Túlélési esély a kisebbségbe szorult nemzetrészeknek

Ha egyáltalán értelme volna embertársaink beskatulyázásának, a nBudakeszin élő Földes Istvánt, a Kárpát-medencében Élő Magyarokért Kiemelten Közhasznú Alapítvány elnök-igazgatóját jómagam a megszállott emberek kategóriájába sorolnám. Márpedig valahogy csak különbséget kell tenni emberi cselekedetek között, a mások sorsáért aggódókat, a „megalázottak, megszomorítottak” önzetlen megsegítését önként vállalókat csak-csak ki kell emelnünk a hétköznapok egyhangúságába süppedt nagy-nagy emberáradatból. Amikor az elnök-igazgató életútját, még ha sommásan is, egy szerkesztőségi beszélgetés során megismertem, csöppet sem csodálkoztam, miért kedvelik és várják annyian szállítmányaival együtt szerte Európában, főleg az elszakított, egykori magyar területeken – Erdélyben, Kárpátalján, Szlovákiában vagy a Vajdaságban. Ott, ahol lelki és szellemi táplálékra, „gyógyszerekre” van szükség, magyar ábécéskönyvre, Bibliára vagy a megmaradásunkat elősegítő eszközökre, mondjuk mentőautóra, lélegeztető gépre, számítógépre, esetleg televízióantennára.
Földes István újságkivágásokat, köszönőleveleket tesz asztalomra. A sepsiszentgyörgyi Háromszék című napilap újságírója így számol be Földesék egyik székelyföldi segélyakciójáról: „A Duna Televízió, a Kárpát-medencében Élő Magyarokért Közhasznú Alapítvány, valamint a Pro Hungariae Alapítvány közös vállalkozásának a célja a magyar nyelvű oktatást segítő könyvekkel, felszerelésekkel ellátni az iskolákat. A kezdeményezés fő mindenese, Földes István… A mostani szállítmány több mint 20 millió forintot ér. A csernátoni falumúzeumba szállították azt a 4600 könyvet, amelyet a felsőháromszéki iskolák kapnak. Erdővidék iskolái 5000, a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem 6600 kötettel lett gazdagabb.” De ugyanezt a felvidéki és a vajdaságiak magyar tannyelvű iskolák is megkapták – amint a pozsonyi Tóth Erzsébetnek, illetve Király Veronikának a leveleiből kitetszik. Egyébként az előbbi a Terra Kiadó ügyvezetője, Király Veronika pedig az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok elnöke.
– Voltunk mi már angyalok, meg „mikulások” is – jegyzi meg Földes István, miközben irataiban kutatgat –, például Kommandón vagy a Hargita megyei Szépvíz „Szent Család” Gyermekotthonban többször is, úgyszintén a Gergely István plébános lelki gondozását élvező Csibész Alapítvány apró gyerekeinél is Csobotfalván. És Déván is, Böjte Csaba atya magyar gyerekeket mentő kollégiumában. Szándékosan nem árvaházat említettem. Megható és megejtően felemelő azt tapasztalni, hogy a legrászorultabb emberkék arcára tudunk mosolyt deríteni.
Hogy nem alamizsnaként értékelik az anyaországból érkezett segítséget, azt beszélgetőtársam természetesnek veszi, mégis megkérdezem, vajon az adományok előteremtői, a magyarországi vállalatok, alapítványok, magánszemélyek nem vélik-e annak. A válasz határozott:
– 1989 karácsonyától végzem, már-már hivatásszerűen ezt a tevékenységet, de nagyon ritkán tapasztaltam az anyaországi emberekben viszolygást. Sajnálatot inkább. A nagy Európába való menetelésünk idején mintha egyre jobban érezné a magyarság, hogy a nemzet negyede jó ideig kimarad ebből a közösségből. Így hát segíteni kell rajtuk. Mindegy, hogy miként, csak az a gyógyszer, könyv vagy lélegeztető gépezet jusson el oda, ahol szükség van rá.
