Egy méltatlanul elfeledett művész és egy félbetört fejedelmi szobor

Szent Istvánnak és Szent Imre hercegnek, Boldog Gizellának szobrot állít az ezeréves keresztény államiságát ünneplő magyarság. Zrínyi Ilonának és a kis Rákóczi Ferencnek is. És Széchenyi Istvánnak, Petőfi Sándornak, Klebelsberg Kunónak, Trefort Ágostonnak, a második világháború áldozatainak, Szent Mártonnak és Szent Flóriánnak. Attilának, a hun fejedelemnek, kiről annyit írnak és vitatkoznak, dalolnak és „drámáznak” e nevezetes esztendőben (többet is talán, mint a honfoglalás millecentenáriumán), nem emelnek emlékművet. Pedig megérdemelné (ha már annyi szó esik róla). Pályázatokat sem kellene kiírni, megbízatásokat fogalmazni, Attila szobra – méltó a história nagy formálójához, de köztereinkhez és a XX. századi magyar képzőművészethez is – majd hatvan éve arra vár, hogy „mulandó anyagból” ércbe öntsék, és helyet kapjon Budapest valamelyik terén.„A sok rossz és közepes szobor között pár jó is elfér” – írta Hekler Antal művészettörténész a Napkeletben (nem volt ez rossz fórum, ahogyan később híresztelték róla, ez a folyóirat bocsátotta szárnyra Szerb Antalt is, Németh Lászlót is). Majd a Művészet és a Világnézet is megismételte mondatait. Azután Hunyady Sándor, a népszerű színházi szerző, tárcaíró, hírlapíró vette védelmébe a szobrot és alkotóját: „Évekig dolgozott. Rá pazarolta minden erejét, idejét és pénzét… Nemrég állították ki a Műcsarnokban. Sikere volt. Fényképét közölték az illusztrált lapok. De több nem történt vele… döbbenetes! A művész sorsának sötét és mégis fönséges tragikuma fejeződik ki benne. Könnyen megeshet, inkább a vak véletlen figuráin múlik, mint a tehetségen, hogy erőfeszítése a semmibe vész.” A vak véletlen kisvártatva háborús rombolás formájában meg is jelent a húszas–negyvenes évekbeli magyar képzőművészeti élet egyik legelismertebb művészének, a sajnálatos módon mára már szinte teljesen feledett Cser Károlynak art deco stílusban megmintázott főműve fölött. A Zrínyi-díjjal is jutalmazott Attila-szobor elpusztult, az utódok mindössze a fejedelem alakjának felét tudták megmenteni (a Nemzeti Galéria őrzi) meg néhány terrakottapéldányt a szobor alapján készült Attila-plakettekből.A mű újjászületéséhez – úgy mondják – ennyi is elegendő. S ha valamelyik közterünkön hirdeti Attila emlékét, tudtára adja tán a gyöngülő memóriájú jelennek, ki volt az a művész, aki ázsiai fogságában gondolta ki, mongolok és burjátok közti bolyongásai során találta meg vonásait és formáját, hogy aztán idehaza korának legmodernebb, nyugati stílusirányzata szerint adjon neki tiszta formát, „áramvonalas” dinamizmust, grandiózus történelmi stilizáltságot.Leszármazottai, ismerősei tudják csak manapság, hogy kit kell tisztelni Cser Károlyban. Meg egy kis település a nagy Duna mentében: Dunapataj. A húszas évektől ugyanis – a falu jegyzőjének vendégeként – szinte minden nyarat e vidéken töltött családjával a félig lengyel, félig magyar Cser Károly. Csak a szobrászt „küldte” szabadságra, a festő (akit posztnagybányainak nevezett el a művészettörténet) a vakációk alatt is dolgozott. Dunapatajt megörökítő képeiből, amelyek történeti emlékek is ma már (Pataj múltjának megkapó dokumentumai – írja róluk tanulmánynak is beillő, szép dolgozatában K. Csilléry Klára művészettörténész, a szobrászművész idilli nyarairól gondoskodó főjegyző unokája), szívesen rendeznek kiállítást a Pataji Ősz elnevezésű, immár hagyományos rendezvénysorozat keretében a helybéliek.Az idén, a millennium éve előtt is tisztelegvén, a mindössze két napig nyitva tartó tárlaton Attila volt a főszereplő (óriásfotó formájában), de a szerencsés kiállításlátogatók megcsodálhattak néhány nevezetes Cser Károly-kisplasztikát is. Főleg másolatokat, amelyeknek az eredetije a Nemzeti Galériában található. A lelkes kis település horizontjánál tágabb látóhatárra is méltó azonban az az életmű, amelyet háborúktól, fogságoktól szabdalt pályáján az eredetileg asztalosnak szánt Cser Károly önerőből, egyedül tehetségére és szorgalmára támaszkodván, jó tanárainak, Radnai Bélának és Stróbl Alajosnak a biztatására és példaképének, Auguste Rodinnek az ihletésére teremtett. Unokája, Belloni Ákos iparművész állandó kiállítási helyet készít neki Szentendrén. A közeljövőben megnyíló Cser Károly Galéria bizonyára emlékeztet majd a közterek szobrászára is. Új életre azonban csak akkor támadhat ez a hajdan Nyugat-Európában is, idehaza is nagydíjakkal méltányolt művészet, ha a helyükre kerülnek alkotásai. Nagyvárosokban, sok ember tekintete elé. Attila mindenekelőtt art deco stílusban „elbeszélve”.