Welt am Sonntag (wams.de)
A konzervatív napilap vasárnapi kiadásának a legismertebb német komikus, Harald Schmidt adott hosszú interjút.
Eltartott egy ideig amíg rájöttem – nyilatkozta Schmidt –, hogy a politikában a legjobb meló a külügyminiszteré: állandóan úton van, remek helyeken lakik, mindig első osztályú személyekkel fényképezteti magát, majd a kamerák elé áll és azt mondja: „Mi Palesztinában elindítottuk, Dél-Amerika közvetlenül a korrupció mentesség előtt áll, és az ENSZ-ben naponta három órán keresztül ölelgetik egymást – hála a mi elgondolásunknak.„ A szöveg egyáltalán nem számít, csak a képek. Mit tehet Angela Merkel, ha Joschka Fischer vagy a kancellár trópusi dzsungelben száll ki a helikopterből, míg ő pocsék időben egy schleswig-holsteini sportcsarnokban kénytelen álldogálni.
A hivatásos német főcinikus kikéri magának, hogy stílusát összevessék Rumsfeldéval, mert az amerikai hadügyminiszter cinizmusának következtében sok Kim, Luigi, Jose és más 21 éves, Amerika legszegényebb régióiból származó bevándorló gyerek koporsóban tér vissza Irakból. „Rumsfeld akkor lenne számomra valóban mókás, ha íjjal és nyíllal felfegyverkezve támadna meg egy szunnita fellegvárat, miközben azt üvöltené „Fuck Saddam”. Ennek legalább lenne stílusa. De az ő cinizmusa rosszul informált emberek életébe kerül.
Ajánlom olvasson – folytatja Schmidt – amerikai regionális lapokat: „A fiatal Pedro nagyon szívesen meghalt volna az ellenséggel folytatott harcban, de sajnos csak a kocsijával borult az árokba.” Ők annyira agymosottak. A véleményszabadsággal, amit állítólag éppen Irakban kívánnak megteremteni a hátországban, sem állnak valami jól.
Schmidt elmondja, azért nem csinál vicceket a radikális iszlámról, mert nem lehet tudni, hogy ezek az emberek mitől háborodnak fel. Már az is zavarja őket, ha azt mondom: „Szívesebben iszom kávét, mint teát.„ Ezzel szemben a legjobb ellenpélda a katolikus egyház, róluk a komikus bármit mondhat. Mindig van egy két alacsonyabb rangú, akik kötelességtudóan felháborodik, de a gyakorlatban nem történik semmi. Ezzel szemben a zsidóságról Németországban a legjobb, ha nem mond semmit. – Nem, sohasem meséltem zsidó viccet – folytatja Schmidt. Már a fogalommal kezdődnek a problémák. Egy vicc Mózes-hitű polgártársunkról egy zsidóvicc? Biztosan nem. De a drámaian lerövidítő médiában nagyon gyorsan olyan sarokba kerülhet valaki, ahonnan soha többé nem jöhet ki.
Ez több, mint tabu: ezzel lehetőséget adna olyan embereknek, hogy pereskedjenek önnel, akik amúgy sohasem érnék el. Ezért – leszámítva a kokain afférját – sohasem csináltam paródiát Michel Friedmanról, annak ellenére sem, hogy a baloldali sajtó vezető képviselői gyakran szólítottak fel erre. Én úgy gondoltam, hogy ezt a hibát inkább átengedem másnak.
– Igen, számos témánál úgy vélem: el a kezekkel! Ilyen például szeptember 11-e, vagy éppen az ázsiai árhullám. Pedig a cunamiról szóló tudósításoknál is számos jelenségre fel lehetett figyelni. Először itt tapasztaltam meg, ami eddig nem létezett: majd minden sajtótermék előírta, hogy érzelmileg miként kell reagálni. Egyetlen viccet sem az adománygyűjtő műsorokról, a lényeg, hogy a pénz befolyjon! Nemcsak azt mondták meg, hogy milyen hosszan és meddig kell sírnunk, hanem azt is, hogy bármit, aminek csak a legtávolabbi köze is lehet az adományokhoz, azt jónak és helyesnek kell találnunk. Machiavelli sírt volna ennek láttán.
origo.hu
Választókerületi módosítás: Budapest lakossága jelentősen lecsökkent, Pest megyéé jelentősen nőtt
