Megtört a varázs

Bármilyen hihetetlennek is tűnik, és az elmúlt tíz év frusztráló előzményei után a pesszimisták – s számuk nem kevés volt – már nem is mertek hinni benne, bekövetkezett az, amire oly sokáig várt a világ, főként pedig a szerbek jelentős része. Megtört a Milosevicset körüllengő varázs, a legyőzhetetlenségébe vetett hit. Az ellenzék minden várakozást felülmúló, földindulásszerű győzelmet aratott Jugoszláviában. Szlobo persze – eddigi pályafutásából ítélve – aligha fogja ezt elismerni, ám közvetett módon gyakorlatilag a lehetséges válaszlépések mindegyike ezt jelentené. Innen ugyanis már nincs visszaút, a jugoszláviai változások minőségileg új szakaszba léptek. A megtört, apátiába süllyedt szerb társadalom ugyanis minden eddiginél nyilvánvalóbban hozta Milosevics tudomására, hogy elege volt a mindenkit nyomorba döntő, bűnös országlásból. A látványosan magas, Koszovót és Montenegrót leszámítva mintegy kilencvenszázalékos részvételi arány jelzi, átszakadt egy lélektani gát, Szerbiában megkezdődött a rendszerváltás. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, mindennél rosszabb helyzetbe kellett kerülnie az országnak, a polgároknak, s az ellenzéknek is meg kellett haladnia önmagát. A belharcok befejezését, az egységes fellépés szükségességének felismerését valósággal kikényszerítette, hogy nemcsak Jugoszlávia, de az elmúlt években sokszor szánalmas utat bejárt ellenzéke is az utolsó utáni órához érkezett, s ha nem lépnek, vezetőik végleg eltűnnek a süllyesztőben. A 18 párt összefogása, Kostunica fegyelmezett előre tolása alternatívát teremtett, hihetővé tette, hogy Djindjicsék ezúttal képesek lesznek a váltásra, s a rendszer lebontására. Most már csupán az a kérdés, hogy ez a folyamat meddig húzódik el, vagy éppen milyen újabb megrázkódtatásokkal jár majd.Egyáltalán nem kizárt, hogy a végleg sarokba szorított Milosevics az erőszak eszközéhez nyúl. Az elvben lehetséges forgatókönyvek között ott szerepel még az is, hogy konfliktust robbant ki Montenegróval, avagy más módon próbál rendkívüli állapotot kihirdetni, ilyeténképpen megelőzni a hatalomátadást. Vannak persze ennél finomabb lehetőségek is az eredmények tudomásul vételének elodázására. Így bíróságok útján óvhatja, semmisítheti meg a választásokat. A mostani gyanús hallgatással kapcsolatban sem csupán az először elszenvedett egyértelmű vereség utáni nyilvánvaló tanácstalanság merülhet fel a megfigyelőben. Talán arra vár, hogy az ellenzék kieressze a gőzt, s akkor hirdesse ki saját győzelmét, majd akár látszatszámonkérésekkel egyfajta puha diktatúrába mentse át magát. Ilyen altatásra azonban a magas részvételi arányból ítélve most aligha alapozhat. Ráadásul, miközben időt próbál nyerni győzelme bejelentésére, valójában időt veszít, mozgástere egyre szűkül. Nem lehet elvetni azt a verziót sem, hogy a szocialisták eddig fegyelmezett apparátusa látva a nehezen tagadható vereséget, nem követi vezérét. A párton belüli omlás lényegesen meggyorsítaná a rendszer összeomlását is.Hosszasan sorolhatnánk még a lehetséges forgatókönyveket, most azonban csupán annyi tűnik bizonyosnak, hogy bár Milosevics elvesztette a választásokat, ezt nem ismerheti be. Életre-halálra menő harc folyik a hatalomért, ezért még sok minden elképzelhető. A rendszer azonban már halálos sebet kapott, Milosevics tehát nem nyerhet, a játszmát legfeljebb az erejét megérzett társadalom döntő többségét maga mögött tudó ellenzék veszítheti el.