A német egység tíz éve keleti szemmel

Jó évtizede még csupán álom volt mindaz, ami ma valóság. A németek jó néhány nemzedéke két társadalomban nőtt fel. Vasfüggöny választotta el őket. Ma együtt élnek, együtt tanulnak, együtt ünnepelnek. Nemrégiben az egyesítés tizedik, néhány nap múlva pedig a fal leomlásának tizenegyedik évfordulóját. Az egykori NDK-ban járva azonban a látványos fejlődés, az innen nézve irigylésre méltó fizetések ellenére is érzékelhető, hogy a fejekben lassabban dőlnek le a falak.Ismerősen egyenetlen, hepehupás a járda Drezda központjában. Alig negyedórányi gyalogútra a történelmi centrumtól az egyre-másra szinte a földből kinövő irodaházak, új szállodák mellett ott szürkéllik a szocialista panelrengeteg. Az út mentén az üres részeket jó néhány helyen felveri a gaz. A villamosmegállóban hangszóró emlékeztet a Honecker-korszakra. Az egykori központi áruház ritka ronda épülete még a múltat, belül a választék azonban már az új világot idézi. Néhány száz méterrel arrébb a nyugati üzletházak pedig már ennyit sem őriztek meg az NDK-ból. Nem így mellettük a panel szállodasor, s a sivárságát levetkőzni tíz év alatt sem nagyon tudó tipikus tér. Itt az egyik teraszon Radebergert kortyolgatva – lám csak, volt valami jó is abban az NDK-ban – azonban a nem éppen dicső múlt máig ható „látványos” öröksége ellenére inkább az új világ térhódításán ámul el a magyar turista. S egyúttal el is keseredhet, hiszen a keleti tartományok felzárkóztatásába ölt márkamilliárdok sem tudták teljesen kicserélni az egykori világ szegényes díszleteit. Pedig a megújulásban érthető módon a keleti tömb egykori országai közül az NDK igazán éllovasnak tekinthető. S még inkább elkeseredhet az ember azokat a felméréseket olvasva, amelyek szerint a keletnémetek 37 százaléka tíz, 14 tizenöt, 17 húsz, 16 pedig még ennél is több évre teszi, míg országrészük az életkörülményeket tekintve utoléri a nyugatit.Az emberek azonban – s ez szintén ismerős lehet a keleti turistáknak – e rájuk szakadt szerencse ellenére sem igazán boldogok. Még itt, a gazdasági mutatók tekintetében élen járó keleti tartományban, Szászországban sem. Hiába, a bruttó négyezer márkás átlagfizetés, itt már nem az számít, hogy a tíz éve még hasonló szinten álló Magyarországon ennek ötödét viszik haza, hanem a nyugati országrész a mérce. Ott pedig mintegy 15-20 százalékkal magasabb a bér, s érezhetően alacsonyabb a munkanélküliség.Így aztán érthető az is, hogy a keletnémetek körében egyre erősebb a „keleti nosztalgia”, vagy ahogy errefelé nevezik az Ostalgie. A jelenség ismerős. Ha az életünkből végleg eltűnik valami, amelyről ugyan korábban több rosszat, mint jót tudtunk elmondanni, az idő múlásával a kevés jó kerül előtérbe. A megszépítő messzeség errefelé is sokakat rabul ejt. Ők azok, akik megtöltik a népszerűvé lett Ostalgie-partik helyszínéül szolgáló csarnokokat, felszabadultan kacagnak az NDK-kabarék kispolgári világában, Mitropa csészéket keresnek a keleti relikviákat árusító Intershop üzletekben, „Hófehérke-szexet” idéző újságokat a virágzó bolhapiacokon, vagy ott tombolnak a Lift, a Karat, a Puhdys, vagy éppen Veronika Fischer koncertjein. Ők azok, akik egy felmérés szerint máig idegenkednek a „wessiktől”. A nyugatiakat kevésbé tartják spórolósnak, barátságosnak és becsületesnek, míg úgy vélik, hogy a keletieknél, tehát náluk jóval arrogánsabbak. És szinte valamennyi egykori NDK-s polgár büszke azokra a felmérésekre, amelyek azt bizonyítják: szexuális életük is aktívabb, mint nyugati honfitársaiké. – A változás csodálatos – mondja illemtudóan a külföldinek az utcán egy nyugdíjas, ám azért még ő is hozzáteszi, hogy az átállás nekik nem olyan egyszerű, s máig küszködnek vele.Sokkal nyíltabb a 64 éves Elfriede.– Jó, hogy lehet utazni, vásárolni, ám sok mindennek meg kell még változni. Így a munkanélküliségnek, az adó- és nyugdíjrendszernek. Az NDK-ban nyugodtabban élnék – vallja meg őszintén. Az NDK-ra a közvélemény-kutatások alapján is az 50 éven felüliek gondolnak elsősorban némi nosztalgiával. Elsősorban a szociális biztonság, s a belső magabiztosság mai hiányát érezve.A fiatalok egyértelműen optimistábbak.– Én még csak 14 éves voltam, amikor leomlott a fal, s nem igazán jutottak el az események a tudatomig. A fordulatnak ezért nincs túl nagy jelentősége számomra, de azt feltétlenül pozitívnak érzem, hogy az új nemzedék derűlátó, és nem hagyja befolyásolni magát az idősebbek kiábrándultságától. Rajtam múlik, többre viszem-e az életben, mint ők. A lehetőség adott – fogalmazza meg korosztálya érzéseit a 24 éves orvostanhallgató Daniela.A fiatalok körében is vannak azonban kritikus hangok.– Ma sokkal szabadabb vagyok, több a lehetőségem az önmegvalósításra, s ez feltétlenül pozitív. Az emberek közötti kapcsolatok megváltozását azonban már nem tartom enynyire jónak. Sokan nagyon önzőek lettek – veti fel a 22 éves Étienne, aki most készül az egyetemre.Étienne édesanyja munkanélküli, a fiúnak mégsem hiányzik az NDK.Így van ezzel Kerstin is, akiről társaival egyetemben néhány percnyi beszélgetés után kiszúrja bárhol az ember, hogy Németország keleti részén született. Az élete 180 fokos fordulatot vett, ám megmaradt közvetlensége, nem ragadta magával a fogyasztói társadalom individualizmusa. Ő még emlékszik az Ikarusokra, s sóhajtozva emlegeti a „gulasch”-t és a „letscho”-t.Egyenetlen gyalogjáró, NDK-dizájn, munkanélküliség ide vagy oda, a drezdaiak 85 százaléka úgy véli, jó, ami tíz éve történt, s mindössze hat százalékuk vágyik vissza az NDK-ba. Mondják mindezt annak ellenére, hogy a nagy többség szerint az egyesítéskor elhangzott ígéretek részben vagy egyáltalán nem teljesültek. Az életszínvonal növekedése mégis látványos. A németek 69 százaléka él jobb anyagi körülmények között, mint tíz éve, 62 százalékuk jól, tíz százalékuk pedig nagyon jól érzi magát a bőrében. Nem véletlenül, hiszen 71 százalékuk vásárolt új autót, 56 új lakberendezést, 34 áll készen a második kocsi megvételére, 20 utazott a tengerentúlra, s 14 százalékuk épített vagy vett új házat.– Én minden évben Magyarországra megyek nyaralni – közli velem az egyik taxis, hozzátéve, hogy akár a Bahamákra is utazhatna, de ezt szokta meg. – A nagy különbség azonban az, hogy most „király” vagyok a Balatonon, míg tíz éve itthonról vittem a konzervet – teszi hozzá.