Demszky, a modernizátor

Érdemes figyelni Demszky Gáborra, Budapest tetőtől talpig „modern” gondolkodású főpolgármesterére, az SZDSZ új elnökjelöltjére. Általa megtanulhatjuk újra a gyakorlatban azt az Orwell óta ismert tételt, hogy mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek. S azt a régi emberi gyarlóságot is, amely el tudja képzelni, hogy amit ő éppen mond, az az igazság.Nézzük a két helyzetet, amelyben Demszky Gábor legutóbb megnyilvánult – mindkétszer teljes meggyőződéssel. Vegyük a „könnyebbik”, az „ideologikus” esetet. Szerinte Sztálin budapesti díszpolgársága olyan történelmi tény, amit nem lehet megváltoztatni, s amiért senkinek nincs semmiféle felelőssége. Nos, egyrészt nem tudom, mit mondana Demszky úr, ha véletlenül Adolf Hitler volna díszpolgári sorban, másrészt nem tudom értelmezni azt a véleményét, amely szerint nem vagyunk felelősek elődeink döntéseiért. Persze, amikor Demszkyék azt mondják, Sztálin nincs az 1990 utáni névsorban, akkor csak úgy tesznek, mint az MSZP, amely csak úgy tízéves pártnak gondolja magát, mint a többi valóban fiatal pártalakulat.Még érdekesebb azonban, ha egy kicsit kitágítjuk eme felelőtlenségi szabadságot, s megkérdezzük a főpolgármester urat: ilyen értelemben akkor helytelen és téves a szélsőjobboldali radikalizmus egykori bűneinek állandó emlegetésével ma bárkit támadni, hiszen ki a felelős 56 évvel ezelőtti bűnökért? Ilyen értelemben a világ mindig újrakezdődik valakivel, bár mindenkinek megvan ugyanakkor a joga ahhoz, hogy olyan elődöt válaszszon, amilyent akar – főleg, ha az előd már úgysem tiltakozhat. Demszky úrnak tehát nincs köze Sztálinhoz, s ezért mellékes az, hogy Budapestre ragadva marad az egykori szolgalelkűek, gyávák és megfélemlítettek által okozott szégyenfolt, hogy a világtörténelem egyik legnagyobb tömeggyilkosát máig tisztelet övezte emberek között „örökítik meg”. Valószínűleg Demszky úr is egyetért azzal a szocialista értékeléssel, hogy Sztálin díszpolgárságának felvetése „szélsőjobboldali provokáció”, s így azzal a Kádár-korszakbeli bölcsességgel is, amely kínos eseteket azzal intézett el, hogy „történelmileg így alakult”.Mintha bizonyos baloldali és balliberális eszmék gyakorlatának eredményei akkor is érinthetetlenek lennének, ha vérfoltjaik és kártékony mivoltuk már régóta tagadhatatlan. A főpolgármester úr tehát úgy gondolja, hogy ő egy tízéves város (fura) ura, aki tiszta lélekkel bármit a „megváltoztathatatlan múlthoz” utalhat. Nos, az a múlt, hogy Sztálin elvtársnak – sajnos – igen jelentős befolyása volt Budapest sorsára, tényleg megváltoztathatatlan. Az a múltbeli vélemény, miszerint ez a befolyás pozitív és tiszteletre méltó volt, igenis megváltoztatandó. Egy eredetileg is hamis ítélet, értékelés nem a „Múlt”, legfeljebb egyes csoportok, politikai irányzatok saját múltjának a része, amit sem „liberálisan”, sem demokratikusan nem lenne szabad egy városra erőltetni. Nagy kérdés az, hogy Demszky Gábor miért érzi a város, s így talán saját múltjához is megváltoztathatatlanul hozzátartozónak egykori erőszakos kommunisták diktátumát?Annál inkább kérdés ez, minél agresszívebben követeli ugyanő azt, hogy a mai kormányzat vállalja az előző kormány pénzügyminiszterének szerződését, amely nemcsak jogilag és erkölcsileg kérdéses, hanem jelentős alkotmányossági kérdéseket is felvet. Úgy tűnik a kívülállónak, mintha Demszky úr fejében a múltból eredő két probléma hermetikus elzártságba volna helyezve. Pedig ugyanarról van szó, sőt, még a politikailag-eszmeileg eltérő utódlási helyzet is azonos. Ám Demszky szerint az utódnak az egyik esetben nincs felelőssége, a másikban pedig az utódoknak nincs módjuk változtatni, s azt mondani, nincs felelősségük azért, amit nem ők csináltak.Politikailag persze egyszerű az eset, mindenki igyekszik csak a számára pozitív viszonylatokat kiemelni, ám a mindennapi emberi világban az ilyen típusú „mazsolázás” teljes káoszhoz és