Az agyonvert igazságügy-miniszter

Ma ötven éve történt, de sokáig kevesen tudhatták, hogy dr. Ries István igazságügy-miniszter, neves szociáldemokrata politikus kínzásoktól meggyötört teteme 1950. szeptember 15-én, valahol a váci börtön környékén eltűnt egy meszesgödörben. Gyötrelmes halála George Orwell tollára illő körülmények között következett be. Nem csodálkozhatunk hát, hogy a közelmúltig tabu téma maradt; így e gyászos évfordulóról az országos napilapok közül alighanem egyedül a Magyar Nemzet emlékezik meg.Hiszen Orwell szerint: „Az emberek ezreire kiterjedő nagy tisztogatások, amelyek során az árulók és gondolatbűnözők nyilvános tárgyalásokon vallották be aljas bűneiket, hogy utána kivégezzék őket, különleges színjátékok voltak, s csak pár évenként fordultak elő. A megszokottabb az volt, hogy azok, akik magukra vonták a Párt haragját, egyszerűen eltűntek, s többé hallani sem lehetett róluk...”Ries István 1950. július 8-án már nem ment be hivatalába. Eltűnt az emlékezetlyukban. Pedig igazságügy-miniszterként jogtörténetünkben páratlan hatalommal rendelkezett. Felügyelete alá tartozott nemcsak a bírói, hanem az ügyészi szervezet is. Ő készítette elő az 1948. márciusban hatályba lépett, a bírói akasztófahumorban guillotine-törvénynek elkeresztelt jogszabályt, amely egy tollvonással megszüntette a bírói függetlenség minden alkotmányos garanciáját. Majd annak végrehajtásához szorgosan hozzá is látott. Kezdetét vette a megbízhatatlanná vált bírák és ügyészek tömeges áthelyezése és végelbánás alá vonása. A nagy hatalmú miniszter eltüntetésével az orwelli Párt nevében a Gondolatrendőrség üzent a HUNGSZOC teljes lakosságának, de különösen a bíráknak és ügyészeknek: ez a sors vár rátok, ha nem vetitek alá magatokat minden feltétel nélkül az állampárt akaratának.Aztán évtizedek múltán, a rendszerváltozás némi eredményeként kezünkbe került Gábor Róbert Az igazi szociáldemokrácia. Küzdelem a fasizmus és a kommunizmus ellen, 1944–1948 című műve, amelyből megtudhattuk: Ries Istvánnak az volt a bűne, hogy fellépett a kommunisták 1947. évi „kékcédulás” választási visszaélései ellen. Ügyében dr. Bauer Miklós, az ÁVH alezredese folytatott vizsgálatot, aki a gyanúsítottat agyonverte, és ezzel mind az 1950. július 22-én kelt jelentésében, mind pedig társai előtt hivalkodott. Bauer megkapta jutalmát bűneiért: a Komplex Külkereskedelmi Vállalat vezetőjeként ment nyugdíjba. Budapesten él, egy neves ügyvédi iroda munkatársa – olvasható a könyv 173. és 243. oldalán.A Magyar Nemzet augusztus 10-én részletesen beszámolt Ries István meggyötréséről, továbbá arról, hogy a Tiszta Kezek Alapítvány Horváth Jenőt, az Országos Ügyvédi Kamara elnökét lemondásra szólította fel, mert nem vette figyelembe az ügyvédekről szóló törvény azon kitételét, hogy nem vehető fel a testületbe az, aki életmódja vagy magatartása miatt az ügyvédi hivatás gyakorlásához szükséges közbizalomra érdemtelen. A szervezet ugyancsak indokoltnak tartaná, hogy Bauer Miklós önként mondjon le kamarai tagságáról,Bauer Miklós a lemondását megtagadta, mondván: politikai üldözés áldozatának érzi magát. Horváth Jenő a lemondást megtagadta, mert politikai üldözés áldozatának érzi magát. Horváth Jenő lemondásának pedig nincs törvényes alapja, mert nem az Országos (helyesen: Magyar) Ügyvédi Kamara elnöke, hanem a Budapesti Ügyvédi Kamara elnöksége vette fel tagnak Bauer Miklóst, mégpedig olyan időben, amikor az idézett, kizáró tartalmú törvényi rendelkezés még nem volt hatályban. Ezért valószínűtlennek tartjuk, hogy a felhívás eredményre vezessen. Publikációt olvashattunk még a Magyar Nemzetben Molnár Pál tollából, aki két szabad demokrata politikusnak: Bauer Tamásnak és Eörsi Mátyásnak a magatartásával, illetőleg az ügyben vállalt szerepével foglalkozik. Napilapunk tehát súlyt helyezett arra, hogy olvasóit Ries István szociáldemokrata politikus és igazságügy-miniszter tragikus és a korra jellemző halálának körülményeiről, egyben az ügy az általa helyesnek talált megítéléséről