Demszky és az SZDSZ – kockázatos játszma előtt

Magyar Bálint (még) hivatalban lévő pártelnök visszavonulási szándéka és Demszky Gábor főpolgármester a jelenlegi pártvezetést élesen bíráló nyilatkozatai azt mutatják, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége elérkezett pályafutásának végső szakaszához: szellemi és politikai tartalékai kimerültek, érvényesülési törekvései és koalíciós kapcsolatai egyértelműen kudarcot vallottak. A magyarországi politikai folyamatok befolyásolására való képessége pedig a minimálisra csökkent.Az SZDSZ évek óta liberális pártnak vallja magát. A liberalizmus azonban meglehetősen tág fogalom, sok minden belefér. A politikai gyakorlatban legalább háromféle irányvonalát különböztethetjük meg: a polgári liberalizmust, amely az állampolgárok politikai jogaiért száll síkra; a piaci liberalizmust, amely az állami beavatkozástól mentes szabad versenyt tűzi zászlajára; és a névleges liberalizmust, amely ezzel a fogalommal különböző populista, esetenként szélsőségekbe hajló törekvéseket takar. A nyugati világban azonban az állampolgá-rok politikai jogait ma már gyakorlatilag minden párt képviseli. A piaci liberalizmust Európában főként a nagytőke, ezen belül elsősorban a pénzügyi lobbi érdekeit képviselő pártok vallják, ezek támogatottsága azonban éppen emiatt meglehetősen szűk (a német FDP népszerűsége például évek óta a parlamentbe jutási küszöb körül alakul).Az SZDSZ a megalakulásakor kiadott politikai dokumentumában, az „elvi nyilatkozat”-ban mind a polgári, mind a piaci liberalizmus alapelveit megfogalmazta, de ezenfelül egyéb polgári radikális, sőt szociáldemokrata elveket is felvállalt. Népszerűvé azonban 1989-ben, főként a polgári liberális törekvések radikális képviseletével vált, a „négyigenes” népszavazással. Az 1990-es parlamenti választásokat követő belső válság után az 1992-ben hivatalba lépett új vezetés – Pető Ivánnal az élen – megpróbált nyitni a szakszervezetek irányába, e próbálkozás viszont kudarcot vallott: Nagy Sándor, az MSZOSZ akkori vezetője kikosarazta őket; nyilván ezért támadták az SZDSZ vezetői ezt követően gyakran igen ingerülten Nagy Sándort. A párt későbbi, kormánypozícióban képviselt politikája alapján nem kétséges, hogy mire kellettek volna a szakszervezetek: támogatásukért cserébe, ahogy az MSZP is tette, lefejezték volna őket, azaz vezetőiket különböző pozíciókba ültetve kivonták volna a dolgozói érdek-képviseleti tevékenység-harcvonalából.Szakszervezeti támasz hiányában az SZDSZ számára a későbbiekben maradt a „liberális” vonal, amit a párt az 1994-es választási kampányban viszonylag jól meglovagolt. Az „új frontember”, Kuncze Gábor előadásában például az SZDSZ azon semmitmondó választási szlogenje, mely az „esély, amivel élni lehet” címet kapta, sokak számára vonzó volt, kormányzati pozícióban viszont a szabad demokraták az emlékezetes Bokros-csomaggal ajándékozták meg a lakosságot. De hogy valójában milyen „esélyt” kínált ez a politika, jól mutatta az SZDSZ által ekkor igen következetesen – és nem kevés cinizmussal – képviselt bokrosi felfogás; e szerint mindenki a saját erejéből boldoguljon, és ne az államtól várja a támogatást – miközben a reálbérek drasztikus csökkentésével éppen ennek lehetőségét vették el a társadalom széles rétegeitől. Talán erre célozhatott a párt egykori vezető politikusa, Tamás Gáspár Miklós is, amikor egy írásában a liberalizmus és a demokrácia között ellentmondást vélt felfedezni – persze ehhez a liberalizmust úgy kellett értelmeznie, ahogyan az SZDSZ az elmúlt években.Kuncze Gábor – ellenére a „parádés kocsis” reá osztott szerepkörének – nemcsak pártvezetőként, hanem belügyminiszterként is bemutatta, hogyan lehet valaki súlytalan a politikában. Kevesen hitték volna korábban, hogy a pártja által képviselt sajátos háttér előtt fog asszisztálni az általa vezetett Belügyminisztériumban kiadott jelentés mellett arról, hogy Magyarországon annak idején az ÁVH-ban tilos volt a foglyok bántalmazása (!), s a liberalizmus meglehetősen furcsa felfogását tükrözte az a hatalmas rendőri erő is, amelyet Kuncze idejében bevetettek nyugdíjaskorú tüntetők ellen...Az 1998-as súlyos (és jól kiérdemelt) választási vereség után Magyar Bálint elnöki tevékenysége alatt a párt megkapaszkodott valahol a parlamentbe jutást jelentő öt százalék körül. Valószínű, hogy abban a politikai kalodában, amit a párt ma jelent, ennél többet nem érhetett el. Ráadásul nosztalgikus elképzelése a „meghatározó szerep” visszaszerzéséről pártja politikai realitásérzékének teljes hiányát mutatta. Most úgy tűnik, Demszky Gábor talán az SZDSZ egyetlen, tartósan sikeres politikusa. Ezt azonban éppen annak köszönheti, hogy a párt országos politikájától távol maradt, viszonylagos önállóságát, amit még a szamizdatkorszakból hozott magával, mindeddig megőrizhette. Az országos politikában azonban ebből következően járatlan, nyilatkozatai alapján pedig ma már egyre inkább kompromiszszumképtelennek tűnik.Ezt jelzi a 4-es metró ügyében képviselt álláspontja ugyanúgy, mint azon nyilatkozata, mely értelmében az őszi tisztújításig nem vesz részt az SZDSZ pártvezetésének munkájában. Márpedig az SZDSZ-ben más politikát, mint amit a többé-kevésbé háttérben maradó politikusok diktálnak, tartósan senki sem képviselhet. Ezt 1992-ben Tölgyessy Péter saját bőrén érezhette, Kuncze Gábor 1994–1998 között elég jól elviselte, Magyar Bálint kicsit küzdött ellene, de egy idő után feladta. Demszky természetesen jól érzékeli a veszélyt, amikor kijelenti: az SZDSZ néhány vezető politikusának érdekében áll, hogy „a pártnak ne legyen valódi vezetője”. Ő azonban a jelek szerint inkább a Magyar Bálint-féle, kevésbé radikális vonalvezetés ellen hirdet harcot, amikor az ország politikai kilátásait értékelve mind a baloldali, mind a jobboldali blokkot „avítt”, „konzervatív”, „áporodott” jelzővel illeti – minősítve ezzel mindkét tábor többmilliós szavazótáborát is.Demszky önmagát a liberalizmust bátran vállaló első emberként tudja csak elképzelni, azt azonban nehéz felbecsülni, ehhez mekkora szavazótáborra számíthat. Ha a párt élére kerül, és az SZDSZ által az elmúlt években tanúsított liberalizmusfelfogást a 4-es metró ügyéhez hasonló következetességgel képviseli, és még Magyar Bálint igen szerény eredményeit is lerombolja, akkor biztos kézzel vezeti a szakadékba az SZDSZ szekerét a soron következő választásokon. Az SZDSZ – és Demszky Gábor – előtt igazából ugyanis ma két út áll, de mindkettő zsákutca.1. Az őszi tisztújításon Demszky lesz a párt elnöke. Ettől azonban a párt népszerűsége önmagában véve nem növekszik, hiszen a felmérések szerint nincs közvetlen összefüggés a pártvezető és a párt népszerűsége között (Kuncze például 1994 és 1998 között csaknem végig népszerűbb volt, mint Horn Gyula, az SZDSZ támogatottsága mégis mindig jelentősen alulmaradt az MSZP-vel szemben). A Demszky által várhatóan képviselt „következetes” liberalizmus az SZDSZ-t nem emeli ki jelenlegi válságából, viszont a főpolgármester népszerűségét megtépázza. Az MSZP-től való függés ellen szóló Demszky-nyilatkozatok után nehéz elképzelni, hogy legközelebb ismét MSZP-támogatással indulhat a főpolgármesteri székért. A legvalószínűbb változat ebben az esetben: az SZDSZ 2002-ben nem jut be a parlamentbe, Demszky pedig elbúcsúzhat főpolgármesteri pozíciójától.2. Demszky nem vállalja vagy nem nyeri el a pártelnöki posztot, s valaki más – esetleg Fodor Gábor – lesz az SZDSZ első embere. A párt politikája s várható választási eredménye ez esetben az előbbi változatéhoz hasonló. Demszky kilátásai sem jobbak azonban: egy újabb választási kudarcot átélt párt első embereként, a pártvezetéssel többé-kevésbé szembekerülve, eddigi koalíciós partnerével megromlott viszonyban szinte esélytelenül indulna a főpolgármesteri tisztségért. Felmerülhet még, hogy egy-két régi SZDSZ-es kerületi polgármester példáját követve, az SZDSZ-szel szakítva, függetlenként induljon. Ma már azonban túl késő lenne ezzel próbálkoznia.Úgy tűnik tehát, hogy a Demszky Gábor és az SZDSZ néhány más vezetője közötti belső harc akár magát a pártot is végleg szétverheti. Ez viszont mind az SZDSZ, mind Demszky Gábor főpolgármester maradék tekintélyét, támogatottságát is felőrli majd. Lehet, hogy az SZDSZ és a Demszky-korszak pár év múlva már csak a történészek témája lesz?