Budapest a világ öröksége

Új veszély fenyegeti Budapest századfordulósvárosképét. 1885 és 1914 között Budapestvilágvárossá válása hatalmas lakásépítésihullámmal járt. Az akkor emelt négy-ötezerbérház gazdagon díszített, de mára jelentősmértékben tönkrement homlokzatiarchitektúrájának sorsa nem kis mértékbenaggasztja a pesti városkép jövőjén gondolkodókat. A lakásprivatizáció óta egyre több helyütt válnak érdekeltté a tulajdonosok a ház„rendbetételében”, amelyhez az önkormányzatok is segítséget nyújtanak. Ez a nagyon pozitívtendencia azonban olyan felkészületlenpillanatban kezdi átformálni a várost,hogy sürgősen cselekedni kella várható veszteségek elkerülésére.A hamarosan felgyorsuló tatarozási hullám szegényes szellemében nem lehet számítani a leromlott házak még megmenthető eredeti díszítményeinek, tagozatainak gondos helyreállítására és a hiányzók pótlására. Bár a mai közízlés kedveli a díszítettséget, és a tulajdonosok szeretnék újra látni az eredeti oszlopos, virágfüzéres keretezést az ablakok körül, mégis, ha ezek egy része elpusztult, anyagiak és kellő szakértelem hiányában gyakran a meglévőt is leverik, hogy „rend legyen” a homlokzaton.Budapest szépsége, ahogy ezt lakói és látogatói naponta megélik, nagyszerű táji adottságainak és az ahhoz jól illeszkedő építészetének köszönhető.1987 óta Budapestnek oklevele is van: a magyar állam alaposan megindokolt kérelme nyomán ekkor vette fel az ENSZ kulturális és oktatásügyi világszervezete, az UNESCO a város közepét, a budai várhegyet és a dunai panorámákat a világ kulturális örökségeként számon tartott, egyetemes jelentőségű építészeti-városépítészeti értékek listájára.Mi is ez a nem eléggé ismert világörökség?Amikor úgy harminc éve az egyiptomi elnök karját széttárva bejelentette, hogy Asszuánban gát lesz, mert ez kell országa szegény mezőgazdaságának, és így az abu-szimbeli sziklatemplomot, sajnálja, de el fogja lepni a Nílus vize, akkor valami megváltozott a világban. Kiderült, hogy a gyönyörű, 4000 éves egyiptomi templom léte olyan közügy, amelyért tenni kell. Nemzetközi hírű szakemberek és az UNESCO hívására hirtelen összefogtak a világ országai, és nem könnyen, de összeadták a sziklatemplom darabokra bontásának és áthelyezésének nem kis költségét, mert Abu-Szimbel nem veszhetett el.Ez a drámai tapasztalat hívta életre 1972-ben a világörökség gondolatát. Abu-Szimbel rádöbbentette a világ kultúrájáért aggódókat és a kultúráért felelős nemzetközi szervet, az UNESCO-t arra, hogy az egyes nemzetek birtokában mekkora érték, az egész emberiség elidegeníthetetlen és pótolhatatlan közös kincse van, amelynek sorsa a nemzetek közös ügye, megőrzésüket intézményesen kell biztosítani.A világörökség-konvenció szerint a világörökség védelmének, megóvásának, bemutatásának és továbbadásának elsődleges kötelezettsége a területileg illetékes államra hárul. Fontos eszköze ennek a munkának az UNESCO által megkívánt kezelési terv, amelynek ütemezetten, a címzettek és a források megjelölésével kell előirányoznia az örökség megóvásának és helyreállításának folyamatos feladatait. A budapesti világörökséggel kapcsolatban ilyen terv nem volt – létrehozásától az akkori állami tulajdon és az államra háruló felelősség egybeesése miatt tekinthettek el Párizsban 1987-ben. A mai viszonyok között azonban egyre sürgetőbb szükség volna rá, mint ahogy egy erre a célra elkülönített integrált világörökségi forrásalapra is. A terület műemlékei tavaly óta pályázhatnak a Nemzeti Örökség pályázaton. A mellettük, közöttük álló, műemlékké nem nyilvánított épületek számára azonban nem áll rendelkezésre érdembeli támogatás