tájékoztassa.Ezzel szemben a hazai elektronikus és nyomtatott sajtó Ries István kínhalálának az újonnan megismert körülményeit, sőt Gábor Róbertnek – ennek a régi szociáldemokrata politikusnak, a szakszervezeti mozgalom kipróbált harcosának, az amerikai szakszervezetek (AFL-CIO) kelet-európai ügyekbeni tanácsadójának – az igen részletes, alaposan dokumentált művét (amelynek megjelenését támogatta a Forgács Pál Alapítvány és a Soros Alapítvány) általában kevés érdeklődéssel, inkább döbbent csenddel fogadta. Az országos napilapok közül a szabad demokratákhoz talán leginkább közel álló Magyar Hírlapnak a tartózkodása – az említett két politikus érintett voltára tekintettel – magyarázható. A Népszabadságot a közvélemény mint az MSZP leghitelesebb szócsövét tartja számon. A szociáldemokrata pártnak és élenjáró politikusainak elbukásával, tragikus sorsával, a pártnak a kommunisták által történt bekebelezésével foglalkozó művel szembeni tartózkodó magatartása tehát olyan következtetésnek szolgálhat alapul, hogy az MSZP valójában továbbra is érzéketlen a szociáldemokrata értékekkel szemben.Különös figyelmet érdemel a szociáldemokrata múltjára különben olyannyira büszke Népszavának mind a szociáldemokrata politikus mostoha sorsával, mind pedig az ugyancsak szociáldemokrata Gábor Róbert művével szemben tanúsított közömbössége. Pedig a szerző az idézett mű A szociáldemokrata sajtó című fejezetét azzal kezdi: „A szociáldemokrata sajtót törvényszerűen a Népszavával azonosítják... A Népszava a magyar történelem szerves része, résztvevője volt.” Majd öt és fél oldalon át méltatja a lapot, amit azzal fejez be, hogy „Jelképértékű esemény volt, hogy az akkor hetvenöt éve megjelenő Népszava megszűnt szociáldemokrata újság lenni.” Ennek az állításának az alátámasztására a szerző dokumentumként közli a lap 1948. március 7-i számának a címlapját, ahol az agonizáló Népszava még mint a szociáldemokrata párt központi lapja szerepel. Első oldalán a következő vastag betűs főcímmel: Boldogan és felszabadult lélekkel lépünk az egyesülés útjára. Az 1948. június 15-i szám első oldala pedig felér egy szemfedővel. Itt már a Népszava valódi hovatartozását „A Szabad Szakszervezetek központi lapja” megjelöléssel kódolják. „Megalakult a Magyar Dolgozók Pártja” tudósít a diadalmas headline. Majd a kannibálok üdvözlik a vidám halotti tort: „Nagy lelkesedéssel választották meg a központi vezetőséget... Rákosi: Velünk örvend világszerte a demokratikus haladás minden híve... A dolgozó tömegek elhatározásából született az MDP... Az egyesülést a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom ujjongó lelkesedéssel fogadja.” Kell-e még dokumentálni, hogy a lap arculata felismerhetetlenül elváltozott?Gábor Róbert műve 1998 végén jelent meg. A szerző megállapítása azóta sem veszített időszerűségéből. A Népszava élén mégis az áll, hogy: „Alapítva: 1873-ban”; mintha szociáldemokrata múltja, kötődése változatlan maradt volna. A félszázados évforduló most kiváló alkalmat kínál a méltó megemlékezésre. Az identitás visszanyeréséhez azonban ma már nem lenne elegendő, hogy a lap kiáll az áldozat mellett, és gyötrelmes haláláról híven beszámol. Hiszen Ries István a szociáldemokrata párt balszárnyához tartozott, aki tevékenyen vett részt a „burzsoázia” erőszakszervezetének (a bíróságnak és az ügyészségnek) a szétzúzásában, a két munkáspárt egyesülését pedig lelkesen támogatta; de tévesen mérte fel, hogy a „kékcédulás” választási visszaélések ellen és a szociáldemokrata rendőrtisztek szabadlábra helyezése mellett sikerrel felléphet. Ellent-mondásos pályája módot adna arra, hogy az egyesülés tanulságait a szerkesztőség végre levonja.A korrekt számvetés elmaradása máig akadályozza hazánkban egy modern szociál-demokrata párt megalakulását. Abban az esetben azonban, ha a Népszava – laptársai-val cinkosan – továbbra is hallgat, úgy ez arról árulkodik: máig hisz abban, hogy „aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is”. A szerző nyugalmazott ügyvéd