A somlói remete

Aranylón, lustán csorran a kilencéves rajnai rizling a talpas pohárba. A fény felé tartjuk a bort, s a folyadékon át, mint különös nagyítón, a mesebeli ház eklektikus enteriőrje látszik. Koperniczky István – saját bevallása szerint a somlói remete – ujjával az ajtó fölé írt Horatius-idézetre bök: Boldog, ki távol a világ zajától, földet művel és szőlőt gondoz!A gazda szőlejéből a Somló várra lehet látni, neki ez a legfontosabb szempont volt, midőn 450 négyszögölnyi birtokát betelepítette rajnai rizlinggel. Nem oly rég volt ez, s igazán optimistának kell tartanunk Koperniczky Istvánt érte, hiszen alig több mint húsz éve építette saját kezűleg a faházat, amelybe beköltözött, s telehordta öreg bútorokkal, s persze az elmaradhatatlan festőállványával. Nos, akkor határozta el, hogy a szőlőművelésnek és a bortermelésnek szenteli további életét a festés mellett. Két esztendő híján a nyolcvanadik évét tapossa, de szerinte a somlói bor és jókedélye révén még hoszszú időt tölt itt, a földön. Szűzmáriával igen bensőséges a kapcsolata, mosolyogja pátosz nélkül, neki az Isten által kiszabott utat nem esik nehezére bejárni.Kalandos és ritka sorsot tudhat magáénak Koperniczky István, akinek a napokban szentelte föl a veszprémi érsek a szőlőhegyen épített házikápolnáját. Az eredetileg műteremnek szánt egyszerű, de arányos épületben Koperniczky festményei kaptak helyet – többnyire bensőséges hangulatú, bevallottan is Mednyánszkyra, Paál Lászlóra hajazó tájképei, legfőképpen pedig az örök szerelem Somlókirálynő télen és nyáron, innen és onnan nézvést. A kápolna-műteremben tulipánfából faragott Szűz Mária-szobor, s oltár, amelyet Sarkadi Tibor készített kovácsoltvasból. A talapzata szőlőtőke, levelek, szőlőfürtök fonadéka, mert Koperniczky István az Úr asztalát is bírja megálmodni magának...A Somló iránti rajongása születése előttre datálható, meséli, édesanyja vele volt viselős, amint a hegyet járta. Az édesapja a pannonhalmi bencések jószágfelügyelőjeként járt sokat errefelé, mert itt is voltak birtokai az egyháznak. István 1944-ben Halléban doktorált le, ahová kimenekítették az orvostanhallgatókat, de mire hazatért, osztályidegen lett, nem fogadták el diplomáját, s innentől fogva élte az egyszer fenn, egyszer lenn életet, soha el nem veszítve optimizmusát. Dolgozott a dobai szanatóriumban röntgenasszisztensként, s volt erdőmunkás és faszállító, éjjeliőr és amatőr festő. Mert a Nemzeti Galériába engedte be titkon a raktáros földije éveken át, némiképp a somlói bor hatására is. Ott képezte ki magát festőnek, s vették is a képeit, noha hivatalosan őt sehol nem jegyezték. Dobát barbizoni helyszínnek minősíti, Somló egyik faluja és a környéke neki szellemi és lelki épülését szolgálta, mondja, s isteni gondviselésnek tartja, hogy itt töltötte-tölti ma is napjait.Későn nősült, házassága nem sikerült, anyagilag is megroppantotta a válás, de őt ez sem törte le. Ötvenöt esztendősen fogott bele a szőlőtelepítésbe, otthonteremtésként a faházépítésbe, s rajnai rizlingje unikum. Nem adja el, barátainak kínálja. Mert nem magányos a somlai remete. A sors még egy újból föllobbanó szerelemmel is megajándékozta. Talán ez is teszi, hogy szőlőskertjében oly önfeledten nyílnak a kordonsorok közé ültetett virágai.