„Csak aforisztikát írtam”

Határ Győző olyan szerepkört képvisel a magyar irodalomban, amely ritka mifelénk: jelesül a filozófus-íróét. A bölcselői attitűd nyelvi bukfencjáték és irónia közepette tör felszínre, ami a századelő avantgárd kísérleteinek eredményeként szilárdult az ő művében formateremtő elvvé. Ezáltal az irodalom fogalmából bizonyos sajátos jegyek válnak meghatározóvá: a klasszikus műfajok határainak átlépése, elcsúsztatása, mégpedig a fiktív alaphelyzet különös megvalósítása és az olvasó tudatos provokálása által.Legutolsó, Szentföld a Föld című kötetének vallomásos-bölcseleti írásait oly módon tereli a szépirodalom közegébe, hogy egy furfangos bevezetővel mintegy eltaszítja magától könyvét: ez nem én vagyok, ismeretlen hamisító követte el az én utánozhatatlan modoromban. Gesztusával tehát az olvasó „morális felzúdulását” is elhárítja.Három egymásra reflektáló gondolatkörre tagolódik a kötet. Az első a magyar irodalom vidékét veszi szemügyre, a kívülálló avagy a fölötte álló nézőpontjából; annak a szemszögéből, aki évtizedek óta a szigetországból szemlélődik, aki következetesen, a Horthy-rendszerben is, a Rákosi-korszakban is börtönben ült; aki – következésképpen – a kilencvenes évek hazai irodalmában sem leli helyét: „Mélységesen különbözöm mindentől és mindenkitől. (...) Az irodalmi szereposztásnál sokan az ünneprontó szerepét osztanák rám.” Sajátos szemléletmódja magában a stílusban ölt testet, amelynek iróniája, cinizmusa valójában fedezék, álca egy kétségbeesett író arcvonásainak leplezésére. Számára az „irodalmi eszmény” pusztán „téveszme”, mindazoknak a saját értékrendje szerinti legjobbaknak (Rába Györgytől Szabó Magdáig, Baka Istvántól Lászlóffy Aladárig) az illúziója, naivitása, akik még a minőség, a lovagias játékszabályok, az irodalom köztársasága ideájában hisznek – a piaci verseny világában.De hol itt a provokáció? Az efféle indulatos kifakadásokban: „Úgy érzem, hogy... világérzésem, teljes tematikám nemzetidegen, országidegen, és hogy... ehhez a Horthy-korszakhoz visszavulgarizálódó országhoz, ehhez az identitásfurorban szenvedő nemzethez... semmi közöm.” Miközben másutt a keserű tapasztalat szerény pandanja húzódik meg: „A nemzetben és hazában gondolkozás logikája elodázhatatlan ott és akkor, ahol és amikor valaki sorshelyzetének foglya... Köztes-Európa orbitusán körös-körül és az anyaországban is hogy is lehetne másként, mint nemzetben és hazában gondolkozni.”Az aforisztikus fragmentumokban ily módon elrejtett feleselő gondolatok leplezik le a kötetkompozíció huncutságait, amely bennebb haladva még ingerlőbb lesz. Második, legterjedelmesebb fejezete a filozófia felé kanyarodik, mégpedig azzal a megrendüléssel, miszerint magyar filozófiai nyelv nincs, tehát magyar filozófia sincs. Valóban, a későn ébredő magyar bölcseleti gondolkodás a némethez kötődik, annak terminológiáját veszi át vagy nehézkes tükörfordításban, vagy rosszul illeszkedő eredetiben. Határ Győző a hiányt saját szóleleményeivel, görög, latin, keleti eredetű és angol kifejezések egyénítésével pótolja, amelyek – rendszerszerűség híján – aligha fognak nyelvünkben meghonosodni. Mindez hatalmas műveltséganyag, a világra, „multiverzumra” vonatkozó imponáló tudás keretében jelenik meg. Ám mindössze két mozzanat teremt valamelyes kohéziót a szétfutó „aforisztikában”: az emberi tudás nagyobb részének negatív értékelése, illetve a szerző egy eredeti felismerése: a teljes bölcselettörténet elhibázott, mégpedig az elme eredendő neurobiológiai