A dióverő

A Magyar Nemzet június 21-ei száma az egri Érsekkertben felállítandó kútról ír, amely azon helyen épül majd, hol több évtizedig egy bronziván állomásozott ideiglenesen. Némi anekdotikus ízt is ad írásának, mondván: ez „... a kezében dobtáras géppisztolyt, a hírhedt dióverőt szorongató katona” volt. Hát igen. Olvasva a szöveget néhány rejtett információra is rájöhetünk. Például: a szerző több nemzedék óta városi család fia vagy leánya, a vidékfejlesztési minisztérium hatókörébe eső területen még rokonsága sem igen lakhat. Ha nem így volna, bizonyára tudná, mert belenevelődött volna a hagyományba, hogy a dióverő pózna egy 3-4 méter hoszszú, könnyű fából faragott rúd. Esetenként, a modernebb darabokon legalábbis, valami, a termés szedését megkönnyítő alkalmatosság van a tetején, néha zsinórra járó rugós olló. Ez utóbbi már átmenet a több célra használatos gallyazó felé. Az alkalmatossággal a magasabb ágakon rejtekező diókat lehetett leverni-leszedni. Becsülete hasznos volta ellenére sem nagyon volt: a kuruc nótában a hórihorgas svarcgelb labancokat hasonlítják hozzá lebecsülőleg a mokány magyarok. A hoszszú rúdra hajazó volt a II. világháború ukrán lövészeinek puskája: hosszú csöve persze még feltűzött szuronnyal sem érte el a két métert. Hadiértékére is értelmezték a kifejezést bakáink, mikor is rossz céllövő képességére gondolva hasonlították a hosszú durunghoz.Az én nemzedékem még apáink korosztályától tanulta ezt, bírta a tudást, noha a háborúk alatt nem, vagy csak kis-gyerekként élt. Mást is tanultunk. A davajgitár a dobtáras géppisztoly. A szovjet bandák ’44–45-ben meg ’56-ban is ezzel muzsikáltak málenkij robotra hajtó meg zabráló mulatságaikon. Aki látott már életében dobtáras géppisztolyt viselő katonát vagy azt ábrázoló szobrot, annak nem is kell magyarázni a gitárhoz való hasonlatosságot. De legyünk igazságosak: a fegyver igencsak bevált a középkorias szívósságú vöröskatonák kezében. Vele űzték ki hazájukból a német (meg magyar, sajnos) támadókat. Emblematikus fegyvere lett a munkásőrcsordáknak is. Jó, hogy eltűnt, de nem jó, hogy van helyette sok más „korszerűbb” gyilok. Még jobb, hogy nem úttörők koszorúzta szobrokon, hanem csak múzeumi tárlókban látni, s a gyerekek nem a tudatküszöb alatt szedik fel fenyegető ismeretét. A hamvas arcú vagy serkenő bajuszkájú ifjak már pucoltan veszik a dióbelet a bevásárlóközpontban, nem értik, egy balett címe miért Diótörő. Davaj csasz, davaj zsenya, davajgitár, málenkij robot, zabrálás. A magyar nyelvből kimúló szavak. Nem értik ezeket sem. Pedig azért nem kellene mindenről megfeledkezni...