A nyilvánosság változó arcai

Ortega y Gasset nevezetes könyvének címét idézve a XX. századbanlezajlott „a tömegek lázadása”. Létrejött a „tömegtermelés”, egyszersmind a fejlett világban a fogyasztás is tömegessé vált.Eközben a politika „meghódította” a tömegeket, az általános választójog elterjedése után a politikusok és pártjaik sorsa – ezúttal David Riesman címét átvéve – „a magányos tömeg” kezébe került. A totalitarizmusnak nevezett rendszerek is a tömegek felé fordultak: hipnotizálásukkal és agymosó propagandájukkal, illetve előre meghatározott forgatókönyvek szerinti ceremóniákon való szerepeltetésükkel igazolták hatalmukat.A pszichológusok és szociológusok figyelme a párizsi kommün óta fordult a tömeg felé, amely 1871 márciusában lépett először színre úgy, hogy brutális viselkedésével, drasztikus kitöréseivel sokkolta a kortársakat. Azóta a tömeg a szó szoros értelmében mindenhatóvá vált: a társadalom vezetői keresik a kegyét, igyekszenek a kedvében járni.Századunk elején még állandó jelzője volt a tömegnek, hogy „ezerfejű” és „arctalan”. Az átlagemberekből álló sokadalomnak, amelyet időtlen idők óta jól ismerünk nyilvános népünnepélyekről és különböző, szabályozott közjogi és vallási szertartásokról, mint például a nyilvános ítélethirdetések, beiktatások, koronázások stb., valójában a legutóbbi időkig nem volt önálló arca, egyénisége. Tagjai a múlt századig csak szigorú kritériumok szerint ábrázolt alakokkal, illetve az uralkodó képmásával találkoztak, az előbbiekkel a templomokban, az utóbbiakkal a politikai hatalom központjaiban és a gazdasági hatalmat megtestesítő pénzérméken.A modern sajtó és a fényképezés, majd a film elterjedésével lett arcuk a politikusoknak. Magyarországon például az 1867-es kiegyezés után a polgárok már nemcsak Ferenc József arcát ismerték, hanem a Deák Ferencét is. A filmgyártás föltalálásától és a jó minőségű fényképeket közlő sajtó jóvoltából már nemcsak az államférfiakat, de a kultúra és a sport nevezetes alakjait is ismerősként köszönthettük, vagyis a tömegből valamilyen érdemük miatt kivált személyek is százszámra voltak, vannak jelen a mindennapokban. A televízió elterjedése, majd a rendszerváltás után a kereskedelmi televíziózás rohamosan átalakította a nyilvánossághoz való viszonyunkat, s addig ismeretlen megvilágításba helyezte a média arcait. A tömeg ma már önmaga arcát csodálhatja naphosszat a képernyőkön. Mindennek messzemenő politikai következményei voltak. 1998-ban, a Horn–Orbán televíziós vitával következett be először az, ami az Egyesült Államokban már 1960-ban, a Kennedy és Nixon közötti nyilvános párbeszéd nyomán lezajlott: a fej fej mellett kampányoló pártok között a választók vezetőjük személyes megjelenése, viselkedése, végső soron „az arcuk üzenete” alapján döntöttek.A politikusoknál azonban jóval gyakrabban tűnnek fel a képernyőn „a tömeg arcai”, mint a média alakjainak képmásai. Ezeknek a figuráknak azonban nincs a köz figyelmére érdemes személyiségük, mindenekelőtt gazdasági érdekeket hordoznak, s képmásuk ebben a minőségben köszön vissza az óriásplakátokról és a képeslapok címlapjairól. A felkapott tömegemberek úton-útfélen a képünkbe bámulnak, s szinte önálló életet élnek: ismertségük egy tőlük független tényező, a reklámozásukra fordított nagy összegű befektetés hozadéka, szakszerűen előállított piártermék, amely bizonyos ideig – amíg a figura újdonsága el nem kopik, illetve az imázsa nem