Magyarország a huszadik században

A magyar népnek Szent István óta az a tragédiája, hogy nem volt eléggétermékeny, nem volt eléggé vallásos, és sohasem tudta teljesenbenépesíteni a Kárpát-medencét – fejtette ki John Lukacs a washingtoni magyar nagykövetségen tartott millenniumi történészkonferencián.A történész ott elhangzott előadásának szerkesztett változatátaz alábbiakban közöljük.Magyarország történelmében különbség van az állam függetlenségére való törekvés és a nemzet tényleges állapota között: 1918-ban és 1920-ban a magyar függetlenség ára egy megcsonkított Magyarország volt. De már a XIX. században akadtak gondolkodók, például a nagy Széchenyi, akik megsejtették ezt. A XX. században a magyar állam és a magyar nemzet számára a legnagyobb tragédiát Trianon jelentette, amelynek egyik következményeként hárommillió magyar került idegen fennhatóság alá. Ebből a szempontból Trianon nagyobb és tartósabb kárt okozott, mint a negyven éven át tartó orosz és kommunista uralom.Visszatekintve látszik, hogy a magyar állam és a magyar nép történelmében 1918–20 volt e tragikus század mélypontja. Ebben az időszakban, amelynek forradalmai más kelet-európai országokat is érintettek, nagyon kevés példamutató magyar vezetőt találunk. Más kelet-európai nemzeti vezetők képesek voltak felszámolni vagy enyhíteni a nagyhatalmak által államukra kényszerített állapotokat: Lengyelországnak volt egy Pilsudskija, Finnországnak volt egy Mannerheimje, Törökországnak volt egy Kemalja Atatürkje. Magyarországnak nem volt hozzájuk fogható politikusa. Még Kun Béla rendkívül népszerűtlen kommunista rezsimjét is a román hadseregnek kellett elűznie Budapestről. A híres Nemzeti Hadsereg, amelyet a lakosság többsége támogatott, csak akkor tudott bevonulni a fővárosba, amikor a románok már távoztak onnan. Ezért mondom, hogy meggyőződésem szerint mind a magyar állam, mind a magyar nép számára alighanem 1918–20 volt a mélypont ebben az egyébként is tragikus században.De a két világháború között Magyarország – tragédiája ellenére – bámulatos módon talpra állt. A társadalom osztályszerkezete még elmaradott volt, a kulturális életben azonban már megjelent sok minden, amit ma európainak vagy nyugatinak nevezünk. Csakhogy aztán nagy és kedvezőtlen változás következett be. 1920-tól érthető módon a revízió, a Trianon következtében kialakult sajnálatos helyzet korrigálása volt minden magyar kormány legfőbb törekvése és a nép óhaja. De 1938 után, amikor Magyarország határán megjelenik a korabeli Európa legerősebb hatalma, a harmadik Német Birodalom, már nem a határrevízió a legfontosabb, hanem a magyar függetlenség megőrzése. Ezt nem mindenki ismerte fel. Teleki és Kállay így látták, de sokan mások sajnos nem. 1938 és 1945 között Magyarországon lelki és szellemi polgárháború zajlott. Szerencsére ez a polgárháború egészen 1944-ig alig vagy egyáltalán nem járt vérontással; de 1944-ben és 1945-ben bizony tragikusan véres volt.A magyar állam története innentől nagyon egyszerű. Ami 1945-ben vagy 1947–48-ban történt Magyarországon, annak úgyszólván semmi köze nem volt a kommunizmushoz, a kommunizmus vonzerejéhez vagy akár a kommunisták aknamunkájához. Mindent a nagyhatalmak határoztak meg. Magyarország Európa keleti feléhez került, és a világháború vérzivatara után – érthető módon – sem a brit, sem az amerikai kormány nem akart egy újabb háborút kockáztatni azért, hogy változtasson Európa felosztásán. De ekkor jött az 1956-os magyar felkelés, amelynek több szempontból is óriási jelentősége volt. Először is bámulatos és felemelő nemzeti egység jellemezte, valójában nagyobb, mint 1848-at – és persze sokkal nagyobb, mint bármelyik korábbi felkelést, a Rákóczi-féle szabadságharcot is beleértve. Azt is tudjuk – amit mostanában kissé túlhangsúlyoznak –, hogy az 1956-os magyar forradalom a nemzetközi kommunizmus Sztálingrádja volt. (A magam részéről nemigen tudok rokonszenvezni olyanokkal, akiknek 1956-ig eltartott, hogy végre ráébredjenek a nemzetközi kommunizmus csődjére.) De ami ennél lényegesebb: Magyarország 1848-ban az európai történelem szélén, 1956-ban viszont a világtörténelem fókuszában állt.Véleményem szerint 1956 a hidegháború fordulópontját jelentette. Az orosz vezetés számára 1956-ban derült ki, hogy az Egyesült Államok nem akarja megváltoztatni Európa kettéosztottságát. Ugyanis nyolc-tíz évvel korábban, a hidegháború kezdetén a felek kölcsönösen félreismerték egymás szándékait. Sztálin azt hitte, hogy miután az amerikaiak megvetették a lábukat Nyugat- és Dél-Európában, készülnek megdönteni az ő kelet-európai uralmát. Az amerikaiak – pragmatikus gondolkodásuk ellenére furcsamód ideológiai alapon ítélve meg a helyzetet – azt hitték, hogy Sztálin, miután Kelet-Európára könyörtelenül ráerőszakolta a kommunista rendszert, kész betörni Nyugat-Európába. Mindkét feltételezés téves volt. A hidegháborúnak ez a nagy