Csak egy maradhat...

Most jó lenni budapestinek! Ugyanis van választás – főleg, ha az ember szabad demokrata. Választhatja a liberális diktatúrát nyíltan meghirdető, sokat magasztalt pártértelmiségét kukoricára térdepeltető machiavellista városurat, Demszky Gábort; illetve a szocialista unokatestvériséget soha nem tagadó, szolidan megalkuvó, immár elég régóta neofita másságszakértőt, Fodor Gábort.Demszky huszáros rohama hosszú ideje borítékolható volt már: a párt, amely a főpolgármesteri székbe emelte, s ciklusokon át ott is tartotta, eddig is lassan enyészett ugyan, ám mostanra elérte azt a kritikus pontot, ami már a legzsírosabb falat, a főváros fölötti hegemóniát is veszélyezteti. Lépni kellett hát a politikai túlélés érdekében – s Demszky lépett. Meg kell adni, nagyformátumú politikusra valló kockázatvállalással. Mindent egy lapra tett fel: ha ugyanis kudarcot vall pártelnökként, vagy netán már az elnökségért folyó küzdelemben is alulmarad, egyszeriben ingataggá válik a főpolgármesteri széke is. S nem csupán 2002-es remélt újraválasztása kerül veszélybe (hogy aztán talán már főpolgármesterként menjen nyugdíjba is), hanem már az e ciklusban érvényesíthető hatalma is. Ha netán az SZDSZ soros elnökévé választják, ideig-óráig képes lehet elodázni e tipikus protopárt-alakulat törvényszerű eltűnését a honi parlamentarizmusból. Sőt az SZDSZ romjain akár pragmatista Demszky-pártot is alakíthat (bár ő nem fogja ezt leplezetlenül bejegyeztetni, mint a kisgazdaelnök a Torgyán-pártot). Ezt a változást nehéz lesz ugyan tetten érni, hiszen továbbra is „a liberális gondolat” pártszerű létjogosultságáról, a háromosztatú politikai erőtér fikciójáról zsolozsmáz majd a szürkeállományt megkapó PR-szólamokat – miközben a párton belüli elvszerű politizálás hívei (akiknek a szabadelvűség azért több egy-egy Rádió utcai választási hakninál) perifériára szorulnak vagy jóllakatják őket. (Így tudott kitartani ez az eszméire oly kényes párt a megalázó, vállalhatatlan és öngyilkos Horn-szövetségben 1998 tavaszáig. Igaz, a cserébe kapott jutalomszerződések nélkül Nemzeti Színház-ügy meg metróügy sem volna, úgyhogy a virtuális SZDSZ még kevésbé látszana.)Ha Demszky pártelnök lesz, az annyiban mindenképp új helyzetet teremt az országos politikában, hogy végképp elmosódik egy olyan határ, aminek pedig minden helyzetben markánsnak kellene maradnia: hol végződik a budapesti várospolitika, s hol kezdődik az országos pártkampány. Amikor Demszky bármit tesz az óriás főváros dolgában (felüljárót avat, fát ültet, felvilágosítja a Petőfi-szobrot a sajtószabadság mibenlétéről, riadt óvodásokat simogat vagy akár a központi költségvetéssel perel), fölvetődhet a kérdés: voltaképpen nem törpepártja nevében teszi-e? A kaviár, amit reggelente a fővárosi adófizetők finanszírozásából elkölt, vajon nem az országos politikai ambíciókat dédelgető pártelnök szellemi és fizikai újratermelését segíti-e elő? Mindez persze merő demagógia is lehetne, ha a főpolgármestert üldöző állandó sajtófigyelem nem kísérné automatikusan egyben a marginális pártvezért is. Meg persze ha a főpolgármester szemlátomást nem dédelgetne afféle vágyakat, hogy méltóságánál és jelentőségénél magasabb polcon tündököljön: olyasvalakiként, aki Belgrádtól Pekingig saját külpolitikát (!) folytat, s aki Budapestország fejedelmeként a mindenkori miniszterelnökkel egyenrangúnak tekinti magát. (E tévképzet klinikai kivetülése a szerencsétlen metróper is.) Szerepzavara és hiúsága eddig „csak” kétmilliónyi polgárt veszélyeztetett – a saját berkekben való hatalomátvétel után ez kiterjedhet akár mind a tízmillióra.Demszky ultimátumszerű stratégiája egyszerre ravaszdi és átlátszó. Egyrészt épít a választói feledékenységre és manipulálhatóságra: hátha elfelejtik, hogy a verbálisan legkeményebb antikommunista pártként bemutatkozó SZDSZ hitszegően kormányra ment a kommunisták utódpártjával; hogy a fővárosban most is velük alkot koalíciót; hogy maga Demszky éppúgy a párt egyik vezető politikusa volt a Tocsik-ügy morális mélyrepülése idején, mint azok a párttársai, akiket most önkormányzati karrierpolitikusként kioktat. Másrészt arra az esendő emberi tulajdonságra épít, hogy a pártpreferenciáiban