A hosszú ideje fedésben lévő Hiller István, a nemzeti kulturális örökség minisztere a hétvégén végre megszólalt. (Azt akár a sors iróniájának tekinthetjük, hogy Vitányi Iván szárnyai alatt vezető szocialista politikussá vált Hiller, most annak a minisztériumnak az élén áll, melynek átnevezését mentora oly bőszen és annyira maró gúnnyal követelte 1998. június 30-án.)
A civilben„” történész-miniszter, aki eddig főként árokbetemetőként kerülte a nagyobb nyilvánosságot, sajnos nem azokban a kérdésekben szólalt meg, ahol elvárható lett volna a történelmi távlatok megemlítése. Mindenesetre érdekes történelmi áthallásokat ébreszt, hogy a történész-miniszter ebben a kiélezett belpolitikai helyzetben ”Tengelyt„ keres. Csak az ”Achse-val„ – mely a műszaki szövegeket leszámítva a mai németben a Tengely hatalmak szinonímája – nehogy úgy járjon, mint Orbán Viktor, akinek a gazdasági élettér kifejezését jóindulatú bel- és külföldi tudósítók azonnal ”Lebensraum„-ként interpretálták. Nem intette a Teleki-szobor kapcsán agresszíven nemet kiáltó párttársait arra, hogy óvatosabban vitézkedjenek a kettős mércével. Miként elmaradt annak felvetése is, hogy ha már pártelnök-miniszter jár egy olyan, a társadalmat végletesen megosztó eseményt ünnepelni, mint a főváros „felszabadulása”. Akkor bizony ugyanannak a személynek illett volna, a „felszabadítás” egyenes következményének számító, kommunizmus áldozatairól is megemlékeznie.
Hiller István hétfői – saját bevallása szerint, MSZP alelnökként adott – nyilatkozata ki kell, hogy józanítsa mindazokat, akik már-már benne látták megtestesülni a nemzeti indíttatású baloldalit. A miniszter – tovább fejegetve hétvégi Klubrádiós bölcselkedéseit – riadót fújt, „a baloldalnak is szüksége volna önálló televízió- és rádiócsatornára, miután a közszolgálati adók nem látják el megfelelően feladatukat, és a másik oldal elkezdte saját médiumai kiépítését.” Majd meglepő módon úgy folytatta, hogy ”Vélekedésem a közszolgálatiság nehéz helyzetéről elsősorban nem a televízióra, hanem a közszolgálati Magyar Rádióra, azon belül is a Kossuth Rádióra vonatkozik„.
Nem könnyű megérteni az MSZP alelnökét miért csak a Kossuth Rádió elfogultsága zavarja, s miért nem utasítja vissza a közszolgálati és kereskedelmi televíziókból nyíltan áradó Fidesz bérencségeket. E cikk írásakor – hétfőn este – is alig találok olyan adót, ahonnan ne az ellenzék szócsövei uszítanának, s ahonnan tiszta forrásból értesülhetnék pártunk és kormányunk mai hősies antifasiszta küzdelmeinek valós eredményeiről. Még szerencse, hogy a Hír Tv-be néha beengedik a kormány tagjait – most éppen az igazságügyminiszter szólít meg – mert így rá tudok készülni az ATV-n kezdődő, kíméletlen jobboldali demagógok által készített sajtóklubban elhangzó üvöltően nacionalista demagógiára. Nem világos, hogy Hiller István kritikája miért nem szólt a nyílt és bújtatott jobbosok által megszállt Magyar Televízióról? Elég, ha itt a miniszterelnököt kérdéseivel immár sokadszor megizzasztó Friderikusz Sándorra, vagy az egyértelműen az Orbán klán embereként ismert Tornóczki Anitára utalni. De ugyanígy megemlíthette volna a sovén műsoraik miatt számtalanszor elítélt kereskedelmi csatornákat is.
Nem tudhatjuk annak okát sem, hogy Hiller István miért csak az elektronikus média területén kíván egyensúlyt teremteni, mikor a nyomtatott sajtóval is rettenetesek a bajok. A szélsőjobboldali kézben lévő megyei lapokkal – jelentős részüket az az Axel Springer kiadó birtokolja, amely ellen most hirdetett Schröder kancellár szent háborút – helyhiány miatt most ne foglalkozzunk. A miniszter felháborodásának megértéséhez elég, ha az országos napilapok piacán széttekintünk, hogy lássuk – leszámítva a kormánypártiságában immár minden mértéket elveszítő Magyar Nemzetet – e téren is behozhatatlan hátránnyal küzd haladó baloldalunk. /Amíg a független Népszabadság, Magyar Hírlap és a Népszava kíméletlenül bírálta a Medgyessy Péter abszurd közös listás javaslatát, azt csak a Magyar Nemzet tartotta vitára érdemesnek./
Bár Hiller István egyetértett Medgyessy Péter mélyen humánus megfogalmazásával, „miszerint akinek televízió kell, az vegyen magának.” De az igazi demokratákat ez a megoldás sem nyugtathatja meg, hiszen vajon jut-e elegendő pénze egy „szegénységpárti” pártnak „cserepedő” médiabirodalmának kialakítására? Nem vonna el túl sok forrást nemes küldetésétől – például a heti egyszeri röplapozástól – ha szegény MSZP-nek kellene új lapokat és csatornákat megvásárolnia?
Ilyen helyzetben a kertek alatt lopakodó fasizmus veszélyét kellően felmérni képes demokrata csak egy dolgot tehet, szilárd népi egységbe tömörül – az éppen aktuális – MSZP elnök mögé és így kiált! Kit érdekel a Mátyás templom sorsa, a tüntető gazdák támogatása, a határon túli magyarok jövendője, vagy a többi apróság, amikor a szocialisták hangja nem szólalhat meg a magyar médiában! Az is biztosra vehető, hogy mindazok, akiknek voksaival 2002-ben az utolsó pillanatban megállították a magyarországi fasizmust – túlfizetett közalkalmazottaknak, vagyonukat befektetni képtelen nyugdíjasoknak, az orbáni diktatúra börtöneit megjárt hős ellenállóknak – megéri néhány havi fizetésük felajánlását e nagyszerű terv.
origo.hu
Bán Mór kis híján megnyerette Hunyadival a rigómezei csatát
