni?
– Stratégiailag kiváló hely volt. Épületekkel körbe volt zárva. Sem a Práter utcából, sem a Baross utcából, sem az Üllői útról, sem a körútról nem lehetett megközelíteni.
– Le kellett volna rombolni a házakat?
– Azt kellett volna, amit aztán november 4-e után megtettek a szovjetek. A Gellért-hegyről be lehetett lőni.
– Tudta ön, hogy forradalom van?
– Annyit tudtam, hogy ruszkik haza! Menjenek haza az idegen katonák, mi ezek ellen harcoltunk. Engem az ideológia abszolút nem érdekelt.
– Csak az üzlet, meg a nők?
– Nekem Kócoska akkor elég volt. Nem szerettem azt a nőt, imádtam. Emléktáblája van a Corvin közben, az ő családi neve Szabó Ilonka volt. Minden évben a névnapjára koszorút viszek, még most is szeretem.
– Mikor ismerte meg Pongrátz Gergelyt?
– Gergely október 26-án került oda. Első dolga az volt, hogy letartóztatta Iván-Kovács Lászlót. Az egész Pongrátz család a Corvin közben volt, mindegyik vezér akart lenni. Vitték a srácok Iván-Kovácsot és mi néhányan oda mentünk: Mi van fiúk, hová viszitek a főparancsnokot? Gergely kiadta a parancsot, hogy Ivánt agyon kell lőni – mondta az egyik srác. Majd megmondom, kit lősz te agyon – kiáltottam és egy akkora taslit adtam a srácnak, hogy hanyatt esett. A többit meg elzavartam. S akkor Iván-Kovács elmondta, hogy lekommunistázták, leárulózták. Az a brigád, akikkel én voltam azok mind kajakfrancik voltak. Ezek között őrnagy, szakaszvezető, tizedes is volt, képzett katonák, csak én voltam közöttük a proli. Ezekkel mentem fel Pongrátz Gergelyhez a második emeletre, az orvosi lakásba, a parancsnokságra. Gergely tudta, hogy életveszélyes brigád a miénk. Mondta a magáét, hogy Iván-Kovács László kommunista és elárulta a forradalmat. Én meg mondtam a magamét: milyen forradalmat árult el az, aki a barikádokon, a tetőkön, az utcákban harcol? Végül is Iván-Kovács elmehetett, s aztán a Nap utcában és a Leonardo da Vinci utcában megalakította a saját csoportját hetven fővel.
– Ön viszont ott maradt Pongrátz Gergellyel.
– Én végig a Corvin közben maradtam. A moziban aludtam.
– Érződik, hogy ön haragszik Pongrátz Gergelyre. Úgy látszik, 1956-ra is jellemző volt, hogy a forradalom megette saját gyermekeit. Mégis: az ő neve elválaszthatatlan a Corvin köziektől.
– Semmi köze a forradalomhoz.
– Ezt magán kívül kevesen mondják. Pongrátz Gergelytől nem lehet elvitatni, hogy főparancsnok volt és bátor forradalmár. Ma is a legtöbbet tesz a forradalom emlékének megőrzéséért. A vagyonát áldozta fel a Marsi-pusztai ’56-os múzeumért, a forradalom emlékére épült kápolnáért. Ezt sem lehet elvenni tőle.
– Nem kellett volna disszidálni, hanem a börtönben velünk kellett volna vállalnia a következményeket.
– Pongrátz Gergelyt, ha itthon marad, éppen úgy kivégezték volna, mint ahogyan megtették Iván-Kovács Lászlóval. Mi lett Kócossal?
– Október 28-án Nagy Imre miniszterelnök bejelentette, hogy győzött a forradalom, mindenki megtarthatja a fegyverét. Akkor hallottam, hogy Kócost agyonlőtték a Práter utca végén.
– Mit keresett ott Kócos?
– Mentek ellenőrizni. Kettőjüket, a két lányt agyonlőtték. Rohantam utána a kórházba, de már akkor nem élt. Az orvos kérdezte tőlünk: tudták azt, hogy négy hónapos terhes volt? Mert félig eszméletlen állapotában mindig csak azt mondta: Bizsu, Bizsu. Melyik maguk közül a Bizsu? – kérdezte. Én vagyok – válaszoltam. Utána szótlanul visszamentünk a Corvin közbe. Kócos halála után összerogytam. Viaskodtam. Menjek haza, ne menjek haza, disszidáljak? De miért disszidáljak, ha a forradalom győzött – mondtam magamnak.
– Kiket tisztelt a Corvin köziek közül?
– Például Fedor József orvost. Áldja meg a Jóisten őt. Nem törődve a tűzharccal kötözte az embereket, mindenkin segített. Nem számított, hogy orosz vagy magyar volt. Aztán, amikor kimondta Nagy Imre, hogy győzött a forradalom, úgyszólván kiürült a Corvin köz.
– Maga végig ott maradt?
