Elnöki maraton

„Ez csupán egy könyv. Személyes történet, amely egyben az elmúlt tíz év Oroszországának története is. Szubjektív megfigyelések, gondolatok, ítéletek. A világ, ahogy, immár nyugdíjasként, Oroszország első elnöke látja.” E szavakkal mutatta bea napokban megjelent memoárját Borisz Jelcin. A négyszáz oldalas, Elnöki maraton címet viselő visszaemlékezés nem igazoltaa nagy leleplezésekkel, szenzációkkal kapcsolatos várakozásokat. A titkok nagy része továbbra is homályban maradt.Egy exelnök belépője inkább ez a könyv a mozgalmas évek után az időskorba. A történelmi tettek igazolása mellett egyben vezeklés, a hibák miatti magyarázkodás. Az utolsó lapokon azonban Jelcin mintegy kézen fogja az olvasót, és önigazolásul az utókornak ezt üzeni: „Ha jobban tudják csinálni, hát próbálják meg! Itt a lehetőség!” Vallomása szerint „a látszólag egyszerű, emberi dolgokról nem is volt olyan könnyű mesélni”. Mint írja, az évek során ugyanis olyannyira hozzászokott a politikai harcokhoz, intrikákhoz, hogy természetes védekezésül megtanulta nagyon mélyen elrejteni a világ elől énjét, magánéletét. Így azt most nem volt könnyű előásni.A volt orosz elnök e problémát úgy oldotta meg, hogy nyugdíjba vonulása óta mindenhová magával vitte a diktafont. Ott volt vele utazásain, sétáin, de még az ágyban is. A gondolatok könyvvé érlelésében – immár szokásosan – régi munkatársa, az egykori újságíró, Valentyin Jumasev segített. Ő rendszerezte a visszaemlékezéseket, s a keze nyoma érződik a memoár stílusán is. Rajta kívül Jelcin feleségének, Nainának és lányainak, Lénának s különösen Tányának a véleménye alakította a végső szöveget. Ennek ellenére nem lett igazuk azoknak, akik hónapok óta azt sejtették, hogy a várva várt kötet nem lesz egyéb, mint Jumasev és Tatyjana Gyjacsenko „közös memoárja”. Az azonban megállapítható, hogy a személyes hangnem profi módon kerüli meg több, a közvéleményt igencsak érdeklő kérdés megválaszolását.Jelcin érezhetően őszintén beszél arról, milyen nehéz volt elviselnie a politikusok életének nyitottságát, a magánélet teljes megszűnését. Felpanaszolja, hogy míg minden normális embernek van saját háza, lakása, személyes élettere, addig neki, az elnöknek ilyen már réges-régen nem volt. Családjával állami dácsákban él – most a Gorki 9.-ben –, 1985-től a családtagok elmaradhatatlan társai a testőrök. Elnökké választása, 1991 óta ráadásul két tiszt kísérte állandóan az úgynevezett atombőrönddel. Vadászatra, horgászásra, kórházba, sétára. Mindenhová. Ott voltak a szomszédos csónakban, a szomszéd sátorban, a másik kocsiban vagy a szomszéd szobában. „A ház – emlékezik keserűen Jelcin – állandóan tele volt a legkülönbözőbb emberekkel. Testőrökkel, orvosokkal s a kiszolgáló személyzettel. Sehol sem tudtam elrejtőzni. Ráadásul valamiféle biztonsági előírások miatt az ajtókat sem lehetett bezárni. Még a fürdőszobába sem tudtam bezárkózni. Pedig néha úgy szerettem volna!”Már-már elérzékenyülve ír az exelnök hobbijairól, az ezek számára ellopott percekről. Jelcin szenvedélyesen szereti az autókat. Felidézi, ahogy fiatal korában teherautót vezetett, majd Moszkvába felkerülve megvette az első Moszkvicsot. Aztán az autó szinte a munkahelyévé vált. A speciális vonalakkal felszerelt elnöki limuzinban gyakran csöngött a telefon. Így az autója egyfajta kerekeken gördülő iroda lett. „Ám amikor a Kremlből hazatérve a Moszkva környéki dácsa (nyaraló) udvarára begördül a páncélozott kocsi, és odafutnak az unokák, kérlelnek, hogy autózzunk egyet, a volán mögé ülök, s a bokrok és a tulipánok között teszünk néhány kört a kerti utakon. Ilyenkor boldog vagyok” – emlékezik Jelcin. Hozzáteszi, hogy most mindezt gyakrabban teheti meg.Jelcin másik kedvenc időtöltése a vadászat s a pecázás. Moszkvába költözve ezekre egyre kevesebb ideje maradt, így új hobbiként leginkább a tenisz segített a feszültség levezetésében. Elnök korában azonban sűrűn elment, s ma is gyakran utazik Zavidovóba vadászni. Általában