építészeti értékeik, homlokzatuk helyreállításához.Budapest minden évben az előirányzottnál nagyobb idegenforgalmi bevételt hoz az országnak. A növekvő látogatottság nagyban köszönhető a világörökségi rangnak, amely mindenütt komoly turisztikai vonzerőként jelenik meg. A világörökség-városok azonban teljességükben méretnek meg: a turista a mellékutcákba is benéz. Számon tartja az építészeti környezetet az UNESCO is, amelyet az egyetemes jelentőségű emlékek hátterének, védőzónájának tekint. Kijelölése és megfelelő szintű jogszabályi védelme nélkül ma már nem is lehetne jelentkezni a világörökség-listára. Budapesten a századfordulón felépült teljes történeti város tekinthető a világörökség még kijelölésre váró építészeti hátterének.A körutakon belüli, azokon túl is lépő, zárt, városias beépítés a vízparti lakóházakhoz és középületekhez hasonló építőkockákból áll, és a panorámán kívül a száz évvel ezelőtti építészet minden értékével rendelkezik, jogszabályi védelem alatt azonban nem áll.Lássuk, miből áll a nagyszerű látképei és építészete révén egyetemes értékké nyilváníttatott budapesti világörökség! Milyen sorsot élt meg a pesti utca architektúrája?Pest városképe a XIX. század első felének klasszicizmusa és az azt követő romantikus stíluskorszak végén, az 1870-es években volt a legharmonikusabb. A város száz évvel ezelőtt – városrendezési ötleteit Párizsból is merítve – a kor eklektikus és szecessziós stílusában épült át világvárossá, vetekedve a középületeiben talán pompásabb, de húsz évvel korábbi, szikárabb lakóház-architektúrája miatt szerényebb utcaképű Béccsel.Milyenek is ezek a pesti városépítési láz alatt épült házak? Az évente elkészülő lakások számát ábrázoló grafikonnak két csúcsa van: mindkettő 10-11 ezer új budapesti lakást jelent. Az első csúcspont 1898-ban volt. Ekkor a történeti építészet stílusait előbb konzervatívan idéző, később egyre inkább egymással vegyítő eklektikus/historikus architektúra volt jellemző. Ezt egyszerű tömegű, vízszintesen tagolt homlokzatok, félköríves üzletnyílású, kőfalazatot utánzó kváderes vakolatú földszintek, timpanonos, vakolatkeretezésű emeleti ablaksorok, kiugró párkányok, vasrácsos vagy kőbaluszteres, gipszkonzolos erkélyek alkották.Az új évszázadba átlépve az eklektika helyére a szecesszió lépett, amelynek jegyében – ez a grafikon másik csúcsa – a legtöbb lakás 1911-ben épült. A századfordulós építészetnek is nevezett stílus azonban már erőteljes és határozottan függőleges jellegű tömegtagolást alkalmaz: zárt erkélysávokat, aszimmetrikus szerkesztésmódot, nagy tetőfelépítményeket. Míg az eklektikára inkább a típusosság, addig a szecesszióra az egyéniesség korlátlan keresése a jellemző – természetesen a két stílus keveredik is.A „szuperműemlék” egyik vezető építészettörténészünk pontos kifejezése Budapestre. Mert bár ezeknek az épületeknek a többsége egyedi kvalitásai alapján még nem műemlék, 1200 hektárt befedő százéves együttesük már olyan jelentős építészeti érték, hogy vetekedhet bármely egyedi műemlékkel.Rentabilitási okok miatt a századfordulón épült bérházakat már az 1920-as évektől fogva kezdték elhanyagolni. Az ország területe egyharmadára csökkent, és az így előállt gazdasági-társadalmi helyzet nem engedte meg a századfordulón épült bérházak műszaki felújítását. A második világháborúban megmaradt lakóházállományon a háború és a gyors használhatóvá tétel kényszere elsősorban a homlokzati architektúrákban és a tetőkben okozott sok kárt. Helyrehozataluk az ezután következő állami kezelés idején sem történhetett meg. Számtalan épületnél az építészeti díszek leverése, a