Nemzetirtás – amiről fájdalmasan keveset beszélünk

Oradaurról, Lidicéről, a holokauszt borzalmairól ma már könyvtárnyi anyagot találhatunk. Visszaemlékezések, értékelések, öszszefoglalások tartják életben az emlékezetet, szolgálnak bizonyságul a gyászos cselekedetekre. És ez így van rendjén. A szovjetek katyni rémtettének, többezernyi lengyel tiszt lemészárlásának feltárásához egy rendszerváltozásra volt szükség, addig nemhogy tagadták, de büntették is a róla való emlékezést. Gondosan ügyeltek rá a kommunisták, hogy azok, akik a katyni rémtett németek általi felderítése, vizsgálata alkalmával nyilatkoztak, eltűnjenek az élők sorából.
Magyarországon tömegmészárlásról az 1944–45-ös nyilas gyilkosságok kivételével nem nagyon beszélünk. Pedig a háború sokadik évében a Vörös Hadsereg előretörésével megsokasodtak a tömeggyilkosságok.
A magyar civil lakosságot sem csak tömegbombázások, Soroksár, Debrecen, Szolnok szőnyegbombázása tizedelte. Több faluban a Vörös Hadsereg válogatás nélkül gyilkolt halomra ártatlan polgárokat. Olaszfaluban például a „felszabadítók” jóformán egy fiatal férfit sem hagytak életben.
A bakonyi Olaszfalunak talán nincs egy méternyi vízszintes útja. Árpád-kori romtemploma a bizonyság, milyen rég lakják a területet. Az utolsó német ellentámadás is meghiúsult 1945 márciusában, a Vörös Hadsereg csapatai feltartóztathatatlanul nyomultak előre. Tizenkilencedikén a késő délutáni órákban elfoglalták a falut. Nem fogadták őket kitörő örömmel, előttük járt a hírük. Az emberek bezárkóztak.
A tragédia után jó ötven évvel próbálta feltárni a történteket Mozsgai József plébános a még életben lévő szemtanúk, rokonok vallomásai alapján. Többségükben ma is él a félelem. Az áldozatok névsorát és haláluk körülményeit az ő kutatásai alapján tesszük közzé.
Auer Mihály (24 éves) édesanyjával együtt a falu szegénye volt. Eltartóként nem vitték el katonának. 23-án pénteken udvarukon beszélgetett, ahogy az ott ácsorgó, akkor nyolcéves fiú elmondta. Két szovjet katona berúgta a kaput, a férfit a kertbe kísérték, hátulról lőtték le. Tetemét másnap vitték el.
Brevics József (21 éves) a tragikus napon is családjával ebédelt. A berontó katona megnézte a fiú tenyerét (felső kereskedelmibe járt), majd az ajtó felé taszigálta. Az apa hiába próbált a fiú védelmére kelni, a szülők és öccse szeme láttára lőtték le a ház pajtájánál.
Csipak József (20 éves) leventeként „dekkolt” a faluban, állítólag Szőregről vetette ide a sors. Szállásadóival jól megvolt, kölcsönösen becsülték egymást, amikor a ház egy találat nyomán kigyulladt, búvóhelyéről előjőve azonnal oltani kezdte. A tüzet az oroszok is észlelték, a bujkálót elvitték, és Hanich Béláék kertjében hátulról agyonlőtték.
Dobos Gyula (21 éves) a falu bírájának a fia volt. A bíró megakadályozta, hogy a falu fiataljait, a leventéket elvigyék. Szerencsétlenségükre, hiszen a környékről elhurcoltak épségben hazatértek a harcok után. Gyulát édesapjával együtt elvitték a parancsnokságra. Ott találkoztak egy első világháborús orosz frontot járt, oroszul beszélő férfival, id. Magyar Istvánnal, akit szintén a fiával együtt kaptak le. Hiába beszélte a hódítók nyelvét, kettőjüket ugyan elengedték, a két fiúnak azonban nem kegyelmeztek. Az anya csak holtában simogathatta meg gyermeke kezét, amikor annak tetemét szekéren elvitték a házuk előtt.