– Végig. Ott sebesültem meg. Kaptam fejlövést, kaptam golyót a combomba, a tüdőmbe. Falábú Jancsi sem ment el. Kiváló lövész volt, páncélosként harcolt. Aztán egy akna széttépte.
– Mikor lett újra forró a helyzet?
– November negyedikén hajnalban fél ötkor. Fedor József orvossal éppen a Práter utcában voltunk, oda csapódott egy gránát, öten voltunk, mind az öten megsebesültünk. A srácok odébb vonszoltak, és az a mentős, aki ebben a sorozatban is szerepel, Hegedűs László, vitt be engem akkor a Korányi-kórházba egy fekete Volgával.
– Utána már nem is harcolt?
– Számomra véget ért a forradalom. A Corvin köziek tudomásom szerint még két napig tartották magukat.
– Aztán mi történt önnel? Olvastam valahol, hogy előzőleg nőket is futtatott. Visszatért ehhez?
– Ez nem igaz. Akárki mondta, az hazudik. Én a forradalom előtt az Illatos úti büdös gyárban voltam alkalmi dolgozó.
– A Bizsu név hogyan ragadt önre?
– Szerettem a rézláncokat, rézgyűrűket magamra aggatni. A kutyámat is Bizsunak hívták. Akkor még nem tudtam, hogy a bizsu hamis ékszert jelent. Egy roma egyszer meglátott, rám nézett és ezt mondta: Jaj, tele van aggatva bizsuval. Így ragadt rajtam a Bizsu név.
– Maléter Pál is lőtte a Corvin közieket.
– Lőtte, de aztán szövetségre léptünk. Maléter őrnaggyá léptetett elő.
– Származott hátránya amiatt, hogy cigány?
– Nem. Sok cigány harcolt a forradalom alatt. Voltunk a Corvin közben tíz-tizenketten romák. Ám ők mind muzsikus cigányok voltak, nem oláh cigányok.
– Mi történt azután, hogy a Korányi-kórházba vitték?
– Ellátták a sebemet, ott tartottak a kórházban, de egy nővér sajnos feljelentett. December 27-én a pufajkások elvittek.
– Egy nővér jelentette fel?
– Nemcsak engem, hanem többünket. Tizenhatunkat vittek el a Korányi-kórházból. Egy beépített nővér volt, mert addig az orvosok és az ápolónők rejtegetettek bennünket. Később öt és fél hónapig magánzárkában voltam. Ütöttek, rugdostak, ami belefért, de soha nem írtam alá semmit.
– Milyen perben szerepelt?
– Egyedül voltam perbe fogva. Nekem nem volt bűntársam.
– Mivel vádolták?
– A hatalommal szembeni fegyveres szembenállás, hűtlenség, lopás – azt nem is követtem el. Először tizenkét évet kaptam, majd a legfelsőbb bíróság ezt hét évre csökkentette. 1963-ban szabadultam decemberben, karácsony másnapján.
– Hogyan lett festő?
–Amikor kiszabadultam, sehová sem vettek fel. Guberáltam, csavarogtam, ittam, elzüllöttem. Padlóra kerültem. Aztán olvastam az újságban, hogy egy termelőszövetkezet munkásokat keres. Elmentem Vecsés mellé a Vörös Lobogó téeszbe és mindjárt megmondtam: Igazgató úr, írni, olvasni nem tudok, börtönben voltam, de dolgozni akarok. Akkor – mondta az igazgató –, lesz munkád, felveszlek. Öntöző mester lettem. Volt egy barátom, Újpesten lakott, de egy nagyon csóró akvarellfestő volt. Vízfestékkel dolgozott a kisöreg a Duna–parton. Akkor tudtam meg, hogy mit jelent az akvarell. Olyan csóró volt, hogy én csikkeztem, együtt szívtuk a csikkeket.
– Tőle tanulta el az akvarellfestést?
– Ellestem bizonyos dolgokat. Igaz már előtte jól rajzoltam.
– Megbánta, hogy részt vett a forradalomban?
– Nem bántam meg.
– Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy lebénult, beteges és csalódott.
– Az más. Nem sértődök meg, ha cigánybizsunak neveznek. Cigány emberként is magyar vagyok. Itt születtem és tudtam, most is tudom a kötelességemet.
– Ahány ’56-os van ma Magyarországon, annyi 1956 van. Miért történt ez?
– Azért, mert meg voltunk félemlítve. Amikor hazajöttem a börtönből, akkor még öt évig refen (rendőrségi felügyelet) voltam. S mindenki, aki szabadult annak refje volt, vagy megfigyelték. Nem engedtek el bennünket.
– A rendszerváltás után már megszűnt a félelem?
– Addigra az emberek egy része elfásult. Nem törődött velünk senki. Olyan emberek kerültek vezető helyekre – tisztelet a kivételnek –, akiknek semmi köze nem volt a forradalomhoz, és akik szépen letakarítottak bennünket. Ma már egymást is megfojtanák egy kanál vízben.
origo.hu
A mémek, amiért Magyar Péter börtönbe küldene! – videó
