Der Spiegel (spiegel.de)
A baloldali hírmagazin Ikea, Moet és Paprica című londoni tudósításában foglalkozik a britek furcsa névadási szokásaival.
Némileg meglepőnek tűnik, hogy egyesek olyan nevet adnak gyermeküknek, melyet egy bútorgyár vagy éppen egy pezsgőmárka inspirált. Ennek ellenére – mint azt egy közvéleménykutatás megmutatta –, a brit szülők egyre gyakrabban tesznek így. Gyakran használnak emellett gyümölcs és zöldségneveket is.
Ikea és Moet csak két példája annak, hogy egyre szokatlanabb neveket adnak gyermekeiknek a szigetországban. A „szokatlan nevek aránya” a brit születési anyakönyvekben az elmúlt egy évben közel 20 százalékkal emelkedett – ezt bizonyítja egy csecsemőcikkeket gyártó cég megbízásából készített kutatás.
Számos szülőt láthatóan prominens személyek névválasztása befolyásol, mint pl. a színésznő Gwyneth Paltrow-é, akinek újszülöttjét Apple-nek (Almának) hívják. Időközben már a brit óvodákban boldogan szaladgálnak a kis Apricot-ok (Sárgabarackok), vagy éppen az aranyos Paprica-k is. Olyan édes neveket is mint Caramel (Karamell), Sunshine (Napfény), Tiger (Tigris), vagy Fire-Lily (Tűzliliom) mind gyakrabban használnak. A Chardonnay is láthatóan divatnév lett: 79 lányt neveztek el így az elmúlt évben. Szintén sikerlistás a Bambi.
Frankfurter Allgemeine Zeitung (faz.net)
A konzervatív napilapban Heinrich Wefing Jaj, ha kudarcot vallanak című írásában azzal a kérdéssel foglalkozik, mi történik akkor, ha sikeretlen marad a leendő nagykoalíció.
Közeleg egy különleges évnek a vége, melyben Németországnak többnyire nélkülöznie kellett a kormányát, így ismét időt veszített. Csak remélni lehet, hogy senki sem fogja megkérdezni, hogy mivel múlattuk el az időt – írja a lap.
Most azonban, hogy a demokrácia szülőhazájában rendkívüli állapotot hirdettek, a figyelmeztető hangok szakszerűbbnek tűnnek, és a sietség hirtelen apokaliptikus felhanggal gazdagodik. Wolfgang Schäuble, akit a legkevésbé lehet hisztérikusnak nevezni, ellenkezőleg, a berlini politikai élet egyik legtapasztaltabb alakítója, a közelmúltban a CDU/CSU frakció ülésén egyenesen egy, az egész államot érintő válság veszélyétől óvott.
A némileg józan fantázia számára nem könnyű elképzelni, mivel is járna a nagykoalíció kudarca. Lángoló elővárosok fenyegetnek, mint a Rajna túloldalán, egy a frusztrációból és unalomból táplálkozó szociális vulkánkitörés? Vagy mi lenne, amennyiben a bénultság továbbtartana, s ha a pártok továbbra is csak új Platzeckeket, Heileket és Kaudereket varázsolnának elő, egészen addig, míg egy jó szónoki képességű populista felbukkan, az egyszerű megoldások prédikátora, egy simára lakkozott fasiszta?
Vagy ami nyáron még elképzelhetetlen volt, azzal ajándékozott meg az ősz: egy nagykoalícióval, melyben végleg összegubancolódtak az érdekek, a hatalom és a felelősség. A két nagy párt végső megkülönböztethetetlensége, a teljes ködbe burkolása az ellenzéket és kormányt megkülönböztető parlamenti distinkcióknak, sápadt arcú funkcionáriusok éjszakákba nyúló ülésezése, akik nem sokkal ezelőtt még szorgosan szidták egymást, most egy tablóvá áll össze?
Ezen napok összképét meghatározza, hogy a jelenlegi helyzetnek, úgy tűnik, nincs alternatívája a politikai gyakorlatban éppen úgy, mint az elmélet szintjén. Egy forradalom épp annyira valószínűtlen és abszurd, mint amennyire „az így tovább” elviselhetetlen. Az előrehozott választások éppen annyira elképzelhetetlenek, mint további személyi sakkhúzások.
Frankfurter Allgemeine Zeitung (faz.net)
A konzervatív napilapban Dietmar Dath Tüzes modernizáció című írásában azt jósolja, hogy a modern ipari társadalmak gyakorlatával együtt járnak a most Franciaországban tapasztalható lázongások.
„Ha tehetném, a földdel tenném egyenlővé” – nyilatkozta Bill Richardson, Új Mexikó állam kormányzója, amikor arról kérdezték, hogyan kívánja pacifikálni azokat a határmenti városokat, melyekben a biztonsági erők láthatóan nem boldogulnak a gyilkosságokkal, az erőszakcselekményekkel.
