Demszky a magasban

Az erős-savanyú leves rendben lement. A fecskefészek környékén aztán szóba került a metró, Demszky mosolygott, ettől a kínaiak elsápadtak, dobócsillagjaik után kaptak, nagyon titkos, háromezer éves varázsigéket mormoltak romlás ellen, aztán mikor látták, hogy a messzi Budapest főpolgármestere mégsem változik farkasemberré, megint kiengedtek kicsit. Legurult a nagyfal-ragu meg a disznó Maó módra. És a mézes tofu meg a sült banán között jegyezte meg Demszky, hogy a magyar miniszterelnök alacsony, s ezért olyan féltékeny, őrá, a sudár, vékony főhercegre. És kortyolt Demszky jázminteát, kuncogva, elégedetten, és körbepillantott aztán, hogy besöpörje a kínaiak elismerő mosolyait.Csöndben ültek a kínaiak... Mondhatni, fagyosan... Nohát, ezeknek sincsen semmi humoruk! – konstatálta Demszky magában, s hogy oldja a jegeces hangulatot, elnézést kérve kioldalgott a klotyóra. Előkeresgélte a „nagy októberit”, s a csempének támasztott homlokkal eltűnődött, vajon miért hallja olyan nagysokára meg azt a jóleső surrogást. „Nini! Hogy milyen lent van itt a piszoár! – csodálkozott rá a világra Demszky, a mi főpolgármesterünk. – Na, ez aztán tiszta Ázsia, persze” – gondolta még hozzá, és visszament. Aztán hazarepült, és még mindig nem érti.Nem érti, hogy miért lett ügy az ő remek, cizellált, belvárosi, zsúrfiús humorából. Annyit fog fel az egészből, hogy tagadni kell, tagadni mindenáron, és ki van adva a menedzsmentnek, hogy tagadjanak körömszakadtig, a jó Bőhm derekasan teljesíti is a parancsot, naná, nemsokára meg lesz híva az ügyvivői testületbe, ügyvivő lesz a Bőhm, elnök lesz a Demszky, ez a magas, sudár, délceg fiú, ez a női szívek összetiporója, ők fogják megmenteni a pártot, a magas Demszky, a magas Fodor, a magas Magyar, a Petőnek annyi, mert a Pető akkora, mint a kutya ülve, és féltékeny a Demszkyre, a Kunczénak is annyi, mert az meg még a Gábornál is magasabb, így őrá a Gábor féltékeny, és el fogja zavarni a francba, és akkor ott van még a Mécs meg a Szent-Iványi, róluk egyelőre nincsen döntés, a jövő héten felrajzszögeznek egy zsiráfos mérőkét a polgármesteri hivatalban, ottan fog méretőzni az SZDSZ, Demszky tanár úr szigorú felügyelete mellett, és lesz alsó határ meg felső határ, a Rajk fog vigyázni, hogy rendben menjenek a dolgok, aki kisebb az alsó határnál, az irigy, aztat befestik sárgára, aki nagyobb a fölső határnál, az meg hülye, megy minden, mint a karikacsapás...De miért nem röhögtek a kínaiak? Ezen töpreng azóta is a Demszky. Elsötétített, félhomályos irodában emészti magát. Majd egyszeriben a homlokára csap, arcára széles mosoly terül, és behívatja magához a Bőhmöt. „Te Bőhm! Ezek a kínaiak féltékenyek rám!” „A keservit! Ez lehet, főnök!” „Mind az egymilliárd...” „Úgy, Gábor, úgy...” És elmegy a Bőhm, és egyedül marad Demszky, öszszecsippentett tekintettel belemosolyog még a tükörbe: „Ah, egymilliárd kínai, hát kicsoda ez a kis Orbán?” – és könnyed léptekkel elballag a délutánban a Gábor, megy a langy őszben az éppen aktuális menyasszony irányába, a sors pedig, morcosan, lihegve, káromkodva húz utána egy sosem látott, árva gyerekszobát...