A lényeg valahol itt van: jusson el. Megtudom, Földes István már annyira ismeri a vámszedő-maffiózókat, hogy tudja, kit mivel lehet „felgyorsítani”, hogy a szállítmány ne vesztegeljen sokat a határátkelőkön. De hogy hány eurójába kerül mindez, arról nem beszél, fontosabbnak tartja azokat a visszajelzéseket, amelyek őszinték, lélekből jönnek. „Településünkön nincs könyvtár – írják a jugoszláviai Tornyosból –, ezért külön köszönet a könyvekért.” Aligha lehet meghatódás nélkül elmenni a szépvízi gyerekotthonból érkezett sorok mellett, ezt írják: „Ha majd a kazettát is el tetszik küldeni, azt is megköszönjük. Tetszett mondani, hogy tudnának segíteni minket mindenféle fonallal, amelyből a gyerekeknek a nevelők pulóvert, sálat, zoknit, sapkát köthetnének. Itt csontunkig ér a fagy…” Azt már csak úgy mellékesen jegyzi meg Földes István, hogy a fonalak mellé bizony kötőgépet is küldött a szépvízi gyerekotthon számára, hogy ha már az éhínség fájását előbbi küldeményeikkel csitították, a fagy fenyegetését is enyhíteni tudják valamelyest a Hargita alatt árván maradt székely gyerekek számára.
Tévednénk, ha azt hinnénk, hogy a Kárpát-medencében Élő Magyarokért Kiemelten Közhasznú Alapítvány szociális segélycsomagjai csak a határon túlra jutottak el. Tavaly őszön például Tápiószentmárton családsegítő szolgálata számítógépeket, élelmiszert és gyerekruhanemű-adományt kapott. A budakeszi Székely Kör rendezvényeit minden esetben e „Kárpát-medencei” alapítvány támogatja. Beszélgetésünk során arról is megbizonyosodhattunk, hogy alapítványként számtalan olyan vállalkozásba fognak, amely talán inkább minisztériumokra, nemzetközi szociális programok felelőseire tartozna. Azt is kérdezhetnénk, vajon tesz-e ennyit építkező nemzetéért, a hátrányos helyzetbe került magyarokért például az anyaország kormánya, a szaktárca, amely, bizony, manapság inkább a szépen indult státustörvény megnyirbálásával, EU-hoz idomításával van elfoglalva, mint a tulajdonképpeni hátrányos helyzetek leküzdésével?
– Megveregette-é mindezért valaki a vállát? – kérdezem Földes Istvánt.
Nagy kerülővel kapom meg a választ.
– Negyven évvel ezelőtt egy vietnami háborút megjárt amerikai katonatiszt Pro Concordatia Populorum néven nemzetközi lovagrendet alapított, így hálálta meg „ellenségeinek”, s tán a Teremtőjének is, hogy fogságba esését követően emberségesen bántak vele, hogy életét megmentették. A 34 országban tevékenykedő lovagrend célja a „megalázottak és megszomorítottak” önzetlen megsegítése. Nos, tavaly májusban a Belgrádban tartott ünnepségükön maguk közé fogadtak, magyarán: lovaggá ütöttek. Büszke vagyok rá, számomra ehhez fogható érzést már csak az okoz, ha például kezembe veszem a székely „Csibész” Alapítvány árváinak a levelét, melyben csak ennyi áll: „Isten fizesse meg, köszönjük az árva gyerekek részére küldött 1500 pár zoknit.”
Földes István nem mindennapi ember. Több település díszpolgára, tiszteletbeli nagykövet, a közelmúltban, Egerben „Budapest Prefektusa” címet kapta meg a Pro Concordatia Populorum nemzetközi lovagrendtől. Mindeközben újabb segélyszállítmányokon töri a fejét (nemrég jött haza Papolcról, apja szülőfalujából – Budakeszi testvértelepüléséről), újabb címeket szerez, hogy házalni tudjon a segélyekért, hogy majd valaki egy számmal megtoldja azt a 283 439 680 forint értékre rúgó teljesítményt, amelyet tavalyi küldeményei tesznek ki.
A magyarság egy része Európába csomagol. Szerencsénkre, vannak emberek, akik azokra is gondolnak, akik erről a vonatról úgyszólván teljesen lemaradtak. Akik az illyési „haza a magasban” igazi földi megteremtői. Megszállottság-e vagy igazi európai magyar magatartás? Döntse el ki-ki magának, ember és hatalom egyaránt.