félreértése 1956-ban, Magyarország vérző teste fölött tisztázódott. Az oroszok belátták, hogy az Egyesült Államok Magyarország esetében nem fenyegetőzik háborúval, és nem is akar változtatni Európa megosztottságán.Magyarország 1989-ben – nem úgy, mint a XVII. század végén – nagyrészt (bár nem egészen) a maga erejéből vívta ki szabadságát. De teljesen független nemzet, akárcsak teljesen autonóm ember, nem létezik. Kérdés tehát, hogy a magyar állam elsősorban az Egyesült Államokra fog-e támaszkodni a jövőben, avagy Európára – az úgynevezett Európára. Átmenetileg – hangsúlyozom, átmenetileg – Kelet-Európában hasonló a helyzet az 1919-ben fennállthoz: Németország és Oroszország egyaránt visszavonult. Ez az állapot nem lehet tartós. Magyarország éppen ezért jobban tenné, ha inkább a szomszédaival, Lengyelországgal, Csehországgal, Szlovákiával kötött szövetségre támaszkodna, mintsem egy „észak-atlantinak” nevezett szövetségre, esetleg alaszkai vagy hawaii gyalogság megjelenésére Magyarország határai mentén. Ugyanakkor a történelem szerkezete megváltozott, és megváltoztak az államközi viszonyok is. Nem tudhatjuk, mivel jár majd, ha a német vagy az orosz hatalom ismét megjelenik Kelet-Európában.Ennyit a huszadik századi magyar államról. Most néhány szó a magyar népről. A magyar népnek Szent István óta az a tragédiája, hogy nem volt eléggé termékeny, nem volt eléggé vallásos, és sohasem tudta teljesen benépesíteni a Kárpát-medencét. De az állam történelme, a nemzet történelme és a nép történelme nem ugyanaz. Az amerikaiak ezt gyakran nem értik, de a magyarok igen. Magyarországon nemcsak állam és nép, hanem nép és nemzet között is évszázadokig határozott különbséget tettek. A nemzetből sokáig kihagyták a nép jelentős részét – éspedig nem csak nemességi alapon, nem csak birtokviszonyok vagy választójog alapján. A XX. században ez a különbségtétel nép és nemzet között nagyrészt megszűnt – ami pozitív változás. Magyarország népessége már a második világháború előtt fokról fokra egyre homogénebbé vált. A magyar társadalom homogenizálódása akkor is bekövetkezett volna, ha nem vonulnak be az oroszok, és nem kényszerítik rá az országra a kommunista rendszert. A XX. század végére nemcsak az arisztokrácia tűnt el teljesen, hanem a proletárréteg is eltűnőben van. A magyar társadalom szerkezete és életszínvonala kezd egyre jobban hasonlítani a többi európai országéhoz.A nemzet homogén. Magyarország legalább három szomszédjánál nem ez a helyzet. A nyelv, a kultúra, amely a magyar történelemben különlegesen fontos szerepet játszik, valamelyest romlott ugyan, de még mindig életerős. Magyarországon is megfigyelhető az a világjelenség, hogy kialakulóban van egy bürokratikus, hivatali vagy üzleti nyelv, amelyet reggel kilenctől délután ötig alkalmaznak, s amelyre a tömegszórakoztatás is rányomja bélyegét; ugyanakkor az emberek szabad idejükben, odahaza nem ezt a nyelvet beszélik. Egy nemzetközi nyelv jövője mítosz csupán: még senki sem írt nemzetközi verset, és nem is fog soha. Az tehát, hogy létezik magyar kultúra, nem magától értetődő, hanem rendkívül fontos ügy. Ez a kultúra már a múlt században nagyon pozitív vonásokat mutatott, a magyar és a német anyanyelvű, valamint az országban letelepedett, jelentős létszámú zsidó lakosság különleges szimbiózisát teremtve meg. Magyarország 1900 körül egyedülálló volt a tekintetben, hogy a magyaroknak még a németeket is sikerült asszimilálniuk, akik pedig Kelet-Európa-szerte ellenálltak az asszimilációnak, mert úgy vélték – éspedig okkal –, hogy egy magasabb rendű kultúrkörhöz tartoznak. Ismétlem, ez egyedülálló volt Magyarországon; valamikor az 1860-as években kezdődött; máshol Kelet-Európában a kisebbségi németek nem olvadtak be az őket körülvevő népi és nemzeti többségbe. Magyarországon másképp alakult a helyzet. A német, a magyar és a zsidó lakosság száz évvel ezelőtti szimbiózisa tehát rendkívüli jelenség volt, amelynek számos kedvező hatása máig érvényesül.Magyarországon két kultúra létezik: az urbánus és a népi. Az utóbbi, furcsa módon, kirekesztő jellegű. Az urbánusok és a népiek gyakran nem olvassák egymás írásait; sokszor ez az ellentét húzódik meg a politikai csatározások mögött is. Vajon meddig tart ez még? Nem vagyok próféta, és nem vagyok optimista sem, de szerintem nem sokáig. Emiatt tehát nincs okunk borúlátónak lenni; bár mint tudjuk, a magyarok természetüknél fogva hajlanak a mélységes pesszimizmusra. Ugyanakkor a magyarok ma már semmiért sem okolhatják az idegen megszállókat; nem okolhatják – ahogy oly gyakran tették – az osztrák, a német vagy az orosz megszállást. Csakis az számít, amit ők maguk tesznek (és mondanak, hiszen a beszéd régóta sajátos szerepet játszik a magyar lelkületben); csakis az számít, mit tesznek és mit mondanak a magyarok, mivel hosszú idő óta először egyedül maguknak és magukért tartoznak felelősséggel.