Alkotmányosság és függetlenség

Andrássy Gyula több mint négy és fél évig töltötte be Magyarország kormányfői tisztségét. Ebben az időszakban a polgári Magyarország kiépülését és az ország modernizációját szolgálta.

Mindezeket követően, a koronázási hitlevél kiadása után 1867 júniusában az 1848 decembere óra regnáló Ferenc Józsefet megkoronázták Magyarország királyává. A koronázáson maga Andrássy is közreműködött, aki Simor János hercegprímással, esztergomi érsekkel együtt helyezte az uralkodó fejére a Szent Istvánhoz kötődő koronát.

A dualizmus rendszerében bizonyos kormányzati kérdések Magyarország, illetve Ausztria külön-külön ügyének számítottak, bizonyosak pedig közös ügynek. Ez utóbbiak közé tartozott a külpolitika, a honvédelem és a pénzügy. Ezek mellett a kiegyezési tárgyalásoknak és megállapodásoknak lényeges pontja volt a neoabszolutizmus időszakában a Habsburg Birodalom által fölvett hitel törlesztésének kérdése, amelynek több mint húsz százalékát végül a magyar állam magára vállalta, de fontos volt a közös hadügyekben, hogy Magyarország a haderő fönntartását és fejlesztését is megfelelő arányban támogatta, s mind az anyagi lehetőségeket, mind a sorkatonai szolgálatokat töltő magyar állampolgárok számát vizsgálva arányosan kivette a részét az Osztrák–Magyar Monarchia védelméből.

Andrássy Gyula külpolitikai tevékenysége különösen jelentős volt. Föl kellett ismernie a magyar állam európai politikai érdekei, valamint a Monarchia közös stratégiai és világpolitikai preferenciái összehangolásának a fontosságát, illetve azt, hogy a magyar politikai elit – a dualisztikus berendezkedés révén – világpolitikai szereplővé válhatott. Akárcsak néhány évre maga Andrássy. Különösen akkor, amikor a közös külügyminiszteri posztot ő töltötte be. Pályája ezen periódusában a korábbi poroszellenes és franciabarát osztrák diplomáciai törekvésekkel ellentétben a német birodalommal való együttműködést szorgalmazta, ezen alapult a három császár egyezménye (1873), majd – immár oroszellenes éllel – a Németország és Ausztria–Magyarország közötti kettős szövetség (1879).

Az előbbi megállapodás szellemében egyébként 1874-ben Ferenc Józsefet Andrássy is elkísérte Szentpétervárra, ahol az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc leverésében tevékeny szerepet játszó I. Miklós (korabeli elnevezés szerint „Európa zsandárja”) sírját is megkoszorúzták. Ez annál is érdekesebb, mert Andrássy 1848–49-ben még főtiszti rangban és fegyverrel harcolt a magyar szabadság ügye mellett, sőt a megtorlások idején, 1851-ben emiatt halálra is ítélték.

De tekintsük át élútjának korábbi szakaszait! Gróf Andrássy Gyula két évszázada, 1823. március 3-án született, vélhetően a Zemplén vármegyei Tőketerebesen, más források szerint Kassán vagy Oláhpatakon. Édesapjának nagyjából húszezer katasztrális hold birtoka volt. Andrássyt házitanítók oktatták testvéreivel együtt, nyilvános iskolába csak nagyon rövid ideig járt. Húszéves kora körül pedig nyugat-európai tanulmányútra indult, amelynek során többek között egyetemi kurzusokat is látogatott: jogi, közgazdasági és diplomáciai tárgyúakat. Az 1840-es évek közepén gróf Széchenyi Istvánhoz állt közel, a forradalom és szabadságharc napjaiban Kossuth Lajos híve volt, a kiegyezés előestéjén és idején pedig Deák Ferenccel és báró Eötvös Józseffel tartott szoros és szívélyes kapcsolatot. Deák – miután ő maga nem akarta vállalni a kormány vezetését – ajánlotta a miniszterelnöki székbe az uralkodó figyelmébe Andrássyt.

