Harmonia caelestis – Esterházy Péter könyve

Nem „Esterházy Péter új könyve”, nem is egy újEsterházy-regény, amely „megírta önmagát”(mint a Termelési-regény elhíresült,kedélyes posztmodern nyeglesége mondta voltönmagáról), s nem is az ötvenéves mesterajándéka hű közönségének...Nem, ez a könyv „Esterházy Péter könyve”.Ez a könyv az a könyv, amely az írónak (írójának) jelentőségét vitathatatlanul kijelöli ama ezredvég magyar literatúrájának élén, amely ezredvég a köztudatban és közérzületben már ezredelő is. És amely idő majd úgy tekinthet – talán – vissza önmagára, mint amikor lezárult a XX. század utolsó, eme pokoli évszázad minden korábbinál biztatóbb rendszerváltozásának és rendszerváltoztatásának első szakasza. A szétzilálódás és az értékkijelölés, a felszámolás és a jóvátételi kísérletek, a nyitási próbálkozások és az elvi egyeztetések, a múlt visszaperlésének és a nemzeti növéstervek megfogalmazásának ideje, amikor is a tét és a vízió – végső soron – mi is lehetett (volt) más, mint a szerves nemzeti létezés maga. Egy nyelvébe zárt közösség sorsának történelmi távlatokba helyezése. Oly módon, hogy az a lét úgy szemlélje önmagát, ahogy a szerencsésebb sorsú nemzeteké, egyszerre legyen önbizalommal telített, saját értékeiben bízó, és kíváncsian kifelé figyelő, minden közhasznú újdonságát a világnak ajándékként fogadó.Ez a könyv természetesen nem valamiféle „rendszerváltoztató” mű, értelmetlenség volna bármi ilyesfélét állítani vagy sugalmazni, azaz a szépirodalomnak az illetékességét olyan területekre is kiterjeszteni, ahol más erők és nagyon is másféle „szerkezetek” érvényesülnek. S mégis és mindazonáltal: ez a könyv nagyon is ide köthető, ide, ehhez az időhöz, amelyről sejthető, hogy most dől el, mit is tud kezdeni önmagával. Ide köthető személyes okokból, meg talán irodalomelméleti megfontolások alapján is. És ez az a pont, ahol és amikor át kell váltanom egyes szám első személyre, noha soha nem tartottam, s most sem tartom „stilárisan” elfogadhatónak azt, ha a „műről való beszédet” egyesek arra használják föl, hogy a mű mellé tolakodjanak. A személyes grammatika néha – most is – azért háríthatatlan kényszerűség, mert ez a könyv, ennek az írónak „a könyve” több is, és más is, mint irodalom.„Harmonia caelestis”, ez a cím: égi harmónia, isteni összhang, dicsteljes rend. Aki majd elolvassa a könyvet, egyetért: szó sincs itt iróniáról, az értékek és az érzelmek gátlásos „kifordításáról”, cinkelt politikai beszédről, szépirodalmias göncöket magára aggató „közéleti” és pártpolitikai publicisztikáról, ez a könyv nem a médiakedvencektől és – bocsánat – zsúrfiúktól elvárt nyelven beszél. Amit várnánk. Amit a könyvet a kezünkbe véve vártunk. Elfogultan – beismerem: sajnos -, ám mindattól „manipulálva”, amit ennek a könyvnek a szerzőjétől és szerzőjéről az utóbbi évtizedben olvashattunk, láthattunk, tapasztalhattunk.A rendszerváltoztatás első évtizedére visszagondolva aligha cáfolható az állítás: ezek az idők nagyon nem kedveztek a lét olyasféle „finom szerkezeteinek”, a „lélek olyasféle fényűzésének”, amilyen például az irodalom vagy a barátság. Meggyőződésem, hogy a rendszerváltoztató idő magyar szépirodalmának egyik, ha nem a legnagyobb vesztese ennek a könyvnek a szerzője. A sikeres, a népszerű, a kitüntetett, az év izéje stb., akinek mostani kerek születési évfordulóján olyanokat ír a bulvár- és a – hadd használjam egyszer magam is ezt a pontatlan meghatározást – szociálliberális pártsajtó, hogy az ember elpirul és lesüti a szemét. Idézek mégis ebből az elbetegült nyelvi szférából egy mondatot, mert ahhoz lenne személyes megjegyzésem. „Kilencvenegykettőben, amikor a civil hülyeség áradt szét alattomosan, akkor... a Mester fölemelte mutatóujját, az ország elcsöndesedett, és előtört az elementáris normalitás, a nyilvánvalók nyilvánvalókká váltak, ilyenek, csoda az elefántcsonttoronyban.”