Aki a csodával találkozott

Az idén először fordult elő,hogy magyar színikritikusokhatáron túli magyar művésznek adtak elismerést: a harmincegyesztendős Balázs AttilaPálya(szakasz)díjat kapott.A temesvári Csiky GergelyÁllami Színház tagjaaz első erdélyi színész, akinek sikerült országos hírű románszínházakban is címszerepetjátszania, mindenütt nagy sikerrel.– Milyen érzés úttörőnek lenni? Áruló, törtető, megalkuvó jelzőkkel jár?– Érdekes állapot ez. A magyar kollégák elítélnek, árulónak tartanak. „Mi nem arra esküdtünk Thália színpadán, hogy a román színházat szolgáljuk. Magyar főiskolát végeztél, magyarok közt a helyed” – mondják. A román kollégák nagyon hamar befogadtak, panaszra nem volt okom. A kritikusok pont fordítva vélekedtek: a magyarok szurkoltak nekem, jól fogadták a döntésemet, örültek a lehetőségnek, hogy végre valaki kilép a nyelvi gettóból. Román kollégáik fanyalogtak, van nekünk elég jó színészünk, minek a kísérletezés, írták. Különben most már nem vagyok egyedül, megindult az átjárás a különböző nyelvű színházak között. Örülök ennek, mert immár nem tudnak kiállítási tárgyként mutogatni rám. Talán a sikereim is közrejátszottak abban, hogy azóta több fiatal kollégám vállalt szerepet román színházban, és arra is van példa, hogy román kolléga játszott magyar társulatban. Sikerült bebizonyítani, hogy nem a nyelv az akadály, hanem az akarat hiánya. Van közös nyelve ennek a világtól elzárt, burokban élő kasztnak: az észlelésé és az értetésé.– A legilletékesebbtől kérdezem tehát: mi a különbség a román és a magyar színjátszás között?– A román színjátszásban fontos az érintés, a közvetlen kapcsolat. A próba vége nem jelenti a színészek közötti kapcsolat végét. Temperamentumosabbak, munka közben belemarnak az emberbe, kizsigerelik, kiszívják a vérét, a lelkét akarják. Tudom, ez nem gyakorlatias dolog, ezért a magyar színházak profibbak: ott kötelező megfelelni, de a megszokás viszi előre a munkát. Nem mindig van idejük rá, hogy megengedjék megszületni a csodát. Bár kezdőnek számítok, bátran kimondom, hogy a színházi pillanat nem gyártható szalagmunkával. Nem kell mindig mosolyogni a felkérésre, szponzorra, minden bekopogó lehetőségre. Lehet nemet mondani, nem szégyen, ha valami fáj, ha nem állnak össze a dolgok. Mindenkinek ajánlom, hogy elragadja a mókuskerék, próbáljon ki egy, a román színházra jellemző belefeledkezős, elmélyülős időszakot. Jó módja ez az önmaga megismerésének is, és ilyenkor születnek a nagy találkozások rendezővel, szereppel.– Ilyen nagy találkozás volt az öné Victor Ioan Frunzával, az egyik legnagyobb román rendezővel.– Rögtön a változások után, kilencvenben jutottam be a főiskolára, akkor, amikor átszakadt a gát: a korábbi évek évfolyamonkénti két-három diákja után tizennégyen kezdtünk. Tucatnyian végeztük el a főiskolát, tízen vagyunk a szakmában, ebből egy már Magyarországon játszik. Frunza akkor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznál dolgozott, és mivel rendezett a főiskolán is, volt alkalmam megismerni. Amikor az egyik „felnőtt előadásának”, a Satyriconnak a három nagy szerepe közül az egyiket rám osztotta, kicsit megijedtem, de aztán megéreztem a feladat ízét. Nem szégyellem: a szerep tanulása közben tanultam meg igazán románul. Úgy gondoltam, ez egygyel több lehetőség az élettől, miért ne éljek vele? A darab különben óriási sikert aratott, abban az évben öt kategóriában jelölte a Román Színházszövetség a legmagasabb szakmai díjra.– Köztük az ön alakítását a pályakezdői díjra. Nem irigykedtek a tanárai, diáktársai? Nem nehezítette meg a dolgát a hamar jött siker?– Csodabogárnak néztek a tanárok, a diákok pedig biztattak, hogy csináljam tovább. Én akkor nem láttam ebben további lehetőséget, egyszeri alkalomnak hittem az egészet. De azért örültem, amikor a főiskola befejezése után Frunza meghívott a hordószínházához. Ekkor már tudtam, hogy ugyanazt a színházi nyelvet beszéljük a román rendezővel, ő pedig ezen túlmenően valószínűleg az alakítható színészt is meglátta bennem.– A hordószínházban a román színjátszás sztárjaival játszhatott együtt, például a kulturális miniszterrel, Ion Caramitruval. Mi indította őket, önöket arra, hogy külvárosi tereken lépjenek fel, olyan emberek előtt, akik sohasem voltak színházban?– Frunza sok mindenben a kora előtt jár. Állandóan kísérletezik, és többnyire őt igazolja az idő. Megsejtette, miért és hogyan érdemes elébe menni a nézőnek, s miként lehet ezt eladni a szponzoroknak. Óriási élmény volt a hordókon töltött három nyár, amikor francia gyűjtésű népi játékokat adtunk elő. Bukarest egyik legzűrösebb környékén, a Bucur Obornál például annyira tetszett a jelmezem az utcagyerekeknek, hogy belém csimpaszkodtak, fürtökben lógtak rajtam, egész egyszerűen nem engedtek bemenni a színpadra. A Doktor Faustus történeteivel bejártuk az egész országot, rengeteg előadásunk volt.– Azután a temesvári színház következett. Ott nem jött egyből a siker.– Nehéz volt az elején. Nagy volt a várakozás velem szemben, azt láttam a szemekben, hogy lám, magyarul mit tud ez a renegát. Akkoriban úgy tűnt nekem is, hogy már nincs mondanivalóm a világról. Az egészséges székely gondolkodásmódom segített talpra állni, az a fajta dac, hogy „sírjon az ő anyja, ne az enyém”. Sikerült átbillenni a holtponton, magyarul is kamatoztatni azt a tapasztalatot, amelyet a végigjátszott nyarakon szereztem. Azóta társulatnál játszó szabadúszó vagyok, Temesvárról ingázom a román színházakba. Alkalmam volt bemutatkozni a Bukaresti Nemzeti Színházban is, játszom Kolozsvárott, oda megyek, ahol érdekes szereppel várnak.– Nagyszerűen sikerült az elmúlt évadja. A temesvári színház Lorenzacciójaként nemzetközi elismeréseket kapott, Kolozsvárott – szintén Frunza rendezésében – Puckot játssza románul, óriási sikerrel, a Szentivánéji álomban, ugyanott címszerepe van Jean Anouilh Becket című darabjában, decemberben pedig Budapesten is láthatjuk a Gyerekszemmel című monodrámában.– Nagy megtiszteltetés, hogy figyelnek a munkámra, meglepetés volt a magyar kritikusok díja. Mi a periférián vagyunk: nem járnak felénk a rendezők, nem találnak meg a filmproducerek. Szeretném bebizonyítani, hogy nem volt véletlen ez a díj, és nyitott vagyok rá, hogy más nyelveken is kipróbáljam magamat, mert erősítene abbéli hitemben, hogy nem a nyelv a legfontosabb. Szeretnék még nagy találkozásokat megérni rendezőkkel, kollégákkal, mert a színi előadás társas munka, és csak így jöhet létre az a csoda, amelyre feltettük az életünket.