A dinnyetolvaj

Lármás csoportosulásra figyelek fel a Garay piacon a adinnyeárusok környékén. A leghangosabb egy botara támaszkodó, ősz öreg. Fenyegetően hadonászik, miközben teli szájjal mondja: „Az ilyen nem érdemel kíméletet. Meglopná az anyját is. Szólni kell a rendőrnek!”Tolvajt fogtak, s nem engedik, körbeállják, mindenki szidalmazza. A tettes egy tizenéves fiú. Nem barna bőrű, csak kissé maszatos az arca. Mezítláb van, klottnadrágjába betűrte csíkos ingét, s a hóna alatt egy jókora görögdinnye.Mert dinnyét lopott. „Hogy a szeme süljön ki!” – avatkozik a hangzavarba egy asszonyság. Kék köténye van. Kofaasszony lehet. És neki védenie kell a piac tisztességét. „Hogy jutott eszedbe ilyesmi, te kölyök?” – próbál az esetről tiszta képet nyerni.Persze ez nem olyan egyszerű. Én magam sem igazodom ki az eseten. A dinnyeszezon már régen lejárt. Ezek későn érett dinnyék itt a halomban, senki sem vásárol már belőlük. Hol vannak azok a habzó, édesen harsogó dinnyés idők? És hol van már Lőrinc napja? Egyébként nem értem a fiú viselkedését. Miért akart dinnyét lopni? Alig néhány lépésnyire van egy nagy kirakodóasztal, rajta finomabbnál finomabb csemegék: szalonna, sonka, szafaládé, párizsi, debreceni. Az elárusító idős asszony, a nagy melegben pilledten ül most is egy ócska széken. Tőle ugyan el lehetne csenni bármit, észre se venné.Ha éhes lenne ez a riadt szemű gyerek, akkor bizonyára ezt az asztalt dézsmálja meg. Elegendő lenne odakapnia a debrecenik közé, négy-öt darab elférne a markában, s futhatna vele ki az utcára – ugyan ki üldözné? Mire az aluszékony asszony rádöbbenne a valóságra, ki tudja, merre járna már a fiú. És habzsolná az ínyencfalatokat. De nem debrecenit lopott, neki a dinnye kellett. A nagy görögdinnye, amelyet el sem lehet gyorsan rejteni; ormótlanul tartja most is a kezében, és látni a szeme járásán, hogy menekülni szeretne.Az egyik bámészkodó azonban karon ragadja, nem engedi, miközben hangosan rikácsol, szinte beletorzul az arca. Vörös ing van rajta, pedig már ötven felé járhat. Mérgesen rátekintek, erre elengedi a fiú karját.A dinnyeárus csendesen álldogál a tolvaj mellett. Szánakozva nézi a gyereket. „Éhes vagy?” – kérdezi. A tolvaj nem szól. Nagyokat nyel. A dinnyeárus előveszi a nagy lékvágó kését, kiragadja a gyerek kezéből a dinnyét, az ott álló kis asztalkára helyezi, kettévágja. A dinnye vérvörös, ikrás, ingerlő. „Na, egyél akkor!” – mondja csendesen. A fiú nem mozdul, lesüti a szemé. Rosszul sikerült a lopási kísérlete.Különben sem éhes. Csak megkívánta a dinnyét. Itt laknak közel, a Hernád utcában, hárman vannak testvérek, félárvák, az anyjuk meghalt, az apjuk munkanélküli. A gyerekek már dolgozgatnak, keresnek is valamicskét. De az idén dinnyére nem telt. Erre járt, ment éppen hazafelé, amikor meglátta a nagy kupac görögdinnyét a piactér előtti járdán. Odakapott, elemelt egyet. Sajnos az eladó észrevette.Nagyon kívánta már a dinnyét. Két éve vidéken töltötte aa nyarat, ott sok dinnyét evett. A dinnyeföldről lopakodták a játszótársaival. A nyár végén meg annyit vittek haza, amennyit csak akartak, már nem őrizte senki a dinnyeföldet. „Ha nem eszel, akkor lódulj” – szól rá haragosan az eladó. „No, iszkiri! Elviheted a dinnyét is. Fogd csak, öcsém, és tűnj el!” A gyerek már fut is a fél dinnyével. „Hát nem bünteti meg? Nem hív rendőrt?” – mérgelődik a vörös inges. „Nem – mondja határozottan az árus. – Hisz emberek vagyunk, nem? Megeshet az ilyesmi mással is.”A nagyapa mondta ezt valaha, amikor valakinek megbocsátott: „Emberek vagyunk!” Hirtelen odaléptem az árus mellé, és a fél dinnyére mutattam: „Megveszem!” Ránézett, nevetett. „Vigye el. Magának ajándékozom!” Boldogan iszkoltam, hónom alatt a fél dinnyével. Emberek vagyunk...