teljes architektúra letörlése, sima vakolatra cserélése volt az eszköz, amellyel a hiányossá vált homlokzatot „rendezetté” alakították. Így azonban nemcsak díszeiktől, hanem jó arányaiktól is megfosztották a házakat: ilyen kifejezéstelen házarcok okozzák például a Moszkva tér térfalainak bántó csúnyaságát. A másik, különösen fájdalmas dolog az elbontott tetőfelépítmények, saroktornyok hiánya – ez még a műemléki környezetként védett Andrássy út nagy rálátású első házainak képét is elrontja.A házállamosítás, amely az európai városban mindenütt meghatározó súlyú ingatlanpiaci szereplőt, a magánbérházat máig kiiktatta a gazdaságból, oda vezetett, hogy a budapesti történeti lakóház-építészet mai helyzete nem hasonlítható sem a környező országok fővárosaihoz, sem a rokon nyugati városokéihoz. A házak mai leromlottsága nem illeszkedik az európai városfejlődési trendjeibe, inkább hasonlítható néhány végletes amerikai tendenciához.A lakóházak önazonossága az államosítás következtében szűnt meg. Az architektúrák kulturális többletértéke illetéktelenek prédájává vált, a történeti stílusépítészet becsülete pedig értetlen ingatlankezelő vállalatok kezén kallódott el. Közismert pesti építészeti szlogen: két baj érhetett egy régi bérházat: ha felújították, vagy ha nem. Még ha felújították is őket, tönkre vannak téve. Az öregségtől porlóssá vált és rossz minőségűvel javított vakolatot, gipszdíszeket „öszszetartó” cementes, fröcskölt kérget nehéz lesz eltávolítani. Látszatarchitektúrák látszatvárosában élünk – ha megkaparjuk egy kicsit, lehullik a malter és a gipszfüzér. A mai spekulánsok pedig arról igyekeznek meggyőzni: a felújítatlanokat nem is érdemes helyreállítani.A 80-as években már az IKV sem volt a régi. Egyre kevesebb volt a pénz, és már nem szerepelt az építési szabályzatban (mint a 60-as években), hogy a „felesleges, retrográd díszítményeket” el kell távolítani a házak homlokzatáról. A nagyon lassan induló városrehabilitáció első pár kísérleti tömbjében előfordult az azóta is egyedül helyesnek tartott megoldás: ha csak egyetlen ablak felett megvolt a gazdagon formált gipszdísz, erről újraöntötték a hat hiányzó másikat. Az idegenforgalmi piac gazdasági szempontjai és az ideológia fellazulása nem sokáig segíthették az értékvédelmet: csak pár tömb készült el, aztán – a Ferencváros kivételével – jó időre vége lett az egésznek.A történeti Pest mai, súlyossá vált helyzetét jelentős részben éppen a szép Buda léte okozza. Alighogy megépült a „régi jó békeidők” Pestje, nagypolgári lakóházaival és az igényes bérházak középosztály számára kialakított komfortos, utcai lakásaival – megépültek a hidak is, és egyre kiterjedtebb lett a tömegközlekedés. Megjelent az autó. Ezzel megnyílt a lehetőség arra, hogy a pesti munkahely ellenére az addig csak néhány nyaralóval tarkított budai dombokon lehessen lakni. Mivel így a zöldben épült utakról és a villákból nyíló nagyszerű kilátás, és a laza, kertes beépítés egyéb „kellemetességei” is elérhetővé váltak, hamarosan megindult a jobb módúak Pestről Budára költözése.Ma már olyan jelentős távolságra költöznek el az emberek, hogy az a bejárás kényszere miatt a racionalitás határát súrolja. Talán fiaik, unokáik vissza fognak jönni, ha a város tud olyan életteret kínálni, ami kárpótol a szép kilátásért. A városrehabilitációval feltámasztható Pesten a fő vonzóerő éppen a szép homlokzatokból szerveződő egységes, gazdag architektúrájú utcakép, a szép házbelső lehet.Az utcakép legnagyobb különbségeit az elfeketedett és a frissen kifestett homlokzatok másságában vesszük észre. Az, hogy egyre több a színesre festett