Vitathatatlan, hogy a jelenlegi kormány a forgalmiadó-bevételek magas szintjére alapozta gazdaságpolitikáját. Az is tény, hogy ha csökken a vásárlási kedv, az bizony adóvolumen-csökkenést eredményez. Az adópolitika fontos eleme a jövedelemadók alacsonyan tartása is. Hiszen ha azon rétegeknél növekszik meg a család rendelkezésére álló, elkölthető jövedelem, ahol jelentős kielégítetlen fogyasztási igény van, akkor az forgalomnövekedést, így pótlólagos adóbevételt hoz.
A politika logikája: kettőt egy csapásra.
A forgalmiadó-emelés hoz a költségvetésbe többletet, különösen, ha kisebb jövedelmű rétegeknél a jövedelemadózás következtében több pénz marad. Ez politikailag pozitív, hiszen a kecske és a káposzta dilemma jól oldódik meg. A lakosság jobban él, többet fogyaszt, a költségvetésbe meg több elosztható forgalmiadó-bevétel kerül.
Ami kedvező esetben több, mint az alacsonyabb jövedelemadó-szint miatt kieső összeg.
Ahogy a mondás tartja: az ördög a részletekben rejlik. Az előbbi pozitív kimenetel ugyanis számos faktor függvénye. Először is függ attól, hogy a jövedelemadó-kulcsok egységesek vagy progresszív differenciálást tartalmaznak-e. Nem mindegy az országban lévő átlagbér szórása; ha emiatt sokan esnek bele a magasabb adókulcsba, akkor egy átállás az egykulcsosról a többkulcsos adóra átlagban csökkenteni fogja a rendelkezésre álló jövedelmeket a családokban. A következtetés tehát az, hogy
differenciálni csak akkor célszerű, ha az alacsonyabb jövedelmű rétegek helyzete ezáltal nem romlik. Ha a jelenlegi jövedelemeloszlás mellett többen kerülnek a magasabb adósávba, akkor az ilyen tervezet nem támogatandó!
De beszélni érdemes arról is, hogy a túlzott koncentráció a forgalmi adókra egyfajta növekedési, forgalomnövelési kényszert jelent. Ez nem biztos, hogy helyes, a hosszú távú szemlélet alapján. Sajnos igaz, hogy
a magyar átlagfogyasztás még messze alatta marad a nyugatinak; de nem lehet azt mondani, hogy nem volt emelkedés. Aki akar, ma már munkával mindig juthat tisztes jövedelemhez. Ma már nem időszerű jelszó a „Munkát, kenyeret!”.
Kicsit elgondolkodtató, hogy sokan igen „válogatósak” a kínálkozó munkalehetőségeket illetően. Inkább az a kérdés, hogy aki akarna dolgozni, de nem képes rá, azt hogyan indokolt segíteni. Viszont jó lenne arra is ösztönözni, hogy az életpálya során, az öngondoskodás jegyében igyekezzenek a polgárok takarékoskodni. Ezt is ügyesen kellene beépíteni az adórendszerbe.
