Bugacon lassan ébred az élet

Homok végeláthatatlanul, buckák, sziksós bogárzótavak, ragyás vakszikek, haragoszöld sömjének, vadvirágos rétek legelésző szürkegulyával,rackanyájjal, gémeskút. A csendes hangulatot olykor felveria csikósok ostorpattogtatása, a ménes vágtája. Ez a kép egyik oldala.A másik: foggal-körömmel küzdő emberek. Az egyik nem panaszkodik,a másik kevésbé szerencsés. Ez Bugac, a mérhetetlen gazdagságés a reménytelen szegénység jeleit egy időben magán viselő táj.A puszta látszólag egyhangú világát az ősborókás, a nyárfaerdő teszi még változatosabbá. Ez a terület a Kiskunsági Nemzeti Park egyik gyöngyszeme, amelynek látványa az első pillanatra akár a száz évvel ezelőtti időket is visszaidézhetné. Hogy mégis a mában vagyunk és nem egy álomvilágban, azt jelzik a Bugaci csárda előtt sorakozó Mercedes buszok, a külföldi rendszámú Audik, Fordok, Volkswagenek és a lovas kocsikon utazó hangos külföldiek, akik már túl vannak az első pusztai fogadás ceremóniáján, a szilvapálinkán.Parasztok vagyunkA szikrázó napsütést a kellemesen simogató szél enyhítette. A bugaci ménes bemutatóját vagy háromszáz külföldi figyelte lélegzetét visszafojtva, hiszen az egyik csikós két lovon állva hajtott a pusztaötössel, ami cirkuszi mutatványnak is beillett volna. Az istállóknál felsorakozott vagy húsz fogat, várva a vendégeket, hogy egy kis sétakocsikázással a csárda elé hajtsanak. A két legöregebb fogatos – a nyolcvankét éves Farkas István és a hetvenhez közeli Vízhányó Ferenc – korát meghazudtoló fürgeséggel szállt fel a bakra. Az indulás előtt beszélgettünk. Az egészség titka, ha az ember nem beteg, tud dolgozni, van mit enni meg inni, – mondta Farkas István.– És nyolcvankét év alatt mindig volt elég enni-inni? – kérdeztük.– Volt, hála istennek mindig, mert ha nem lett volna mit enni, meghaltunk volna éhen. Még arra is jutott, hogy minden reggel megigyunk egy fél deci pálinkát, este meg egy kis piros bort. Ez így volt a harmincas években, de még az ötvenes években is.A legöregebb fogatos egész életében lovakkal dolgozott. Parasztok voltunk és vagyunk – folytatta az öreg –, jószágunk volt, ló, marha, disznó, birka és baromfi, tanyán laktunk. Nem léptem be a termelőszövetkezetbe, mindig magángazda voltam, nem szerettem, ha mások parancsolnak. Néhány éve beköltöztünk a faluba, Bugacra, mert már nem bírjuk a feleségemmel. Ez a kis pénz a kocsizással jól jön.Megindultak a lovak. – Hó-ha! – húzta meg a gyeplőt a másik kocsis. Nem kérdeztünk, ám a napbarnított, széltől cserzett arcú emberünk máris belekezdett a saját történetébe.– Vízhányó Ferenc vagyok, Bugac-Felsőmonostoron lakom, itt dolgozom a kft.-nél, de egyéni fogattal, két lóval – nyomta meg a szó végét. – És otthon is van mit csinálnom. Tizennégy marhám van, huszonkét hektár földön dolgozom a fiammal. Két traktorral, kombájnnal végezzük a munkát.Végre találkoztunk egy olyan, vidéken élő emberrel, aki nem panaszkodik, és aki nem a televízióban és a rádióban sírja el bánatát. De hogyan jutott el idáig, amikor a rendszerváltás után sem volt könnyű bankkölcsönhöz jutni. Miből volt erre pénz? – érdeklődtünk tovább.