ház, örömöt okozhat. De ne felejtsük el, hogy az építészetnek kulturális küldetése van, amit csak az eredeti architektúrával együtt fennmaradó épületek teljesíthetnek.Ma kétféle homlokzatfelújítás létezik. A védett házaknál érvényesül a hatósági kontroll. A lakóházak két százalékát kitevő műemlékeknél és másik két százalékát kitevő, fővárosi értékvédelem alatt álló házaknál a hivatalok megkívánják a minél teljesebb helyreállítást, ami a műemléki védelem alatt álló területek egyedileg nem műemlék épületei esetében már csak részben van így. A többi ház homlokzatfelújítása során a kerületek többsége nem él a szigorúbb szabályozás lehetőségével, még építési engedélyt sem kell kérni a városképet, tehát a közérdeket érintő munkához..Az, hogy a homlokzat tagolását és kompozícióját adó díszítményekből mit tartanak meg és állítanak helyre, számon kérhető módon tehát nincs előírva, és nem is ellenőrzik. Minden a tulajdonosok szabad döntésén alapul: a pénztárcához illeszthető teendőket a kivitelezővel beszélik meg. Így gyakran elmarad az igényesebb részletek helyreállítása, újra megjelent a homlokzat lehámozásának gyakorlata, még a világörökséghez tartozó Ostrom utcában is.Az építészszakmának ritkán van más válasza a százéves homlokzatok felújításának igényére, mint az, hogy csak a csorbítatlanul eredeti megformálás méltó a házhoz.Az iparosítás előtti technológiákkal dolgozó építészek és a magas fokú kézművestudással bíró mesteremberek egyéniséget adtak a házaknak. Mindegyikük élt a századforduló gazdag stíluskészletének lehetőségeivel, egyéniséget, más várossal össze nem téveszthető arcot adva Budapestnek. Ezt a pótolhatatlan gazdagságot kell megőriznünk, sőt visszaszereznünk városunk helyreállítása során.A kulcsszó az együttműködés. Létre kell hozni az állami, önkormányzati és tulajdonosi erők összefogását, erős szakmai és szponzori támogatás mellett először a világörökségre, majd minél gyorsabban a történeti építészeti örökség egészére kiterjesztve. Hogy ez az összefogás működni tudjon, évtizedes gátakat kell lebontani. A túl nehéz feladatok megoldását a társadalmi szervezetek tudják elősegíteni: ahogy Angliában a pusztuló kastélyok problémája hívta életre száz éve a National Trustot vagy az olaszoknál a várospusztulás az 1970-es években a Fondo per l’Ambiente Italianát, a norvégoknál alig hét éve a Norvegian Heritage-t. Az építészszakmának részt kell vállalnia a nem szokványos alkotómunkából.Ma nálunk is van esély a civil szervezetben végezhető munkára, ami a magánerő és a közszféra összekapcsolásával itthon is fel kell hogy váltsa az egyedül a felülről vezérelt megoldásokba vetett hitet. Városfejlődésünket újra európaivá kell tenni, ehhez pedig európai módszerek kellenek. Erre tanít az UNESCO világörökség-konvencióján kívül az Európa Tanács építészeti örökség védelméről szóló granadai egyezménye vagy a Világörökség-városok Szövetségének quebeci nyilatkozata és a brüsszeli deklaráció is, amelyek az államok figyelmét az építészeti örökséget szolgáló magánkezdeményezések nélkülözhetetlenségére, ösztönzésének fontosságára irányítják.Az utókor előtt egyedül az minősíti majd a város-helyreállító munkát, hogy mennyit mentünk meg a város értékeiből. Egy Budapest-védegyletet kell alakítani, ahol a magyar és a nemzetközi akarat fog össze egy egyedülállóan értékes és egyedülállóan nehéz sorsú főváros érdekében. Száz évvel a mai város kiépülte után a mostani második millenniumnak a feladata lett a – valóságosan és képletesen is háború utáni képet mutató – város helyreállítása, amit a ma élő generációknak lehet – és kell – a történelemtől visszaperelni.