A szabadság mint világmegváltás

A sokféle kötöttségben és függésben élő ember régi álma, művészileg és gondolatilag gyakran megformált célja volt és maradt a „szabadság”.Ez a fogalom olyan sokrétű, hogy kereteibenegészen apró, konkrét vágyak ugyanúgy elférnek, mint az átfogó hatalmi abszolútumokraés kompetenciákra való törekvések.A szabadság az ifjúság varázsszava lehet, ugyanúgy, ahogyan a megfáradt öregek is vágynak kis „kötetlenségekre” vagy nagy tehermentességekre. A szabadság tehát mindenkinek mindent ígér – a valóságban egymást kioltó dolgokat és egy sohasem volt és sehol sem lesz világot, amelyben az ember isteni teljességet kaphat, mivel elvileg az övé lehet az is, amire nem is gondolt. A szabadság tehát egy e világi mennyország foglalata, ahol csak jó van, korlátlan birtoklási és élvezeti lehetőség.A szabadságon, amennyire sokat nyújt, olyan sokat és sokfélét értenek tehát. A valóságban mindig sok olyan ember élt s él, akinek általában nincs baja konkrét létének „szabadságfokával”, vagyis az adott körülmények között is lehetséges „szabadnak lenni”. S óriási tévedés volna ezt a megelégedett állapotot, érzést pusztán az anyagi jómódhoz kötni. Persze a nyomorban nincs szabadság, de ha a szabadságot, a szabadságérzést bizonyos mértékig elégedettségnek is tartjuk, akkor megdöbbentően széles skálán találunk „boldog-szabad” embereket. Ki mondhatja azt, hogy a tisztes szegénységnek például nem lehet „elégedettségi szabadságérzete”? Milyen alapon tartják sokan a forradalmár értelmiségiek vagy a lázadó ifjak szabadságigényét mércének, normának? Miért baj az, ha a véges egyénnek, aki különféle kölcsönös egyenlőtlen függésekben él, vannak korlátai – többek között, elsőrendűen saját maga?Az „önmegvalósítás” modern szabadsága egyenesen ön- és közveszélyes akkor, amikor az „ember felszabadításáról” beszélve figyelmen kívül hagyja a rosszat, a gonoszt, teológiai nyelven a bűnt, amely lényünk része. „Normális esetben” az ember szereti annyira magát, hogy magától nem szab magának korlátokat. S különösen nem akkor, ha azzal mindenki a másik példájára vár. Kell tehát egy olyan, életet szolgáló (erkölcsi értékű) rend, amely mindenkiben korlátozza a rosszat, ellentmond a felelőtlenségnek, akadályozza az önzés teljes kibontakozását.A szabadságnak egyébként is, mint minden más fogalomnak, csak egy rajta kívül álló „ellentett tartalommal” együtt van értelme. Ha csak szabadság van – legfeljebb holmi fakultatív egyéni belátásból fakadó alkalmi korlátozással –, akkor tulajdonképpen nincs szabadság (akkor Isten országa van, mondhatnánk ismét a teológia nyelvén). Vagyis akkor már nem emberi világ van, hanem a „mindenhatóság állapota”, amellyel sohasem bírt, s nem bírhat az ember. Az egyenlően korlátlan szabadság a megszüntethetetlenül egyenlőtlen „természetes” emberek létében egyébként is csak az adott létfeltételek alapján erősek uralmához vezet, illetve anarchikus harchoz, káoszhoz, amely a mindenkor „konkrét” gyengék szolgaságát is eredményezi.Ez a tendencia, a szubjektumokra-individuumokra épülő korlátlan szabadság különösen veszélyes a politika és a gazdaság területén, ahol olyan egyenlőtlenségek jöhetnek létre, amelyekben a többségnek már esélye sem lehetne szolgaságának, alárendeltségének megszüntetésére, mivel a „tiszta szabadság” mindig állandó erősorrendet jelent. Abszolút érvényű, teremtési megalapozottságú erkölcsi és törvényi rend nélkül esetlegessé válik minden méltányosság, nagyvonalúság.A szeretetnek, együttérzésnek, önzetlenségnek, áldozatkészségnek, önkéntes