sajátosságainak okán, vagyis „a legfőbb reflexintegrál idegélettani, idioszinkratikus berögződéseire, beépített idiotizmusaira” vezethető vissza. Minthogy ezt a szempontot sem képes szervesen beilleszteni érveléseibe, a tükörcserepeire széthullt világképben összetartó elvként pusztán a cinikus-szolipszista attitűd marad. Így történhet meg, hogy az irónia bumerángja visszavág. Akár a hagyományos metafizikát, akár az egzisztencializmust vagy Heideggert, „az éles elméjű semmitmondás rector magnificusát” bírálja, akár a nyelvfilozófiákon, a hermeneutikát képviselő „tojásfejűek madárnyelvén”, a „posztmodern zsargonológusokon” élcelődik: ítélete magánvéleményként hat, mert nem állít velük szembe meggyőzőbb érveket.Még erőteljesebben hangsúlyozza gondolkodásunk neurobiológiai eltévelyedéseit az utolsó, teozofikus vétetésű fejezetben. Az istenhit, a vallások: metafizikára hajlamos szemlélődésünk, téveszméink, „kollektív elmebetegségünk” eredményeként alakultak ki – állítja lenyűgöző vallástörténeti, mitológiai és bibliai ismereteinek birtokában. Nem is az a gondom, hogy például Nietzsche egyházbírálata a Határ Győzőé mellett finomkodó eufemizmus. Hiszen igaza van: a világuralomra törő egyházak a történelem folyamán Isten, Allah vagy valamely megváltó nevében, sötét vallási sovinizmussal emberek tízmillióit irtották ki. Azon is érdemes morfondírozni, hogy valóban megérte-e „a súlyos vércsapolás ... államiságunkért az a súlyos ár, amivel megváltottuk Európába a belépőjegyet”. Amit nem értek, amit akkor is önellentmondásként érzékelek, ha tudom, hogy ez – a szemben álló szövegjelentések egymásra villogtatásával – a tudatos provokáció módszere: miközben a szerző életteret, megértést, toleranciát kér a hívőktől, a vallási vezetőktől a „másképpen gondolkozó” számára, ő maga meg sem kísérli a párbeszédet. Neurobiológiai előfeltevése okán szava sincs az emberiségnek arról a „téveszméjéről”, amelyet az ősi mitológiák, a metafizika, a „misztika”, a „nagy valláshiedelmek”, az Ó- és Újszövetség teremtettek, s amelyet görögösen ethosznak, köznapian morálnak, elcsépelten szeretetparancsnak nevezünk, ami létre méltóvá tette az emberiséget, és legalább mércét adhat mindennapi életünkhöz.Antiteozófiai fejezetének tengelyében, Kereszténység címszó alatt egy állexikoncikk áll, a kereszténység blaszfémiával határos paródiája. „Maga Jeshuah, a későbbi »Jézus Krisztus« – mint történelmi figura – elhanyagolható és jelentéktelen statiszta: létezésének cáfolatától nem kell tartani, igaz mivoltát letagadni gyerekjáték.” Valójában Paulosz-Pál apostol volt „a k. spiritus rectora, amely magán viseli megalkotójának minden személyi bélyegét: a félműveltséget, a korlátoltságot, a hajthatatlanságot” stb. Azzal, ahogyan a bibliai tényekkel ellenőrizhetetlen történelmi „bizonyítékokat” szegez szembe, játékos, tudományoskodó okfejtés formájában: a „történetet” az irodalom, a groteszk – mint fikció – bizonytalan terébe utalja át. A filozófus állíthat igazat vagy hamisat. Az író képtelen akár igazat, akár hazugságot mondani: reánk bízza. Ott olvasható a szócikk közelében, alig észrevehetően, egy aforisztikus megjegyzés: „Minden templom fölösleges és haszontalan: de jó, ha van. Ebben a fülsértően csörömpölő, duhogva dübbögő diszkóvilágban legalább van egy hely, amelynek csendjében elmeditálhat az ember arról, hogy minden templom fölösleges és haszontalan...” Kinek higgyek, a filozófusnak vagy a szépírónak? (Határ Győző: Szentföld a Föld. Kortárs, Budapest, 2000. Ára: 1100 forint)