kiszámíthatatlansághoz vezet, hiszen így – különösen nagy anyagi érdekek esetén – akár az ököljoghoz is vissza lehet jutni, főleg a magánversenyszféra birodalmában. Demszky úr szerint viszont legitim, hogy valaki a maga érdekeit kíméletlenül, mindent figyelmen kívül hagyva érvényesítse. Vagyis: fizessenek azok is, akik nem akartak üzletet. Amikor 1994-ben, főleg az ő pártja nyomására lemondták a mások által tervezett világkiállítást, az akkor rendben volt, ott parlamenti döntés és nem egy pénzügyminiszter által aláírt szerződés volt az előzmény.Túl etikai kérdéseken, Demszky úr önérvényesítő kíméletlensége felvet néhány más szavahihetőségi problémát is. Vajon mennyire komoly a budapesti főpolgármester parlamentáris demokrácia iránti elkötelezettsége? Vajon nem azt gondolja a „demokratikus ellenzék” egykori egyik vezére, hogy demokrácia kell akkor, ha úgy is jó nekem, nekünk, s az erősek döntsenek akkor, ha a demokrácia betartása nem kedvez nekünk? Hiszen egy pénzügyminiszter kétségtelenül nagy hatalom, s egy fővárosi főpolgármester sem senki, elegek ahhoz, hogy a köz pénzét arra tereljék, amerre akarják. Hogy a köz pénzét lehet így, hatalmilag terelni, arra persze éppen a főváros folyamatos gyakorlata a jó példa – amit persze mellékesen és utólag mindig meg is szavaz a fegyelmezett ottani politikai többség. Az azonban tűrhetetlen, hogy illetéktelenek szóljanak bele abba, amiről egy főpolgármester úgy gondolja, feltétlenül szükséges, hiszen milyen sok jó embert lehet így foglalkoztatni megrendelésekkel, miáltal „világváros” épül, csak éppen a lakosság közben belefullad például a kutyavégtermékbe és szemétbe.A főpolgármester és egy egykori pénzügyminiszter megállapodását senkinek nincs joga felülvizsgálni – egy semmi világkiállítást ne tessenek itt emlegetni, mivel az Budapestet rosszul gazdagította volna („rossz növekedés”), míg a négyes metró nélkül a főváros Mucsává válna –, hiszen akkor két olyan eszmekör képviselői döntöttek, akik a modernizációért, a nép jólétéért, Európáért, a humanizmusért dolgoztak. A mai kormánykoalíció Budapest-ellenességét mutatja, hogy például olcsó közlekedési megoldásokat javasol, obskurantizmusát pedig az, hogy még a termálvizeket is a világvárost építők ellen akarja fordítani. A vizekről ugyan nem tudni semmi bizonyosat, de biztosak lehetünk abban, hogy azok nem akarják úgy gátolni a haladást, mint a mostani „Haider közeli jampecekből” álló rasszista kormánykoalíció.Szóval metróügyben a mai pénzügyminiszter akkor is utód, ha egyébként nem vagyunk felelősek elődeink tetteiért. S mit ad az ég, van „független” magyar bíró, aki az alkotmányos rend egyik alapját jelentő költségvetési törvényt figyelmen kívül hagyva azt mondja, hogy most fizessenek, akik komolyan veszik, hogy nincs egyéni döntési kompetenciájuk az Országgyűlésben megszavazatlan közpénzeket illetően. A bíró úr nyilván megszokta kora miatt, hogy a magyar állam fizetett, mint a katonatiszt, ha hivatásos forradalmár vezetői – mindig a nép nevében – fizetni akartak. Ezért szerettek velünk üzletet kötni az egykori szabad világ okos üzletemberei is, tudták ugyanis, hogy egy reálszocialista kormány mindenáron fizet, ha akar, ellenvetés ott lehetetlen.Nos, úgy látszik, legalábbis a drága presztízsberuházásokat illetően vissza kell térni a szocialistákhoz és „modernizációs” rendszerükhöz, s el kell zavarni ezt az akadékoskodó polgári kormányt, amely a „liberális” főváros népét meg akarja fosztani egy Demszky-emlékműtől. (Nem is szólva a már beetetett beruházóikról.) Tűrhetetlen, hogy másoknak más elképzeléseik legyenek a magyarországi társadalom boldogulásáról, mint azoknak, akiket a Nyugat „progresszív” erői biztosítéknak tekintenek antiszemitizmus, rasszizmus, idegengyűlölet, nacionalizmus ügyében, akik 4-es metró nélkül mind gátak nélkül fognak áradni a felszíni közlekedésben. Utód fizess, mert felelős vagy! Szélsőjobboldali provokáció a múltat felhánytorgatni.