„Vajon?”, hivatkozom a könyvből az elbeszélő apjának kérdés formájú vélekedésére az ilyes ostoba-, hazug- és galádságfokú jelenségeket tapasztalván. Az „elefántcsonttorony” – mondom az ifjabbaknak és a könnyen felejtőknek – Esterházy Péter ama írói jegyzetsorozatára utal, amelyet a Hitel című – nota bene: az első független – folyóiratban publikált lapszámról lapszámra a kezdetektől – 1998 novemberétől – 1990 szeptemberéig. Erre – mint szerkesztő és régi barát – én vettem rá. Könnyen és örömmel vállalta: olyan színfolt volt ez a lapban, amely nagyon is kifejezte „az első idők” szabadságát, sőt: szabadelvűségét (liberalizmus!), fesztelenségét, derűjét – és azt a közbizalmat, amelylyel a rendszer megváltoztatására magukat elszánók „telítve” voltak, és amelyet egymás iránt is éreztettek. Esterházy távozásának oka 1990 őszén a Hiteltől (amelytől, megjegyzem – csöndesen és botrány nélkül -, de ugyancsak ekkortájt távolodott el az a végrehajtó hatalmi centrum is, amelynek politikai nyilvánossághoz, majd politikai szerephez jutásában a lapnak alighanem volt némi köze), ma is úgy vélem, mint akkor: nem egy irodalmi szöveg néhány mondata volt (jelesül Csoórié az SZDSZ-ről, aki és azaz: zsidózott!!!), hanem annak a felismerése, hogy az írói önérvényesítésnek a lehetőségei „itt” szűkösebbek, „amott” beláthatatlanul tágasak.Esterházy azt a könyvét, amelybe „hiteles” publicisztikáit összegyűjtötte 1991 májusában (29-én), még baráti köszönettel dedikálta nekem, hogy aztán pokoli durván és mocskos beszédek közepette – nyilvánosan – megszűnjön ez a barátság. (Ehhez még egy megjegyzés, csak azért, hogy nyoma legyen, mivel úgy tapasztalom, hogy tényként terjed az, ami tudatos félrehallás vagy félreértés. Az ominózus botrány a Szlovák Kultúra Házában, istenem, hát hol is máshol, történt, nem éppen alkoholmentes közegben. Ekkortájt már nem nagyon beszélgettünk egymással, ezért volt frappírozó Esterházy, ahogy dühtől remegve átkiabált az asztalon: „Ugye, azért nézel így rám, mert azt hiszed, eladtam magam a zsidóknak?” A választ, elemi önérdekből most nem próbálnám visszaidézni, s nem emlékeztetnék azokra az árnyalatlan, de folyamatosan ömlő grammatikai egységekre, amelyek ott és akkor betöltötték a teret. Erre a citált mondatra is csak azért, mert nem nekem szegezett kérdésként rögzült az irodalmi élet legendáriumában, hanem mint állítás: ez és ez azt vágta ennek és ennek a fejéhez, hogy „te” ilyen meg olyan, „eladtad magad...” kisebbség, másság, az idegen szép stb.)S innen – ahogy az illő – váljék újra ketté a történet: műre és olvasásra. Azaz a privát szálból maradjon annyi, aminek kinyilvánításához most hadd ne folyamodjam a „szakszerű” műbírálat tudóskodó nyelvezetéhez: nagyon jó volt elolvasni ezt a könyvet. Nagyon jó, hogy igazi és elementáris irodalmat olvashatunk attól az írótól, aki publicistaként és közszereplőként maga is részt vállalt az elmúlt évtized során a korrekt politikai beszéd lerombolásából és „hiteltelenítéséből”. Emlékezzünk csak arra, amikor... nem, mégse idézem, most már talán nem is igazán érdekes, elég annyi, hogy nem lett volna szabad, nem volt helyénvaló azt a benyomást keltenie, mintha az írói szuverenitásom garancia volna arra, hogy közírói véleményem is szuverén, szabad, pártérdekektől és médiaviszonyoktól független.Nem volt az, nem is lehetett az. A hiba persze – nem felmentés ez, s különben is, e sorok írója hogyan vetemedhetne arra, hogy bárkit politikai vélekedése, netán elkötelezettsége miatt minősítsen -, a hiba a stílustalanság volt. S ez már széptani kérdés. Esterházy nem fogadott szót hajdani – Hitel-szerző – önmagának: „Politizáló írókra akkor van szükség, ha nem lehet politizálni.” Ha lehet (lásd: többpárti