– Tetszik tudni – nyomta az ostorral feljebb a kalapját –, ha az emberfia a pénzt nem költi el, s valamit akar, azt meg tudja valósítani. Mindig félretettem a pénzt. Volt kárpótlási jegyem, a tsz-től sem vettük drágán az egyik traktort, mindössze 300 ezer forintért. Nagyobb veszteség az volt, hogy a feleségem meghalt, a fiammal maradtunk ketten. Az ő családja – négyen vannak – és én folytattuk a paraszti életet, mindent nekik adtam.A bugaci tanyákról sokan faluba, városba költöztek, felhagytak a gazdálkodással, mert abból nehezen lehetett megélni. Vízhányó Ferenc dacolt a homokkal, az időjárással, a nyomott felvásárlási árakkal, mert mégis úgy véli, hogy amibe az ember beleszületett, beletanult, azt nem lehet feladni.– Most már ébred felfelé az élet – bizonygatja –, mert 1990-ben nekünk is csak másfél tehenünk volt, egy borjú meg egy tehén, és most tizennégy darab van. Tetszik tudni, ha kedve van az emberfiának, akkor cselekszik, csinálja is. Ott van a szomszédom. Kunszabó Ferinek csaknem száz darab tehene van. A tsz-tag csak egy tehenet, egy lovat tarthatott, mert a termelőszövetkezet volt a lényeg, hogy csak az létezzen, az gyarapodjon. Most minden megváltozott. Azon iparkodom, hogy mentül több legyen. Dolgozom. Este tíz órakor fekszem, és hajnali két órakor kelek. Megyek ki a dűlőbe, mert muszáj, ez az ösztöne az embernek.Mintha a móriczi világ kemény parasztembere kelne életre.Bugac sokak számára csak a pusztát, a ménest és a szürkegulyát jelenti. Pedig az idegenforgalmi látványosságokon túl egy 3400 lelket számláló település is küzd az egyre nehezedő körülmények között azért, hogy megőrizze értékeit, fiataljait, hogy megélhetést tudjon biztosítani szülötteinek. Kiterjedése, beleértve Pusztaházát is, 175 négyzetkilométer, háromszor akkora, mint például Kalocsa. De a nagyságnak inkább hátrányai vannak.Németek a tanyákonHogy miért, azt Csitári Tibor polgármester mesélte el.– Külterületeinken közel ötszáz, még funkcionáló tanyán ezer ember él. Minden fórumon hangsúlyozom, hogy ők sem másodrendű állampolgárok, nekik is járna ugyanaz az infrastruktúra, ami városi vagy akár belterületi társaiknak. De a jelenlegi anyagi helyzetben ez csak álom. A legnehezebb a közlekedés. A földutak jelentős hányada tulajdonképpen járhatatlan. Óriási kerülőket kell tenni, ha el akar az ember jutni orvoshoz, gyógyszerért vagy a hivatalba. Sajnos a legfontosabb nyomvonalak tervezésére sincsen pénzünk, a kivitelezésre pedig gondolni sem merünk – fogalmazta meg legégetőbb gondját a polgármester. Mint megtudtuk, ezeken a tanyákon konzerválódik egy európainak egyáltalán nem nevezhető életforma. A zömmel idős lakosok hagyományos paraszti gazdálkodást folytatnak, de ennek eredménye sokszor csak saját szükségleteiket fedezi. De azt legalább fedezi, így ezek a családok nem állnak sorba segélyért az önkormányzatnál. Annál az önkormányzatnál, amelynek 220 milliós költségvetéséből 32 millió forint különféle szociális juttatásokra megy el. A sors iróniája, hogy a regisztrált munkanélküliség öt százalék alá csökkent, emiatt a nagyközség kikerült a halmozottan hátrányos, támogatott települések sorából, miközben a borászatáról méltán híres Soltvadkert oda tartozik. Más a helyzet persze azokon a tanyákon, ahol a modern, fóliás kertészkedés világszínvonalat ért el. Jelentős mennyiségű és kiváló minőségű paprikát, paradicsomot, uborkát