önkorlátozásnak hiányában, illetve csak esetleges előfordulásában egyenesen az élet folyamatossága aknázódik alá. Az élet mindig „szeretetelőlegeken” nyugszik – amely persze lehet, hogy gyakran „csak” kötelességérzetből fakad –, s ezért, ha nincsenek emberek, akik mernek, tudnak a piaci kölcsönösségű viszonylatokon túlra tekintve áldozatot hozni, engedni, megbocsátani, vagyis lemondani, akkor halálos deficit keletkezik az emberiség létalapjában, amelyet az önzés, a „mindenoldalú önmegvalósítás” csak fogyasztani tud és akar.A megváltó szabadság tehát csak belső lehet, olyan emberi állapot, amelyhez kegyelem nélkül nem juthat el az ember. Az ilyen valódi szabadság nem rombolja le a személyiség teremtési rend szerint való „függetlenségét”, vagyis tulajdonképpen isteni helyzetét, hanem a konkrét idő és hely, valamint a személyiség adottságai (korlátai) összefüggéseiben otthont teremt, értékesen él és szolgál, magát „megvalósítva”, rendelt közösségében. Ez a szabadság mindig „csak” személyes maradhat, s így, akár lázadásban és harcban talál otthont, szolgál, míg zömmel a csöndes, békés „jelentéktelenség” „unalmában” vagy „taposómalmában” létezik.A szabadság utáni téves vágyakozás is Isten utáni vágykozás, csakhogy ez az ő helyére lépésének igényével s nem a vele való alárendelt közösségben élés akarásával van telítve. A modern szabadságkultusz tehát önistenítési célú, az isteni függés felszámolására irányul, az élet lehetőségének csodálatos ajándékát az ember ilyenkor a semmi felé fordítja, hiszen egy emberi lény, természetes függései, kötődései híján, a pusztába, a „semmibe” kerül, ahol korlátlan a tér, de az is rögtön kiderül, hogy ehhez a határtalansághoz kevés, elégtelen az ember – még ha zseni is. S ilyenkor látszik világosan az, hogy az ember szabadságát kötöttségeiből, függéseinek rendszeréből kapja, vagyis azok hordozzák az egyén lehetőségeit is, hiszen a közösség adja az eszközöket, a célokat, a feladatokat, csak az azzal való egyensúlyokban válhat „értelmessé” az egyén léte, tevékenysége.A szabadság csábító, forradalmi jelszavai az emberek zömének akkor sem adhatnának semmit, ha eljönne, eljöhetne a „szabadság birodalma”, hiszen elvont, jórészt értelmiségi ábrándozás és teoretizálás az, amiről a szabadság szól. Olyan emberek vágyai fogalmazódnak meg benne, akiknek megadatott az, hogy a létezés „paradox bölcsességét” beláthassák, s így szószólói lehetnének annak a szabadságnak és rendnek, amely személyesen (lelkileg-szellemileg) mindenki birtoka lehet. A lázadás igéi hübriszt jelentenek – nem egy konkrét zsarnokság vagy a nyilvánvaló emberi gonosszal szembeni ellenállás esetén –, s azt tükrözik, hogy a szellem emberei mértéket veszítettek.A mértékvesztés bizonyítéka „csak” annyi, hogy aki el tudja képzelni, hogy az emberi élet szenvedés, szenvedélyek, tragédiák, bűnök, tévedések és békétlenség nélküli lehet – a halálról mint „állandó” jelenlévőről nem szólva –, az nem a realitások talaján áll. Hiszen a „szabadság” már kevés pénz, műveltség, egészség mellett sem ér sokat, illetve igencsak leértékelődik. (Lásd a posztkommunista országokat, ahol az egyéni szabadságjogokat a „tömeg” kevésre becsüli a szegényes materiális ellátottsághoz képest!) A szabadságról ezért lehet ugyan megejtően szép művészeti alkotásokban szólni, lehet vágyni rá, s lerombolni érte minden régit, de elérni nem lehet, mivel a „szabadság e világi teljességének realitása” szörnyű lenne: az álmodott szabadsághoz más teremtés kellene, de ezt ember el nem érheti.