Heréd Károly (20 éves) családja a pincében húzta meg magát. Egy katona berúgta az ajtót, majd azonnal vállon ragadva a fiút az ajtó felé lökte. A szerencsétlen papírjait próbálta mutatni, hogy nem német, nem katona. A katona eldobálta a papírokat, ellökte a Károlyba kapaszkodó húgait, majd elvitték. Harmadnap tudta meg a rémületben élő család, hogy többedmagával őt is az uradalmi magtárban mészárolták le. A zokogva odaérkező családnak borzalmas látvány tárult szeme elé. Hogy a csizmáját lelopták, azon meg sem lehetett lepődni. Fejét teljesen szétlőtték. Akkor látták utoljára, amikor szekéren előttük vitték el vérző tetemét. Nagyapjában volt annyi bátorság, hogy a tiltással dacolva pár lépésen át kísérte a szekeret.
Janni József (37 éves) urasági kocsis, a szekér hajtója. A majorban éltek. A magtárnál végezte ő is.
Kajár Gábor (17), Magyar Péter (16), Magyar Antal (19), Torma József (29) a major cselédlakásaiban laktak. Március 23-án mindőjüket kiterelték a pincéből. Négyüket a magtárba vitték. A pincébe visszatereltek nem hallották a lövéseket. Idősebb Magyar Istvánt hívták el később, hogy a magtárban nézze meg a német hullákat. Mintegy 10-15 véres tetemet látott természetellenes helyzetben. Ott látta közöttük két gyermekét meg a vejét, Torma Józsefet. Kísérője géppisztolya tusával lökte viszsza a pincébe az összeroppant apát, aki akkor még nem tudhatta, hogy a harmadik, 25. életévében járó fia is halott. A magtárt fegyveres őr vigyázta. Talán azért, mert a más-más helyeken megölt fiatalok egy részét is ide hordták.
Ifj. Magyar István (25 éves), a Don-kanyart járt katona, fél szemét ott veszítette el, egy kisgyermeke és várandós felesége volt. A bíró fiával, Dobos Gyulával együtt lőtték agyon. Azt mondják, az első sortüzet túlélte, de hiába könyörgött az életéért.
Majkó Andrást (19 éves) házukból kísérték a majorba. A tetemek láttán futásnak eredt, egérutat nyert, és egy szénapadlásra menekült. Kutattak utána. Egy katona észrevette, a fiú kiáltásától azonban úgy meghökkent, hogy András leugrott a lerakott szénába, és elinalt. A falu széléhez ért, amikor egy golyó leterítette.
Szili Jánost (32 éves), a falu boltosát Ringhofferék pincéjéből vitték el. Golyó végzett vele.
Torma József (32 éves) a majorban lakott, szoba-konyha-kamrás lakásban, ami szovjet mércével, ezt mondták a katonák, burzsujlakás. A magtár falánál lelte tragikus halálát.
Vész József (21 éves) a majorságban dolgozott, a család ellenkezésére indult el házukból, hogy a rábízott, ellőben lévő kancának segítsen. A ló mellől vitték a magtárba, ott érte a halálos lövés.
Vörösházi István (18 éves) a major pincéjében keresett menedéket kisgyermekével és várandós feleségével. Onnan vitték el, a többiekkel együtt lőtték agyon.
A tragédia a katolikus liturgia szenvedő péntekén történt. Másnap csend honolt a faluban, nem mertek odamenni a halottakhoz. Virágvasárnap a tetemeket ökrös szekérre rakták, és a temetőbe vitték. Ott megásták a tömegsírt. Koporsók nem voltak, faláda is csak Brevics József tetemének jutott. A többieknek csak az arcát takarták le zsebkendővel, sapkával, rongydarabbal. Dobos Antal bíró szerencsére egy kis botra a neveket felróva megjelölte a földelés sorrendjét. A tömegsírnál az orosz parancsnok is megjelent. A kérdésre, hogy miért tették, vállrándítás volt a válasz. Az egyházi temetést nem engedélyezték, arra csak április 8-án kerülhetett sor.
A mészárlásra nincs semminemű magyarázat. Az előnyomulókat nem támadták, fegyvert itt azok nem találtak, németek sem estek fogságba, az áldozatok magyarok voltak. Talán választ kaphatnánk a győztesek 107. lövészhadosztályának, illetve a 31. gépesített dandárjának esetleg fennmaradt irataiból, ezt már tüzetesebb kutatás derítheti fel.
Harminckét, jóformán elfelejtett magyar áldozat. A falu a rendszerváltás után kis emlékművet emelt nekik a hajdani magtár közelében. A temetőben a hozzátartozóik állíttattak kinek-kinek síremléket.