értékesítenek. Van a tanyáknak egy harmadik típusa is, amely pozitívan befolyásolja a település arculatát. Ezeket külföldiek, főleg németek vásárolták meg. Csitári Tibor mégsem tart attól, hogy Bugac elnémetesedik. – Nincsen pontos nyilvántartásunk, mert az ügyvéd urak eleinte elég pongyola munkát végeztek az adásvételi szerződések készítésekor.Többször előfordult, hogy amikor kerestük a tulajdonost, hogy kivessük ingatlanjára az adót, a megadott címen senkit nem találtunk. Újabban, amióta a közigazgatási hivatal engedélye nélkül nem jöhet létre ilyen üzlet, megszűntek a gondjaink. Több mint száz tanyát vásároltak meg németek, osztrákok, és egy-két holland, spanyol tulajdonos is akad. Nem szívesen korlátoznánk ezt a folyamatot, hiszen olyanok profitálnak belőle, akik a tanyát már nem akarták, de a befolyt összeget Bugacon fektetik be. Arról már nem is beszélve, hogy a szépen rendbe hozott épületek, a rendezettebb, kulturáltabb környezeti viszonyok is a települést gazdagítják. A belterületen egyébként nem okozott áremelkedést a jelenség, egyedül a tanyák árát verte fel. Ahogy már említettem, igyekszünk megadóztatni őket. Eleinte kinevettek a százforintos négyzetméterenkénti adómérték miatt, azután, amikor a négyszeresére emeltük, egyik-másik nem győzött háborogni. Nem hatódtunk meg, mert tisztában vagyunk az anyagi lehetőségeikkel. Ennek ellenére nem célunk a konfliktusok élezése, a kölcsönös egymásra találásban vagyunk érdekeltek. Ennek is van szép példája: az egyik német úr például az idén félmillió forinttal támogatja az iskolát.Bugacon az emberek a gazdálkodáson túl a vendéglátás területén találhatják meg a számításaikat. Már ha keresik. A polgármester elmondása szerint ugyanis elég nehezen mozdíthatók ki régi beidegződéseik közül az ottani polgárok. Könnyebben váltanak azok, akiknek rokona dolgozik a környék valamelyik idegenforgalmi vállalkozásánál. Egyre többen működtetnek vendégszállító fogatokat, beindult a fizetővendég-szolgáltatás is, és a rendre, a tisztaságra is jobban ügyelnek. Csitári Tibor szerint az utóbbival van a legnagyobb baj.– Még legalább két emberöltő kell ahhoz, hogy amit a szocializmus a fejekben tönkretett, az helyrejöjjön. Idő kell, amíg a tulajdonosi szemlélet újra megerősödik. Előbb a saját portán, azután ez kiterjed majd az egész településre. Biztató jelek már ma is vannak. Amikor kivetettük az iparűzési adót, semmilyen ellenállást nem váltott ki. Mindenki érezte, hogy amennyiben európaiak akarunk mi is lenni, a fejlődéshez valahonnan elő kell teremteni a pénzt. Ma már, többekkel egyetértésben, azt tartom, jobb lett volna az adót előbb bevezetni, amikor még olcsóbb volt minden beruházás. De nem szoktam ezen túl sokat elmélkedni, a jövő gondjai jobban érdekelnek.Ősborókás torkolattűzbenPersze találkoztunk olyan tanyasival is Bugacpusztaháza tanyavilágában, aki talán soha nem tud talpra állni. Elszoktak a paraszti munkától. A férfi sírásóként dolgozott Kiskőrösön húsz évig, addig nem is volt baj, de néhány éve megszűnt a munkája. Hiába kaptak a feleségével négy hektár földet kárpótlásként, ha csak fél hektárt művelnek meg, mert nincs mivel és nincs mit elvetni a földbe. Nincs elég pénz. Egy kis süldő disznót találtunk az ólban, meg néhány baromfit