avul el – sokoldalúan felhasználható.A média személyiségeit gondosan felépítik: minél jobban tükrözik a tömegek érzéseit és szellemiségét, azaz minél üresebbek, annál alkalmasabbak erre a célra, hiszen formálásukhoz szabad kezet kaphat a tervezői fantázia. Mindez azonban rendkívül drága, százmilliókba kerül, ezért már gazdasági szempontból is érthető, hogy a reklámcégek lecsapnak azokra az emberekre, akiket a média – valamilyen teljesítményük miatt – már ingyen népszerűsített. Miután a televíziós meteorológusokat kifacsarták, napjainkban annak vagyunk a tanúi, hogy a sydneyi olimpián eredményesnek bizonyult sportolókat vonultatják fel szakszerű licitálás után a médiában. Közvetlen reklámhordozókként is szerepet szánnak nekik, de ezt megelőzően a sztárriporterek a saját népszerűségüket növelik a sportolók megszólaltatásával.Világos, hogy a tömegek szavazataira építő politika számára is kiemelt jelentőségű a vizuális megjelenés. Tény, hogy olykor nem egyszerű vonzó, új csomagolásban eladni a régi szellemi portékát, amely az előző választások óta keveset változott. Ilyenkor a tapasztalt kampányfőnökök reklámtrükkökhöz folyamodnak. Ezt teszi most az MSZP, amikor vezető testületeiben bevezette azt a „nemi és korosztályi kvótarendszert”, amelyet novemberi kongresszusán igyekszik majd a gyakorlatban megvalósítani. Arról van szó – ha valaki nem tudná –, hogy az alapszabály módosítása szerint húsz százalékban kell nőket és ugyanilyen arányban harmincöt év alatti fiatalokat a vezetőségbe választani. A döntést nyilvánvalóan már a 2002-es kampány, illetve a sajtóra gyakorolt hatás maximalizálásának vágya motiválja. A szocialisták egyrészt fiatal, jó arcú, vonzó embereket akarnak felvonultatni a médiában, másrészt pedig, ha esetleg nem is sikerül majd kitölteniük az előre megszabott kereteket, az erre való törekvésükre hivatkozhatnak, üzenetet fogalmaznak meg: „Ez az a párt, amely törődik a nőkkel és a fiatalokkal”. (Bizonyára bennem van a hiba, hogy engem nem győznek meg, mert felidéződik bennem az 1947-es kék cédulás választás MKP-jelszava, amely egy újlipótvárosi házon, lefestve bár, de még most is olvasható: „Nőket a közéletbe!”)Függetlenül azonban üzenetének hitelétől, látható, hogy az MSZP ugyanúgy piárpolitikához folyamodik a választók megnyerése érdekében, mint vetélytársa, a Fidesz, amely ezen a téren 1998 májusában hatékonyabbnak bizonyult. Mindkét párt bizalmat, „nyugodt erőt”, a „szolidaritás szellemét” és „karizmát” igyekszik már most is sugározni, függetlenül attól, hogy tényleg képes-e követni ezeket az eszményeket, amelyek inkább a választók tudat alatti vágyait, mint valóságos programot testesítenek meg.Ugyanakkor az sem tagadható, hogy a vizuális megjelenítés és a kívánatos politikai üzenet olykor nehezen illeszthető össze. A dilemma klasszikus példája az utóbbi időben sorozatosan felvetődött kérdés: „Hogyan szerepeltessük a kisebbségeket a médiában?” A megnyugtató választól még mindig igen távol vagyunk. Természetesen a hazai roma kisebbség vonzó, rokonszenves megjelenítéséről van szó, aminek halaszthatatlan szükségességét mindenki, így e sorok írója is készséggel elismeri. Ahhoz, hogy valamiképp enyhíteni és oszlatni tudjuk a roma polgártársainkat sújtó előítéleteket, mindenekelőtt arra lenne szükség, hogy a cigányok ne csak a bűnügyi tudósítások és a legmélyebb nyomort bemutató riportfilmek főszereplőjeként kerüljenek képernyőre. De ha már a