Holokauszt Múzeum: pofon az áldozatoknak?

Bírálat a budapesti Holokauszt Múzeumnak és a Terror Házának: „A magyarok megszokták, hogy homokba dugják a fejüket, nekik először meg kell tanulniuk a demokráciát.”

Die Presse

A bécsi lapban Natasa Konopitzky „Pofon az áldozatoknak“ címmel tudósít a budapesti Holokauszt Múzeum megnyitásáról. A szerző a bevezetőben idézi a múzeum igazgatóját, „A jövőben egyetlen magyar se érettségizzen, anélkül, hogy legalább egyszer ne lett volna nálunk.” Darányi András megtestesítője egy fiatal kozmopolita, világosan európai irányultságú magyar generációnak, mutatja be Konopitzky az igazgatót. 19 százaléka a magyaroknak – idézi Darányit – egy 2003-as tanulmány szerint még soha sem hallott a holokausztról. Amin változtatni kíván.

60 évvel a holokauszt után, a nyitás óta, az ismét feléledő antiszemitizmus időszakában Magyarország ismét el kezd emlékezni. A holokauszt nem zsidó ügy, hanem történelmünk egy problémás része, idézi Litván Györgyöt, aki szerint, csak most kezdődik, hogy a deportációkat nemcsak a németek kontójára írják, hanem a magyar felelősségre is emlékeznek.

Mátyus Krisztina az Elhallgatott holokauszt című kiállítás didaktikai tanácsadója szerint, „A magyarok megszokták, hogy homokba dugják a fejüket, nekik először meg kell tanulniuk a demokráciát.” Magyarországnak olyan sok mindent kell feldolgoznia, hogy az emlékezés abszolút szükséges a jövő és ezzel az uniós tagság érdekében.

Mivel az éves állami támogatás csak a napi kiadásokat fedezi, ezért csak 2005-ben kerülhet sor egy állandó kiállítás megnyitására. Ma a Holokauszt Múzeum inkább egy töredékes információkkal megspékelt emlékműre hasonlít. Karsai László egyenesen a holokauszt magyar áldozatainak adott pofonnak nevezte a múzeumot.

A 640 négyzetméteres Holokauszt Múzeummal szemben áll Budapesten a Terror Háza 2500 négyzetméter kiállító térrel, mely évente százmilliós állami támogatásban részesül. A holokauszt 60. évfordulójára egy ideiglenes kiállítást nyitottak. Egy kis teremben röviden vázolják a magyar gyerekek sorsát a holokausztban és sok zsidó megmentőjének Raoul Wallenberg életútját.

Kiállításai világosan a vörös terrorra fókuszálnak és tudatosan tesznek egyenlőségjelet a kommunizmus és a nemzeti szocializmus közé. Csak három terem foglalkozik a holokauszttal, a kiállítást követően az az ember érzése, hogy a kommunizmus sokkal rosszabb volt a nemzeti szocializmusnál, bírálja a tárlatot Litván György történész és az 1956-os szovjet ellenes magyar felkelés aktív résztvevője. „Ami ott történik az agymosás.” Állítja Litván.

A Terror Házának igazgatója Schmidt Mária hangsúlyozza, hogy a kiállítások a ház történetéhez kapcsolódnak. Az igazgatónő nem sokat tart Magyarország történelmi felelősségéről: „A magyaroknak a nemzetiszocializmust és a kommunizmust is el kellett szenvedniük, mindkettőt külső megszálló hatalmak kényszerítették rájuk”, „3500 magyar áldozatot követelt a nyilasok és kommunisták terrorja”, nyilatkozta a Terror Háza társigazgatója Szattelberger György. És a 600.000 nagyrészt Auschwitzban legyilkolt magyar? Az egy másik ügy, válaszolja.