Ez jóval az 1992-es Los Angeles-i zavargások után, röviddel New Orleans és Párizs előtt történt – ami egy újabb mérföldkő volt a globális bandavilág felé vezető úton. Egy újabb állomás, mint a Richarson hatalma alá helyezett mexikói és amerikai határszakaszon a rendkívüli állapot augusztus 12-i kihirdetése; mint a véres ceutai spanyol szögesdrótok; mint a londoni merényletek áldozatai.
A történet arról szól, amit finomkodva „integrációs problémának” neveznek. Az a hit, hogy ius solis és a ius sanguinis közötti finomhangolás és egyéb állampolgári apróságok megoldhatják a problémákat, összekeveri a formát a tartalommal. Amennyiben a szociális határok államon belül területivé alakulnak át, akkor az egyik oldalon a gettók, a másikon a jómódúak lakóövezetei jönnek létre. Ameddig azonban ezek kialakulnak és biztonsági értelemben is felparcellázzák az országot, addig égni fognak a barikádok. Az eredmény azonban nem démoni, s nem Európa-erőd, vagy más fantázia-giccs, hanem a teljesen normális amerikai viszonyok összessége. Közgazdászok, mint Joseph Schumpeter, akik az innovációs válság jelenségét felfedezték, leírják azt a tényt, hogy minden, ami a termelékenységet növeli, az költségemelkedést okoz – például a feleslegessé vált munkaerő kárpótlása. Azonban nem gondoltak arra, hogy ezekhez a modernizációs költségekhez hozzátartoznak olyan kiadások, mint a rendőrség, a milícia és a börtönök fenntartása is.
Tagesschau (tagesschau.de)
A német közszolgálati televízió honlapja az ARD berlini stúdiójának szerkesztőjének, Ingolf Karnahlnak A hamis kompromisszumok koalíciója című kommentárját közli az SPD és a CDU közötti tárgyalásokról.
Elsőként a kormányt összeállítani, hangzik a jelszó, azután majd meglátjuk, hogyan tovább. Ez a mentalitás nemigen tanúskodik a gyakran idézett bátorságról, mely képes lenne a népszerűtlen döntések meghozatalára, s végleg nem alkalmas arra, hogy a polgároknak fájdalmas reformokat érthetően közvetítse.
Ehelyett itt egy kicsit alakítanak, ott egy kevéskét javítanak, vagy éppen a rossz szabályozások változatlanul maradnak, mert képtelenek a pártok áthidalni nézeteltéréseiket. Az, hogy a szövetségi kormány alkalmazottainak egy órával többet kell dolgozniuk, igazából sem az érintetteknek nem fáj, s a politikusokat sem hozza kellemetlen helyzetbe. S ha a törvényes nyugdíjkorhatárt lépésenként 67 évre emelik, ez először csak egy a távoli 2030-ig nyúló számítási módszer. Ebből még nem lesz munkahely az 50 feletti nők és férfiak számára, s ez a fenyegető nyugdíjcsökkentéseket sem hiúsítja meg.
A szövetségi rendszer reformjából is csak a legfontosabb elemet spórolták meg: a szövetségi tartományok és pénzügyi viszonyaik újjászervezését. Mindezek a célegyenesbe jutott tárgyalások előtt tornyosuló akadályok csak minimális reményre adnak okot.
Majd minden területen a hamis kompromisszumok uralkodnak, mint a minden állami probléma alfájának és ómegájának számító problémánál, az adó és pénzügyi kérdések kezelésénél. Az SPD megjátszott kedvetlenséggel járul hozzá az áfa emeléshez, ezért cserébe az állítólag adócsökkentő pártnak számító CDU/CSU kénytelen egy „luxusadót” lenyelni. Ez ugyan alig hoz valamit a konyhára, de legalább körül tudja susogni az SPD balszárnyát és a szakszervezeteket az igazságosság érzetével.
Aki eddig azt hitte, hogy csak nagykoalíció képes a szükséges reformlépések megtételére, azt Merkel, Müntefering és társai alaposan kijózanították. Ami a vörös-fekete kombinációt összeköti, az a hatalom megtartásának és megszerzésének vágya. Hiányzik a bátorság, az erő, és fantázia az állami kiadások radikális csökkentéséhez, hogy így állítsák helyre a költségvetési egyensúlyt. Láthatóan eredménytelenül kutatnak hosszútávú gazdasági befektetési tervek és a szociális ellátórendszerek reformtervei iránt. Így tényleg nem szolgálják Németország érdekeit, hangzik Karnahl lesújtó kritikája.
origo.hu
Menczer Tamás: Ilyen, amikor kiderül az igazság! - videó
