Tisztelt Uram!

Levelét megkaptam, melyben másfél oldalon keresztül a magyar vendéglátás jelenlegi színvonaláról fejti ki saját tapasztalataira épülő véleményét. Mint írja, Hollandiából hazalátogatván, hölgyismerősével betért az egyik szentendrei söröző-étterembe egy korsó sörre, amit aztán a csapos kétszázötven forint ellenében át is nyújtott. Ön borravalót, a csapos számlát nem adott.A bonyodalmak azután kezdődtek. Ön le akart ülni az egyik asztalhoz a teraszon, mire a tulajdonos közölte, hogy ne üljön oda, mert az „éttermi rész”. Ehhez képest percekkel később jött néhány sörös ember, valamennyi odaült, megitta a sörét, de azoknak bezzeg nem szólt a tulaj, pedig hát az lett volna az igazságos, ha nekik is megmondja, hogy ez itt éttermi rész. Ön ezek után névkártyát és tollat kért az üzletvezetőtől, aki persze egyiket sem adott, ellenben ismeretlen célból Ön után küldött egy nagyméretű, kopasz előembert, aki nem volt igazán szép látvány, ráadásul egyfolytában a bicepszét feszegette. Ki tudja, mi történik, ha időközben nem ér oda a Volán menetrend szerinti járata... Nagyjából itt ér véget az Ön levele, és én bevallom, nem igazán értem, miben állhatok a szolgálatára. A történtek ugyanis szép szervesen illeszkednek a magyar vendéglátás egészébe, kirívó, meghökkentő, elgondolkodtató elem nincsen bennük. Hogy azt ne mondjam, tizenkettő belőlük egy tucat.Tisztelt Uram! Magyarországon ma a vendéglátóipar pubertáskorát éli. Ez annyit tesz, hogy leittasodott turistától az egymillió forintot is elkérik egy kommersz négyszemélyes vacsoráért, a belvárosi éttermekbe éjszakánként jugoszláv gyártmányú kukoricagránátot dobálnak, a lokálokat pedig vállról indítható föld-föld rakétával szokták lőni. Leveléből ítélve Ön szerencsés ember.Elnézést a hevenyészett írásért (Európába sietünk).