Fiatalon bekapcsolódott a politikai életbe, s 1847–48-ban Zemplén vármegye egyik követeként részt vett az utolsó rendi országgyűlésen, majd a népképviseleti törvényhozásnak is a tagjává választották, amelynek a képviselőházi jegyzői feladatait is ellátta. Zemplén forradalmi főispánjaként szerepet vállalt előbb a nemzetőrség, majd a honvédség helyi szervezésében. A nemzetőségben őrnagyi rangot és zászlóaljparancsoki kinevezést is kapott. 1848-ban részt vett a pákozdi (szeptember 29.) és a schwechati csatában (október 30.), 1849-ben pedig az isaszegi csatában (április 6.) és a nagysallói ütközetben (április 19.). Fegyverrel harcolt tehát a magyar forradalom célkitűzései és a magyar nemzet függetlensége mellett.

Később, a szabadságharc kormányának diplomáciai szolgálatába lépve Konstantinápolyban kereste a nemzetközi támogatás lehetőségét a magyar szabadság ügye győzelmének 1849 nyarán. Ott érte a szabadságharc leverésének és Kossuth emigrációba vonulásának a híre, s ő maga sem tért vissza Magyarországra. Előbb Törökországban, majd Párizsban élt édesanyja anyagi támogatásából, amit az a birtokai jövedelméből küldött neki.

Távollétében – „in effigie” (képmásában, alakjában) – fölakasztották 1851 szeptemberében, a pesti Újépület mellett. Ez akkori elnevezés szerint azt jelentette, hogy a nevét fölszegezték a bitófára egy papírlapra írva. Innen későbbi elnevezése és állandó jelzője (amely párizsi éveiben tette a francia főváros társasági életében ismertté és népszerűvé): „a szép akasztott”, „le beau pendu”. Andrássy Katinka – az unokája – írta róla: „Híres gavallér volt. Hullámos fekete haja volt, és megnyerő modora.” Édesanyjának egyik társalkodónője, Mary Elizabeth Stevens szerint: „Magas, csinos férfi. Úgy beszél angolul, mint egy igazi angol, és gyönyörűen tud franciául.”

Andrássy Gyula csak 1857-ben térhetett vissza hazájába. Már Párizsban megnősült, házasságából három gyermek született. Mind 1861-ben, mind 1865-ben a sátoraljaújhelyi választókerület szavazói a parlamenti képviselőjükké választották, s egy rövid ideig a képviselőház alelnöki tisztségét is betöltötte. 1867 februárja és 1872 novembere között hivatalban lévő kormányfőként nagy szerepe volt Pest, Buda és Óbuda egyesítésének előkészítésében, valamint „a másik fővárossal”, Béccsel szembeni gazdasági és társadalmi lemaradása leküzdésében. Koncepciót alkotott a magyar fővárosról, s a város térszerkezete modernizálásának (körutas–sugárutas átalakításának) a terve foglalkoztatta. Nem véletlen, hogy az 1870-ben alakult Fővárosi Közmunkák Tanácsának ő volt az első elnöke.

Miniszterelnöksége idején törvényt hoztak többek között az osztrák–magyar közös véderőről, a hazai katonai szakképzés és oktatás megteremtéséről vagy éppen az állami monopóliumokról (például a só, a dohány és a lottó állami monopóliumáról), valamint az alkoholtermékek, a hús és a cukor adójáról. Támogatta a zsidóság polgári és politikai egyenjogúságát (az izraelita felekezet vallási recepciójára azonban az 1890-es évekig várni kellett). 1869-ben ismét a sátoraljaújhelyi kerület parlamenti képviselőjévé választották.

Andrássy Gyula több mint négy és fél évig töltötte be Magyarország kormányfői tisztségét. Ebben az időszakban a polgári Magyarország kiépülését és az ország modernizációját szolgálta. Bábáskodott az osztrák–magyar (1867) és a horvát–magyar (1868) kiegyezés születése fölött, támogatta Erdély unióját Magyarországgal, a határőrvidék és egyéb különleges közigazgatású kerületek polgárosítását. Ügyelt a vármegyei és bizonyos városi önkormányzatiság megmaradására, ugyanakkor az állam és a kormány hatalmát és szupremáciáját hirdette a vármegyékkel szemben. Kiállt a politikai szövetségese és barátja, báró Eötvös József által benyújtott népiskolai törvény és nemzetiségi törvény mellett, de – mint már említettük – a főváros fejlesztésének is elkötelezettje volt.

