Munkakutya vagy inkább fodrászmodell?

A nevéből az következne, hogy a golden retriever bundája kizárólag aranyszínű lehet, ám manapság már ez sem egyértelmű. Ennek a kivételes adottságokkal megáldott, jobb sorsra érdemes vadászkutyának a története iskolapéldája annak, hogy mennyit tud ártani egy fajtának a túlzott népszerűség.

Néhány évtizeddel ezelőtt a magyar közönség még szinte csak szakkönyvekből, kutyalexikonokból ismerte a golden retrievert. Az eredetileg vízi vadászatra használt fajtát a XIX. század második felében, Angliában tenyésztették ki. Megszületése Lord Tweedmouth nevéhez köthető, aki egy fekete retrieveralomban véletlenül született sárga kölyköt keresztezett a ma már kihalt tweed vízispániellel. Később ír szettert és még további fajtákat is felhasználtak a fajta kialakításához, és a kezdeti „sárga” jelzőt az előkelőbb „aranyra” cserélték. A golden retriever karrierje a 80-as, 90-es években kezdett világszerte meredeken felívelni, s azóta is töretlen, bár nem annyira vadászkutyaként, mint inkább kedvencként.
A fajta kedvelői körében ma a legélesebb viták a szőrzet színét övezik. A divat ugyanis, miként a hölgyek haját, a retrieverek szőrét is szinte fehérre fakította az idők során. A túl sötét, rézvörösbe hajló szín ugyan sohasem volt kívánatos, ám napjaink hidrogénszőke kutyáira már inkább a platina, mint az arany jelző illene. Eredetileg nyírást nem igénylő bundájukat ma a kutyakozmetikus ollója igazítja fazonra a kiállítás előtt, és megváltozott a testalkatuk is: némelyik tömeges, nehézkes példányt inkább albínó újfundlandinak néznénk, mint fürge vadászebnek. Ám ennél nagyobb baj, hogy a show-tenyésztés a belső tulajdonságokat is átszabta, s ennek éppen a fajta legértékesebb adottsága, a szelíd, higgadt vérmérséklete látta kárát. Sajnos ma már nem ismeretlen fogalom az ideges, sőt, harapós golden, holott egy korábban végzett kutatás szerint ezek a kutyák kivétel nélkül barátságosan válaszoltak még az ellenséges közeledésre is.
A golden retriever végtelenül jóindulatú és türelmes természete arra vezethető vissza, hogy a vadászaton csak a lövés után került rá a sor; addig nyugodtan kellett várakoznia, élő vaddal soha semmi dolga nem volt. Ez, valamint az igen erős apportírozóhajlam együttesen tette alkalmassá arra, hogy mozgássérültek segítője legyen: kisebb tárgyakat a kezükbe adjon, vagy elvégezzen helyettük olyan mozdulatokat, amelyek a kerekes székből nehezen valósíthatók meg, mint például a villany felkapcsolása, az ajtó kinyitása vagy a telefon felvétele, illetve leejtett tárgyak felemelése. Ez a nemes feladat egyáltalán nem fárasztó munka a golden retriever számára, hiszen jöttében-mentében amúgy is szinte mindig cipel valamit a szájában…