Reform az állategészségügyben

A rendszerváltozás óta széles körű az egyetértés a közigazgatási reform halaszthatatlanságáról, s ez alól – a közigazgatás részeként – az állategészségügy sem kivétel. A reform elkerülhetetlen ahhoz, hogy a rendszerváltozás előtti szervezeti formából a fejlett világ országainak hasonló szakszolgálataival együttműködő, harmonikus kapcsolattartásra alkalmas szervezet épülhessen ki. Ezzel egy időben azonban folyamatosan biztosítania kell az ország járványvédelmét.Az állategészségügy és benne az állatorvos a hivatás sajátosságai miatt erősen kötődik a közigazgatáshoz, ezért sokszor nevezik „félkatonai szervezetnek” is. Az új, a polgári társadalom igényeihez való alkalmazkodást biztosító reformfolyamat során a polgárcentrikus arculatot kell megteremteni.A régmúltunkról annyit, hogy cégérünkön az „állategészségügy” és az „állatorvoslás” szerepel. A szakterület kialakulásának azonban elsődleges oka volt, és a sürgető reform legfőbb indoka ma is: az ember szolgálata. Ez adja azt a szemléletváltozást, amely az élelmiszer-biztonságot, a minőség-ellenőrzést és a határbiztonságot helyezi az állat-egészségügyi munka fókuszába, természetesen a gyógyítás, a gazda és az állat zavartalan kapcsolatának megteremtésével.Az évezredek során a veszélyforrásokkal szemben először a védekezés (gyógykezelés) alakult ki, majd az ismeretek gyarapodásával a megelőzés. Klasszikus példái ennek szakterületünkön a veszettség, a lépfene és az állatok (elsősorban a szarvasmarhák) gümőkórja (tbc), amelyeknél alapvető a diagnosztikai szűrés. Már Árpád-házi királyaink idejében szabályozták az állatmozgatást és a húsvizsgálatot, amelyet bélyegzővel is rendelkező „húslátók” hajtottak végre, illetve felügyeltek. Mátyás király rendeletének következménye a „vágóhíd” szavunk, amely megelőzendő a települések fertőzési lehetőségét, a vágóhelyeket a folyóvizek mellé rendelte építeni. Európa népeit általános éhínséggel sújtó, pusztító állatjárványok után, 1731-ben – a világon másodikként – a marhalevélrendszer a magyar közigazgatás része lett, s szerte Európában megindult az állatorvosképzés – hazánkban a világon hatodikként, 1787-ben.Erkölcsi kötelességünk és elemi érdekünk e nemes hagyományok folytatása.Aktuális helyzetünket két szempontból világítom meg. Természetesen a szűkebben vett szakmaiság a könnyebbik kérdés. Szakmai vitáink ugyanis – szerencsére – mindmáig „csak” szakmai viták. A vírusok természete, a gyógyszeres készítmények hatása, a hatósági ellenőrzések szabályai megtartották rendszer- és érdekfüggetlen státusukat. Annál vehemensebben csapnak össze az időnként indulatokká fajuló vélemények szakterületünk szervezeti kereteinek átalakításáról. Mondhatnánk, szerencsére, mert a szovjet érában az ötvenes években végrehajtott változás közismerten viták és indulatok nélkül, teljes „egyetértésben” zajlott le. Ma sem a nyílt viták okozzák a gondot, sokkal inkább a „szakmai” csomagolásban előadott egyéni érdekek, a reformerekkel szembeni nemtelen vádak. Le kell szögeznem, mind ez idáig nem a hivatás gyakorlásával, hanem szakterületünk működésével voltak gondjaink. Ezek mára már a szakmaiság kárára vannak, és az európai csatlakozási szándékunkat is veszélyeztető módon halmozódtak fel.A rendszerváltozás után a minisztérium, fölismerve a valódi szükségszerűségeket, döntött az állat-egészségügyi reformfolyamat, a szerkezeti átalakítás, és az ezzel járó elkerülhetetlen személyi változások meghozatala mellett.Tényszerűen: a kilencvenes évek elején megkezdett reform később megtorpant, és a beterjesztett reformszellemű törvény felemásra sikeredett. A végrehajtási rendelet pedig végképp teret adott a korábbi rendszer, a privilégiumok fönnmaradásának, a teljesítményelv ismételt háttérbe szorításának. A szakterület irányítói képtelenek voltak a távlatos