Andrássyt 1871 végén Ferenc József közös külügyminiszterré nevezte ki. 1878-ban szerepe volt abban hogy Bosznia–Hercegovinát megszerezhesse az Osztrák–Magyar Monarchia. Ennek két fő oka volt. Egyrészt stratégiai és biztonságpolitikai megfontolás állt a háttérben, hiszen Bosznia–Hercegovina Horvátország és Dalmácia közé „ékelődve” stratégiailag is jelentős volt. Másrészt pedig Ferenc Józsefnek mint „régi vágású” uralkodónak, a XIX. század első fele szülöttjének fontos volt a dinasztikus expanzió, vagyis a Habsburg család birodalma és befolyása növelésének az igénye. Bosznia–Hercegovina megszerzése – legalábbis szimbolikusan – kissé ellensúlyozta a Monarchia korábbi területvesztéseit, amikor is az az olasz egység létrejöttével kiszorult Itália bizonyos területeiről (Lombardiából 1859-ben, majd hét évvel később Velencéből).

Andrássy a Németország és Ausztria–Magyarország között megkötött kettős szövetség aláírása (1879. október 7.) után lemondott az osztrák–magyar külügyminiszteri posztjáról. Részben Budapesten, részben vidéki birtokain élt innentől kezdve, és többek között bortermeléssel foglalkozott a saját örömére. Fölmerült tisztelőiben, hogy a Magyar Tudományos Akadémia elnökségét vállalja el, ahogy az uralkodó részéről az is, hogy ismét álljon a közös külügyek élére. Ezeket a felkéréseket azonban egészségügyi állapotára tekintettel már nem fogadta el.

Fiatal korától szerette a művészeteket. Komoly képzőművészeti kollekcióval rendelkezett, amelyben például Jacopo Tintoretto, Tiziano, Rembrandt, illetve William Turner egy-egy műve éppúgy ott volt, mint kortársai közül mondjuk Zichy Mihály, Madarász Viktor vagy Székely Bertalan alkotásai. Egy történet szerint közös külügyminiszter korában egy fogadás alkalmával találkozott Munkácsy Mihállyal, akivel hosszasan elbeszélgetett. Amikor egy barátja szóvá tette neki, hogy szerinte túl sokat foglalkozott a „piktorral”, Andrássy ezt válaszolta: „Tudod, hogy ki volt Németalföld miniszterelnöke Rembrandt korában? Engem már réges-rég elfelejtettek, amikor Munkácsyról még mindig tudni fogják, hogy ki volt.”

Andrássy 1890 februárjában hunyt el. Budapesten, az Akadémia épületének aulájában állították föl a ravatalát, ahol még Ferenc József is a tiszteletét tette, ami a király részéről ritka cselekedetnek és nagy megtiszteltetésnek számított. Otto von Bismarck német kancellár a részvéttáviratában személyes és politikai barátjának nevezte. Andrássy Katinka a következőket írta róla: „Voltak, akik nem értették, bírálgatták Andrássy Gyulát. Nyilván azért, mert az államférfiak általában monolitikusabbak és ünnepélyesebbek szoktak lenni, és a különösen ragyogó szellemű emberekről gyakran feltételezzük, hogy felületesek. Gyermekei azonban tudták, hányszor töltött álmatlanul az éjszakát, mielőtt fontos kérdésekben döntött volna. Számtalanszor mérlegelve a döntés következményeit.”

Andrássy Gyula monográfusa, Kozári Monika történész így értékelte politikai pályája főbb eredményeit: „Andrássy, a liberális arisztokrata, aki kényelmes életet is élhetett volna, vállalva a kényelmetlenségeket, politikai csatákat, valóban sorsfordító szerepet töltött be a magyar történelemben. Egy rendszerváltást vezényelt le, és egy hosszú, gazdaságilag és kulturálisan, életszínvonalban és az egészségügy terén rohamosan fejlődő korszakot alapozott meg.”