Az öldöklés választotta ki őt + Képek

Elvakító fehérség. Az élet fekete-fehér lábakon libeg. Körözünk, szállunk mint lepkék, virágról virágra. Közelebb lépünk, eltávolodunk. Lassú ritmusú táncra hívnak a képek. Simogatnak, vagy épp arcul csapnak. A történelem megmerevedett egyetlen piciny pillanatban. Sűrítve kapjuk a világot és alkotó elemeit: a szenvedélyt, a fájdalmat, a félelmet, életet és halált.

Folytatja küldetését, lőporfüstbe burkolózik, megmutatja a bajtársi összetartozást. Négy kontinens öt háborújából tudósít. Ott van Észak-Afrikában, Szicíliában, Dél-Olaszország frontjain. Ki ne ismerné a normandiai partraszálláskor készített képeit, amik megihlették Steven Spielberget? Ott állunk vele kötésig a jéghideg vízben, fotózunk egy roncs rejtekéből, miközben fülünk mellett süvítenek el a golyók. Nincs idő arra gondolni, hogy itt most vége lehet a dalnak, le kell nyomni a gombot, meg kell örökíteni mindezt. Meg kell állítani az időt. Kimerevíteni a pillanatot. 6 tekercs filmet (106 kockát) fotózott el, majd amikor már biztosnak látszott a hídfőállás, az első kórházhajóval visszatért Portsmouthba. A filmtekercseket bevitte a LIFE londoni irodájába, majd lefeküdt aludni. A laborban az asszisztens, az akkor 15 éves Larry Burrows (aki később maga is hadifotós lett) annyira kíváncsi volt a képekre, hogy az előhívás után a szokásosnál magasabbra állította a szárítóban a hőmérsékletet, hogy gyorsabban száradjanak a negatívok. A hő azonban leolvasztotta az emulziót, 8 teljes kép és további 3 kocka bizonyos részeinek kivételével teljesen megsemmisültek a felbecsülhetetlen értékű, megismételhetetlen fotók, a megmaradtak is elmosódtak. Capa helyében fegyvert ragadtam volna, és lelőttem volna az asszisztenst. A LIFE leközölte a képeket, „enyhén elmosódtak” felirattal. Ez bőszítette fel a fotóst, aki még önéletrajzi könyvének is ezt adta címnek.

A D-napot megörökítő képeket a németekkel kollaboráló francia nők megalázásának képei követik. Megrendítő erejük van. Kopaszra nyírt nők falhoz állítva, egy fiatal nő, aki német katonától született gyermekét szorítja mellére, szintén tarra nyírt anyja fut mellette. Űzik őket végig az utcán, míg a többnyire nőkből álló tömeg dühödten kiabál feléjük, leköpik, gúnyolják őket. Az űzött és az űző. Ordítani tudnék. Szaggatja a szívem a kép. Ennyi jött le az embereknek a háború rémségeiből? Mindegy ki, de bűnhődjön? Állattá változik mindenki?

Capa sose enged a sokkolás csábításának. Képei bármennyire is fájdalmasak, sosem borzasztóak. Még A háború utolsó áldozata című képe sem. Látjuk a fiatal katonát a tavaszi napsütésben, örül és él. A következő képen már a földön fekszik, folyik a bíbor, selymes vére. Újra halljuk a lövést az utcáról. Ott állunk Capa mellett, majd mögé ugrunk ijedtünkben. Ő csak áll, szeme előtt a fényképezővel. Kisandít mögüle, lenéz a lába előtt heverő fiatal amerikaira. Várnám az őrjöngést, a dühöt. De nem kapom. Csak az életet. A töltényhüvelyeket az erkélyen, amikből elszabadult lövedékek ugyanezt tették, amit én most elborult aggyal bámulok. Az egyik hüvely a fiatal tizedes mellé gurult. A nyakán találták el. Capa csak bólint, int, menni kell tovább. Nézek rá nagy szemekkel, hogyan is képes erre. Vajon amikor az óvóhelyekre futó embereket fotózta, mit csinált? Sárga láthatósági mellényében mindenkit hátrahagyva rohant a biztosba, vagy lökdösődve kutatta a jobb helyeket? Együtt lélegzett az emberekkel, egy volt közülük. Pillanatokat, élményeket, eseményeket, magát a történelmet mentette.

Amikor valaki meghal egy háborúban, az utolsó percben mellette lévőtől nem is kérhet többet, mint hogy majd mesélje el, hogy mi történt vele. Amikor embereket sújt egy háború, többet talán nem is tehet valaki, mint hogy odamegy, és azt mondja, én itt vagyok tanúnak, és el fogom mesélni, mi történt, megörökítem, ami itt és most zajlik – ezzel megakadályozza, hogy a szenvedő emberek úgy érezzék, Isten elfordult tőlük.

Capában dübörgött az élet. Nyughatatlan volt, még a szerelem sem tudta lecsillapítani, alkalmatlan volt az otthonteremtésre. A sors utánanyúlt és visszarántotta a harctérre. A LIFE Magazin felkereste, hogy helyettesítse néhány hétre haditudósítójukat, így Indokínába utazott. A végzetes napon unatkozott. A konvoj lassan haladt, így leugrott, hogy a fűben vonuló katonákat fényképezze. A falon ezután már csak egy fekete kocka emlékeztet: vége. Capa alig 41 évesen taposóaknára lépett.

Kortyolgatjuk a jó minőségű whiskey-t Hemingwayjel, homokvárat építünk Picassóval. Vagy csak ülünk némán, magunk elé meredve az utolsó filmkocka pörgését nézve. Ahogy csak kattog és kattog a gép, nincs több nyersanyag, amit befűzhetne. Forog és forog, mint a ringlispíl. Mint maga az élet. Itt az ideje felállni, és belépni a sajátunkba.