Ellenzéki tatarozók

Immár hetek óta azt tapasztalhatjuk: a rendszerváltozás óta a legmélyebb válságát éli meg a hazai baloldal. Az MSZP 1990-et követő „törpepártiságát” még lehetett átmenetinek, ki-bekkelendőnek tekinteni (annak is bizonyult), s a megszolgált politikai karantént fürge parlamenti látszattevékenységgel, lopakodó médianyomulással ellensúlyozni; a mostani általános krízisen azonban a legeltökéltebb szocialisták számára sem igen dereng át a remény rózsaszínje. A biztos pártválasztók körében éllovas, a jelszavak szintjén „a társadalomba legmélyebben beágyazott” politikai erő ma gigászi méretű ugyan, de leginkább a partra vetett cethez hasonlít: vergődése látványos, kö zel merészkedni nem ajánlatos hozzá, ám kevés vizet zavar az óceán flórájában és faunájában. Bármikor visszatérhetne az éltető sós vízbe (elkerülve a fenyegető kiszáradást), mégsem teszi: saját böhöm lelkével (pártéletével) van elfoglalva.A Magyar Szocialista Párt működési anomáliái egyetlen prózai okra vezethetők vissza. Nem a morális és ideológiai meghasonlottságra; nem is a valóságos kormányzati alternatíva, a működőképes program hiányára – ilyen apróságok azelőtt sem akadályozták az országlásban ezt a kacsintó kádári pragmatizmusra alapozott, összeszokott érdekközösséget. A válság oka: a vezéri pozícióért folyó áldatlan iszapbirkózás. Ez a „vezérség” (körülbelül a hajdani „főtitkárság”) e pillanatban a listavezető helyet, a miniszterelnök-jelöltséget jelenti, lehetőleg a formális pártelnökséggel megspékelve. Erről az utóbbiról mindhárom „tenor” (Horn, Németh és Kovács) szíves-örömest lemondana ugyan – feltéve, ha e funkciót annyira eljelentéktelenítik, hogy nem zavarja az első ember köreit. (Ez a felemás megoldás viszont csupán formailag, s nem lényegét tekintve követné a Fidesz-modellt. Az Orbán–Kövér munkamegosztás lemásolása egymással együttműködő, s nem egymással rivalizáló vezető szocialista politikusokat feltételezne.) Némileg leegyszerűsítve „három terror” feszül egymásnak: egy kádárias-pártbürokrata, egy szociálfinánci meg egy redukált entellektüel. A háromfajta kizárólagosság egyelőre kioltani, s nem erősíteni látszik egymást: a tagság vészesen megosztott, a szimpatizáns választótábor körében pedig teljes a tanácstalanság.Ha ehhez hozzávesszük, hogy a volt koalíciós partner, az SZDSZ is padlón van, Magyar Bálint pártelnöki kudarcát elismerve lemondott, s már csak a Demszky Gábor nevezetű „csodafegyvertől” reméli a politikai túlélést (aki meg egy mindinkább elhatalmasodó fővárosi krízist leplez a megélénkült metróaktivizmussal); elmondható: generális vezetési válság van a baloldalon. Mivel pedig a nyilvánosság fokozottan érzékeny a válságok iránt, óriási sajtótér jut a marakodó ellenzéknek; miközben a polgári oldalon valóságos problémákkal küzdenek – jobbára kifejezetten sikerrel. A tőzsde nem hektikus, a gazdaság az olajárrobbanás ellenére sem ingott meg, sikerült visszaverni a vegyipari kulcságazat „visszakágéestésítését”, a kormányzati előrelátásnak köszönhetően nálunk nincsenek úttorlaszok (pedig de jól is mutatott volna a motívum a független elemzésekben a taxisblokád tizedik évfordulóján!), a politikai stabilitás töretlen. Változatlanul határosak vagyunk viszont a polgárháborús veszéllyel fenyegető Jugoszláviával – s ez az igazi gond; nem az, hogy mit gondol Demszky Kovácsról vagy Horn Némethről.Valódi és pszeudotevékenységek között persze – félretéve az elfogultságot – nem könnyű különbséget tenni. Annyi viszont tárgyilagosan is megállapítható: az ellenzék tatarozása alatt az érdemi kormányzás (ha nem is zavartalanul, de) folyik.