bizonytalan választópolgár a szavazófülke félhomályában – legalábbis az első fordulóban – hajlamos „szétszórni” boldogító ikszeit a kis pártok plakátarcai között, kurucosan büntetve a „nagyokat”. Demszky a klasszikus „mérleg nyelve” pozícióra áhítozik (bár itt nagy a tülekedés Dávid Ibolyától Torgyán Józsefen át Csurka Istvánig), s ezért azt sem átallja kijelenteni: sem az MSZP, sem a Fidesz nem jöhet szóba szövetségesként. Pedig mérleg nyelve csak úgy tud lenni, ha vagy az MSZP, vagy a Fidesz beemeli a kormányzásba.Ennek fényében a másik vezérjelölt, Fodor Gábor még akkor sem vehető komolyan, ha ő legalább megmondja: természetünknél fogva az MSZP-hez tartozunk és punktum. (Ezzel egyébként csupán egy tagadhatatlan tényt rögzít.) Mindez nem zárja ki, hogy ő is voluntarista legyen, és jelentékeny szavazatszerző képességet tulajdonítson küszöb alatti pártjának. Demszky vezérségének elismerése (miniszterelnök-jelöltség) és a régi jó káderek kibékítése (Kuncze Gábor mint frakcióvezető) olyan opportunizmus, ami azonban nem tenné jelképessé az ő pártelnöki szerepét: folyamatos egyeztetésre volna szükség a tekintélyelvű-radikális budapesti, illetve a fontolva toporgó országos szárny között. Ha mégis élünk a gyanúperrel, hogy Fodor jelölése puszta színjáték, annak az az oka, hogy Demszky mindenben (pontosabban mindenben, ami pragmatikus, s alig valamiben, ami a lényeget illeti) a Fidesz-receptet követi: demokratikus úton választott, de erős vezető; kifelé egységes arculatú párt kell. Az új SZDSZ-es „vezér” pedigréjén pedig rosszul mutatna egy diktatórikus hatalomátvétel: Fodor Gábor tehát baráti unszolásra képes eljátszani az ellenlábas szerepét – ő lesz az SZDSZ Wachslere.Ha az SZDSZ „kétvezéres” képletet követ, az MSZP-ben soknak tűnik a három vezér (még ha hadvezető képességeik helyett a muzikalitásukat szokás is kiemelni). Meg-megújuló kísérletek történnek hát a szocialisták háza táján, hogy felső vezetésüket a választási előkészületek e fázisában ugyancsak „kétvezéresítsék”. (Horn Gyulát iktatnák ki, ám az érintettnek erről más a véleménye. Az a tény, hogy ezúttal vele nem, csupán a másik két vezérrel foglalkozunk, nem azt jelenti, hogy Hornt máris felejteni lehetne.) Később ugyanis a szocialistáknál is „csak egy maradhat”, mint a Hegylakóban – s az tárgyal majd az SZDSZ-es „kisvezérrel”, aki viszont legfeljebb álmaiban válthatná le önmagában Orbán Viktort.Az elején azzal kezdtem, hogy most jó budapestinek lenni – ezen a ponton hozzátehetném: azonkívül most kínos ózdinak. Ózdi születésű fővárosi polgár lévén különös és ellentmondásos élmény a keddi Népszava kolumnás összeállítását kézbe vennem, amely – hamisítatlan pártállami időutazásként – Szocialista beszédek az MSZP-ről című blokkjában Kovács László és Németh Miklós ózdi beszédeit is közölte, amiket a Borsod megyei szocialista küldöttgyűlésen mondtak el. Talányos módon „a napokban a két beszédet széles körben terjesztették”, így a Népszava sem állhatott ellent a népakaratnak, amikor – mint fogalmaznak – „a dokumentumok lapunk birtokába jutottak”. (Ha a MÚOSZ netán vizsgálatot indít a sajtószabadság nevében: van-e összefüggés a Népszavát megmentő állítólagos MSZP közeli százmilliók és e „dokumentumközlések” között, akkor majd erre a népakaratra kell hivatkozni.) A publikációk érdemi részeit – amennyiben vannak – bizonyára felkészült és pártatlan politológusok hada értelmezi majd; e helyütt csak arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy e rövidített-szerkesztett szövegek tanúsága szerint Németh Miklós e családias légkörben, otthonos bolymelegben – nyilván a londoni világtrendekkel összhangban – a világ legtermészetesebb módján pistázza Csurka Istvánt, lacizza Kovács Lászlót, sanyizza Nagy Sándort és andrisozza Vértes Andrást. Lehet, hogy nincs jelentősége a potenciális kormányalakítás szempontjából, de Kovács Lászlónál Németh Miklós nem Miki, míg Némethnél Hornnak és Bajának nincs keresztneve, Szekeres Imre sem Imi, Kövér László meg egyenesen Kövér úr.Ha Demszkyről és Fodorról egy nap némi cirkuszi ízzel azt találja mondani Ózdon vagy Ócsán Németh Miklós, hogy „a két Gabi”, mérget vehetünk rá, hogy a választási kampány új szakaszához érkezett.