az udvarban. Nagygazdákhoz járnak szőlőt, almát szüretelni. S ha jön a kemény tél, akkor mi lesz? Meddig bírja a düledező ház vályogból vert fala? Hát ilyen is van. Amikor az akarat megbénul, és segítség sehonnan sem várható.Kegyetlen világ ez, szokták mondani. Sokat látott ez a puszta, de sokat szenvedett is. Ide, a Kiskunsági Nemzeti Parkba is befészkelték magukat a Magyarországon tartózkodó szovjet hadsereg bizonyos alakulatai. Sokan emlékeznek arra, hogy tanklövészeti gyakorlatozás közben gyulladt ki a bugaci ősborókás, a vörösfenyves, a tűz hihetetlen károkat okozott a növény- és állatvilágnak. A szabad garázdálkodás nyomainak eltüntetéséhez – olajszenynyeződés, tankútvonalak, az otthagyott, beásott fém-, gumi- és műanyaghulladékok – még évtizedek kellenek.De ez a múlt. Bugac ma az idegenforgalom egyik központja is lehetne, éppen ezért abban reménykedik Gál László, a Bugac Ménes Kft. ügyvezető igazgatója is, hogy egy kis szerencsével, sok munkával még több külföldi és magyar vendég látogat el erre a különleges tájra, és ez a vágy nem csak délibáb marad.– A turizmus szerkezete is megváltozott, mert már nemcsak csoportosan látogatnak ide – magyarázta Gál László –, hanem egyénileg is, mert évek óta meg merik keresni ezt az országot. A tömegturizmus megszűnt, ezért sokkal többet kell dolgoznunk, hogy egy-egy vendég kedvében járunk. A nagy utazási irodák megszűntek, mindent magunknak kell szervezni, reklámozni. Külföldre járunk, szervezzük a lovas turizmust a Bugactours utazási irodával együtt. Mindent a ménesre, a lovasbemutatókra, az őshonos szürkegulya és a rackanyáj bemutatására építünk. Törekszünk arra, hogy ne csak átmenő forgalom legyen itt, hanem maradjon itt a vendég. Erre jó a tanyaturizmus.Vendégcsalogató az is, hogy itt Bugacon a fogathajtásnak komoly hagyományai vannak. Itt élt Abonyi Imre fogathajtó-világbajnok, de itt él és dolgozik Juhász László négyesfogathajtó-világbajnok is. 1984 óta nem tudott az élre kerülni. A pusztán tenyésztésbe, gazdálkodásba fogott. Ment is a vállalkozása, de a szíve visszahúzta a fogathajtáshoz. S milyen érdekes, egy letelepedett kiskunfélegyházi német vállalkozó, Hans Karl Koch, a tormagyáros felkarolta a négyesfogat-hajtás ügyét, személy szerint a volt világbajnokét. Juhász László már nem a délibábot kergeti, mert a gyáros vett tizenegy lovat a versenyzéshez, jártatókocsit, maraton- és díjhajtó kocsit teljes felszereléssel, a szállításhoz kamiont. Ez nem bugaci mese, ez a valóság. Nem minden külföldi viszi el innen a pénzt, van, aki a megtermelt hasznot itt akarja befektetni. Koch úr tormagyárában 110 embernek ad munkát. És most itt a ló. Juhász László a német gyárost idézi: „Az egész családom lóvírusban szenved. Célunk két év múlva a spanyol világbajnokságon részt venni és magyar színekben győzni.”A Bugac környékén élők mindennapjait alapvetően határozza meg az a tény, hogy a Kiskunsági Nemzeti Park igazgatóságához tartozó, országos jelentőségű védett természeti területek közül több mint tizenegyezer hektár itt található. A térségben élő, épület-, illetve termőföldtulajdonnal rendelkező polgárok az igazgatóság hatósági hozzájárulásával végezhetnek a területen építési, erdőművelési és gyepgazdálkodási tevékenységet.Fokozott védelem