Fojt és sújt

Az Anyanyelvi őrjárat rendszeres olvasói alighanem nagyon jól tudják, hogy helyesírási kérdésekről csak nagy ritkán esik szó ebben a rovatban. Nem azért, mintha ezek a kérdések nem volnának fontosak, hanem mert megtárgyalásuk, úgy érzem, nem erre a lapra és nem erre a rovatra tartozik. (A Szabad Földnek egyébként is elég jó a helyesírása, tehát azt mondhatjuk, hogy az általa szolgáltatott jó példával mindjárt neveli is az olvasókat.) Most azonban, hogy egy-két megtévesztő hiba újra meg újra feltűnik a magyar sajtóban, hol itt, hol ott, olyannyira, hogy többen már levélben is szóvá is teszik, rádöbbentem, hogy mégsem hallgathatok. Ez a magyarázata annak, hogy ezúttal fojt és sújt igénk helyesírása őrjáratunk tárgya.
Mindkettőre több hibás írású példát is idézhetnék, de szemléltetésül elég lesz egy-egy is. A fojt hibás írására többek között a kecskeméti Balázs Gergely hívta fel figyelmemet, ugyanis egy meghökkentő történeteket tartalmazó kötetben ezt olvasta: „Dél felé mentem haza és a buszon éppen előttem történt, alig bírtam visszafolytani a nevetést…” A sújt ige megtévesztő írásmódját pedig alig néhány hete a sarkadi Békefi Mihály tette szóvá – s rajta kívül még többen is! – ebben a mondatban: „Az átkom le fog rád súlytani”. Hogy ez utóbbira többen is felfigyeltek, nem csoda, hiszen egy kereskedelmi tévécsatorna népszerű „kibeszélő” műsorában tűnt fel több ízben is. Mivel már korábban is olvastam – vagy értesültem levélíróim által olvasott – folytó gázról, árvíz súlytotta területekről és hasonlókról, ha most sem szólnék, akkor olyan lennék, mint a strucc, amely bedugja a fejét a homokba, csakhogy ne lásson.
Miért is írják a fojt és a sújt igét oly sokan ly-nal a szükséges j helyett? Azért, mert összecserélnek, egybekavarnak két külön szót. A fojt esetében a folyik ige, a sújt-éban a súly főnév az, amelyik megzavarja a tévesztők nyelvérzékét. Ráadásul még csak nem is hasonlóságról, hanem kiejtésbeli azonosságról van szó, hiszen a folyt hangsor ly-nal írva sem értelmetlen, hanem a folyik ige múlt idejű alakja; a súlyt pedig ugyancsak nem okvetlenül hibás, mivel a súly főnévnek ez a szabályos tárgyragos alakja.
A látszat tehát a tévesztőket igazolja. A valóság azonban más. A fojt igének és igekötős társainak (elfojt, megfojt stb.) az égvilágon semmi köze a tisztázatlan eredetű, de mindenképp ősi folyik igénkhez és származékaihoz, mint folyam, folydogál, folyékony, folyondár, folyosó, folytat és még jó néhány. A fojt nem ezek közé, hanem a fúl, fullad, fuldokol szavak sorába tartozik, hiszen jelentése nem más, mint ’levegőtől megfosztva megöl, megfullaszt’. A sújt pedig ugyancsak nincs semmilyen rokonságban a ’teher, nehezék, valamely test tömegének nyomó- vagy húzóereje’ jelentésű súly szóval, ellenben nagyon is rokonságban van suhan, suhog, suhint hangutánzó igéinkkel és ennek a szócsaládnak még jó néhány tagjával. Így többek között a ’sáv, csík, zsinórdísz’ jelentésű sujtás-sal is, amelyet ma már rövid u-val írunk, mert jelentésében annyira elkülönült az ’ütés, vesszőcsapás’ értelmű sújtás-tól, hogy már írásformájukban is megkülönböztetjük őket egymástól.
Hogy e kis írás tanulsága könnyen megjegyezhető legyen, a hangalakilag egybeeső, de, mint láttuk, egymástól teljesen eltérő eredetű és jelentésű fojt–folyt és sújt–súlyt alakpárok tagjai közti különbségek érzékeltetésére ide iktatom Hernádi Sándor kollégám két könynyen megjegyezhető tanrigmusát: Az egyik: „Itt valami sav folyt, / gőze még most is fojt.” A másik példa: „Akit nagy csapás sújt, / cipel az szörnyű súlyt.”
Tanulságos versikék, ugye? Talán még az e cikkben megtárgyalt, mostanában ránk zúduló helyesírási botlások ellensúlyozására is alkalmasak.