demokrácia, 1990-es évek eleje – azaz, mint fentebb, kecsteljesen mondva: a civil hülyeség szétáradásának ideje), szóval, ha viszont lehet (politizálni), akkor újra Esterházy: „Kifelé az írókkal a politikából, éljen az olvasó.” Persze – ha mentség, ha nem – hány író tartotta magát ehhez akkor, és tartja magát ma?Most – amikor én is azt mondom: „Éltessen az isten!” – az ünneplő iratoknak, fohászoknak, lihegésbe fúló stílusparódiáknak, kékharisnyákból csobogó szóömlenyeknek (elnézést) van egy kevéssé feltűnő, de annál határozottabb közös vonásuk: nem ejtenek szót az íróról, vagy ha igen, akkor jobbadán csak arról, aki valaha a Fancsikó és Pinta-mesével, a Termelési-regénnyel, A szív segédigéivel valóban aligha felmérhető szemléleti változást kezdeményezett a magyar elbeszélő irodalomban. Ami azután következett – Hrabal könyve, Hahn-Hahn grófnő pillantása stb. -, arról még zárójelben sem, ahogy a kritika sem a könyveket követően. Irodalmilag valahogy ezek már nem – mellékszálak? ujjgyakorlatok? netán: menekülés az igazán fontos irodalmi kimondandóktól? Ki tudja, s végül is, mi közünk hozzá?Amihez közünk van, az annyi, hogy a Bevezetés a szépirodalomba című gigantikus műhelytanulmány, alanyi szöveggyűjtemény után (1986) másfél évtizeddel itt van: a szépirodalom. Ami azért lett az, ami, mert végre és végül Esterházy sem odázhatta tovább azt, amit még az egyszerű olvasó is tud, vagy sejt: minden írónak előbb-utóbb meg kell írnia azt, amit a sorsa és a történelem, a családja és az élete rábízott. Egyedül őrá, senki másra. S úgy, ahogy csak ő képes. Mindazt a mesterségbeli tudást és tapasztalatot mozgósítva, amely elszabadít a mindennapoktól (persze: a politikától), és oda vezet, aminek a neve: irodalom (regény és persze: erkölcs).S most kellene következnie a regény ismertetésének, ám legyen ez az alkalom az emlékezésé és ünneplésé: halvány mélabú és csöndesen hars laudáció.De annyit azért mégis a könyvről, hogy testes és olvasmányos és derék.Nem lenne Esterházy-mű (azért), ha nem két regényből állna. Ezért a műfaja csak ennyi: könyv. (Mi más?) Az első fele a kötetnek egy virtigli Esterházy-regény, a második fele az a világmetszet, amelyből az írónak regényt kell(ett) volna írnia. „Regény” és memoár, szöveg és novellaciklus. Ami előbb (azaz: utóbb) mondatsor és/vagy szcénák, az utóbb (azaz: „igazában”) jelenetek és élet. Az első rész arról beszél, hogy az idő mozdulatlan ebben a magyar térben, csak irodalmi mondatok tagolhatják, a második arról, hogy ha az egyén léte szervezett (családhoz és időhöz meg személyes környezethez kötődő), akkor az idő működik, van, mert mi is benne. Mindennek ellenére. (Akkor is, ha van idő, hogy nincs idő, azaz amikor el kell mondani: „Nincs múlt, nincs történelem, nincs ország, nincs hagyomány. A kommunistáké a jelen, a brutális most.” Anno. Anno?)Az első fél könyv magyar anekdotagyűjtemény (is), a kimeríthetetlen „tótbéla” és „ötvöskároly” nyomdokain, mítoszok és mesék és mindennemű vendégszövegek és honi emlények („rákócizás” és „kosutozás”) és Hamvas Béla karneváli maszkparádéja és a hajdani családtag most könyvcímet kínáló barokkos katyvasza (Eszterházy – így! – Pál: Harmonia coelestis – megint csak: így! – „kora színvonalán álló egyházzenei kiadvány”, idézetek vége). A második fél könyvben családi krónika, ahol a család (akkor is, ha „nincs múlt”) a folyamatosság, a létező idő, nem maszkok, hanem arcok, mozdulatok, szenvedés és öröm és nyelv és tartás. Talán megengedi a könyv – miért talán? -, azért irodalom, mert nemcsak megengedi, hanem erőteljesen sugalmazza (hiteti), hogy minden család, ha van, és tud magáról, maga a folyamatosság – történelem ide, rendszerek és rendszerváltozások oda.Ne feledkezzünk meg arról sem: a két regény közt – földi és irodalmi harmónia – erős szövődmények.