társadalmi valóságot olyan hosszadalmas és egyelőre szinte reménytelen megváltoztatni, annyit mindenképp jó lenne elérni, hogy legalább a riporterek és a bemondók között legyenek romák, mégpedig nem csak a cigányság számára készült műsorokban.Megjegyzendő, hogy Nyugaton ezen a téren jóval előttünk járnak: a hátrányos helyzetű kisebbségekhez tartozók (azaz fekete vagy latin-amerikai származásúak) szép számban tűnnek fel a képernyőkön az Egyesült Államokban, ahol például a legmenőbb talk-show-t egy afroamerikai nő vezeti.Nálunk azonban, ahol már a kései Kádár-korszakban megpróbálkoztak a roma bemondók és riporterek szerepeltetésével, s az egyik kereskedelmi televízió talált egy színes bőrű, félvér meteorológust is, még mindig nincs a kamerák előtt roma, se fiú, se lány, aki jó estét kívánhatna a nézőknek. Ez a jelenség mindeddig érthetetlen volt számomra, hiszen tudtam, hogy szerencsére már vannak roma diplomások, humán szakokon végzettek is, s rendszeresen közöl anyagokat a médiában a Roma Sajtóközpont, amelynek vannak fiatal, tehetséges munkatársai.Mi hát a baj? A közelmúltban megtudtam és megértettem a gondot, amely jól jellemzi a hazai helyzet ellentmondásos jellegét. Vannak ugyan televíziós bemondónak és riporternek alkalmas roma fiatalok, csak éppen „nem néznek ki romának”! Világos? Pontosan ugyanolyanok, mint a média nem roma fiatal munkatársai, azaz csinosak, eszesek, talpraesettek, a beszédkultúrájuk is kifogástalan, csak éppen sem a bőrük színe, sem pedig a vonásaik alapján nem mondaná meg senki, hogy a roma kisebbséghez tartoznak. De hogyan lehet akkor megoldani a roma kisebbség képviseletét a televízióban? Hogyan jut el így a kívánatos, előítéleteket semlegesítő üzenet a nézőkhöz? Azonosítsák a roma bemondót a neve alapján? És ha nem cigányos a neve, vegyen fel egy „echte cigány” álnevet? Akkor viszont végleg nem hiszik el a nézők, amit el akarnak hitetni velük. Az pedig összeegyeztethetetlen lenne a politikai korrektséggel, ha a nyilvánosság tudtára adnák a szpíker származását... Íme a 22-es csapdája, ahogy ezt mi, 2000-ben, Budapesten megéljük.„Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani”, állapította meg bölcsen az MSZP egyik vezetője 1998 nyarán, amikor a „Tocsik-ügy” médiatálalását okolta a választási fiaskóért. Ezért munkálkodik azóta az ellenzék hangyaszorgalommal, hogy valami hasonló üggyel besározza a Fideszt, s megállapítsa a kormányzó pártok felelősségét, függetlenül attól, hogy mi az igazság. 1998 májusában a médiakampány profizmusa és a piártechnika döntött, s valószínűleg 2002-ben sem lesz másképp, hiszen a ciklus alatt végbement tagadhatatlan gazdasági eredményeket mindkétfajta politikai érvelés igazolására fel lehet használni. Rájuk hivatkozva üzenni lehet, hogy „bízzatok bennünk, mi még jobban, hibák nélkül csináljuk majd”, és azt is, hogy „mi már bizonyítottuk, hogy érdemesek vagyunk a bizalomra”. De végső soron 2002-ben sem az elhangzott érvek csatáznak majd, hanem maguk a nyilvánosság elé álló arcok, ahogy már ma is ők szabják meg, mit fogyasztunk és miről beszélünk odahaza.Az 1960-as amerikai választási kampányban a határozatlan választókat az állította Kennedy mellé, hogy az erős szőrzetű Nixon nem tűnt elég frissen borotváltnak a televíziós kamerák előtt. De a legnagyobb sikere annak a demokrata párti óriásplakátnak volt, amely Nixont ábrázolta a következő felirattal: „Vennél-e használt autót ettől az embertől?”