gondolkodásra, holott nyilvánvaló, hogy páratlan helyzetben van nemcsak a magyar állategészségügy, hanem az egész társadalom. Az Európai Unióban nyíltabb a verseny, több a vetélytárs. Csak magasan kvalifikált, naprakész tudással lehet felvenni a versenyt, s ez mindenkire, így az állatorvosokra is vonatkozik. Az álla-egészségügyi reformnak pontosan ez a célja.Nyilvánvaló, hogy a társadalom számára szakterületünk annyira fontos, amennyire pontos és szakszerű munkát végez, s ezzel tudja elfogadtatni magát.A feladat egyben az is, hogy a szakterület a lehető legjobban illeszkedjen a polgári társadalomhoz. Ehhez szükséges, hogy az évtizedekig egyedül létezett állami szervezet valóban állami szervezetté alakuljon felépítésében, feladataiban és személyi állományának szemléletében egyaránt. Az 1995-ben megalakult kamara valóban kamarává alakuljon, megkapja feladatait, és jogosítványai tartalommal teljenek meg. Az állatorvosi szervezetek közül e kettő az állategészségügy operatív feladatinak letéteményese. A létrejött Országos Állat-egészségügyi Tanács pedig adjon stratégiai hátteret a reformáló munka jó kivitelezéséhez, és biztosítsa a kontrollt. Ezt a munkát segíti többi szakmai és társadalmi szervezetünk is.A feladatmegosztásnak a klasszikus állami feladatok (irányítás, engedélyezés, ellenőrzés) és a klasszikus gyógyító állatorvosi feladatok mentén kell megtörténnie.Az államnak az egyedileg kevéssé kivédhető járványos állatbetegségekkel szembeni fellépése adja meg állattartásból élő polgárai vagyonbiztonságát, és a hazai áruk versenyképességét a nemzetközi kereskedelemben. Az élelmiszerek előzetes vizsgálata, a forgalomban levő élelmiszerek ellenőrzése, az állatról emberre terjedő betegségekkel szembeni védekezés a polgárok közvetlen egészségvédelmét is szolgálja. Az EU-ban bevezetésre kerülő rendszer a szántóföldi a magágy-előkészítéstől a fogyasztó kulináris élvezetének biztosításáig átfogja és ellenőrzi az élelmiszer útját. Szavatolja az élelmiszer-biztonságot, és ellenőrzi minden termék minőségét.A kamara az állatorvos gyógyító munkájával, szervezésével és érdekvédelmével – amellett, hogy érző lényeket óv meg a szenvedéstől – védi a társállatok egészségét, növelve gazdáik komfortérzetét, a gazdasági haszonállatok gyógyításával pedig óvja a tulajdonosok vagyonát, biztosítja a haszon (profit) megtermelhetőségét.A magánállatorvos szükségszerűen állami feladatokat végző állatorvos is, hiszen ő találkozik az állattal, az ő gyanúja merülhet fel először valamely betegséggel kapcsolatosan. Adott esetben ő az, aki az első védelmi intézkedéseket megteszi. Ezért tartozniuk kell a hivatásrendi kamara intézményéhez is, és az állami Állategészségügyi Szolgálathoz is. A két szervezet eredményes együttműködése alapozza meg a jó nemzetközi státusunkat.A hivatás sajátosságainál fogva a két szervezetnek – továbbá az oktatásnak, kutatásnak és a civil szervezeteknek – harmonikus együttműködése tudja biztosítani a célok elérhetőségét.Az állat-egészségügyi rendszer zavartalan működéséhez egyértelműen tisztázni kell – az oktatást, az intézményi munkát is beleértve – az összeférhetetlenség kérdését. A diszkriminációs lehetőségek felszámolása, a köztisztviselők anyagi függetlensége, a versenyszférában az adott keretek között a versenysemlegesség, a tevékenység korrekt ellenőrzése a feltételei mindennek.Ez adja meg azt a hátteret, amellyel a szakterület nem önmagával és belügyeivel kénytelen foglalkozni, hanem valóban a társadalom által rábízott feladatait végzi.Mindezek összessége teremti meg az állatorvosi szakma presztízsét, az emberek elismerését. Az állatorvosoknak pedig tisztelniük kell a segítséget és a gyógyulást vágyó állatokat éppúgy, mint a gazdákat, akik társként vagy gazdasági célból tartják állataikat, egyben bizalommal akarják fogyasztani ételüket.