a feleségét is magával viszi, de nem hív nagy társaságot. Mint írja, „a természet, a friss levegő, a vadászat magánya sokszor kárpótolt a mindennapos hajszáért”. A vadászattal kapcsolatban felidéz egy vidám történetet, amikor az egyik külföldi vendég remegve nézte a csónak alján fekvő fekete táskát, mert azt hitte, hogy az az atombőrönd. Igaz, a látogató nem sokat tévedett, mert a híres fekete táska a szomszéd csónakban lapult. Egy kis szigetre érve azonban tágra nyílt a szeme, amikor a kofferból csupán két üveg vodka került elő.Az ivászat kényes kérdése természetesen máshol is felbukkan a memoárban. Jelcin elismeri, hogy „annak idején, mint a legtöbb ember, nem szégyelltem a mások egészségére emelni a poharat egy-egy ünnepen”. Mint írja, „az orosz élet sajátossága keményen diktálja, hogy az ember ünnepeken vagy a munkatársaival egyszer-egyszer koccintson”. Hozzáteszi azonban, „nagyon hamar felfedeztem, az alkohol az egyetlen eszköz arra, hogy gyorsan megszabaduljon a stressztől”. Ennek kapcsán utal az 1994-es berlini kínos epizódra, amikor illuminált állapotban elkezdte vezényelni a katonazenekart. „Az 1993-as év olyan feszült volt, hogy máig nem értem, miként bírta ki a szervezetem. A fáradtság és a stressz egyszer csak kibukott belőlem. Ott, Berlinben hirtelen úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Összeomlottam” – idézi fel. „Néhány vodka után mindez eltűnt, s mintha felszabadultam volna” – vallja be. Álmatlanságát, megfázásait, általános gyengeségét a sajtó az alkohol számlájára írta. „Büszkeségem azonban nem engedte, s értelmetlennek is tartottam volna mindezzel vitatkozni, s a gyógyszerek hatását magyarázni. Ha nem lett volna az alkohol, akkor mást találtak volna ki” – érvel. Mint írja, az 1995-ös év, az infarktus azonban változást hozott életében. By-pass-műtétje óta szigorúan betartja az orvosok utasítását, jelentősen mérsékelte alkoholfogyasztását.Jelcin meleg szavakkal ír családjáról, mindenben segítő feleségéről, lányairól – akik közül érezhetően közel áll hozzá a kisebbik, Tatyjana –, unokáiról. Kimondottan sajnálja, hogy 1996 után nem sikerült megvédenie hozzátartozóit a sajtó rájuk ömlő rágalmaitól. Keserűen emlegeti fel, hogy a lapok Tánya és Csubajsz románcáról cikkeztek, unokájáról, Kátyáról pedig azt terjesztették, kenőpénz segített neki bejutni az MGU-ra, míg a külföldön élő másik unokáról, Borjáról azt, hogy Londonban beleszeretett egy orosz fotómodellbe. Mint írja, a felnőttek ezekben az években különösen megedződtek, így meg tudták védeni magukat, a gyerekeket, az unokákat azonban védtelenül érte a sok hazugság, s így nagyon megviselték őket a történtek. Jelcin határozottan állítja, hogy sem ő, sem más családtagja nem fogadott el kenőpénzt senkitől, így a Kreml felújításának megbízását tisztázatlan körülmények között megszerző Mabetex svájci cégtől sem. Mindezek bizonyítására a volt elnök könyvében „vagyonbevallást” tesz. Eszerint feleségével közös tulajdonban van egy négyhektáros Moszkva környéki telken 452 négyzetméteres dácsája, egy moszkvai lakása, egy 1995-ben vásárolt BMW-je, valamint mintegy 300 ezer dollárnyi készpénze. Tagadja, hogy neki vagy bármelyik családtagjának külföldön bankszámlája, villája vagy kastélya lenne. „Nem vagyok tehát szegény, könyveimet kiadták és kiadják a világ számos országában” – szögezi le, de hozzáteszi, úgy van rendjén, hogy az orosz elnök pénze orosz bankban legyen.A személyes témák mellett egyfajta önigazolásul olyan történeteket is elmesél, mint a cári család 1998-as eltemetése. Nem véletlenül, hiszen sokan tettek neki szemrehányást amiatt, hogy a hetvenes évek közepén szverdlovszki első titkárként lebontatta a híres Ipatyjev-házat, amelynek pincéjében végezték ki egykor a cári család tagjait. Ezért nemcsak azt a kétségtelen történelmi tettet idézi fel, hogy a pétervári temetés körüli viták ellenére megjelent a szertartáson, hanem az SZKP KB határozatának az Ipatyjev-ház lebontásáról rendelkező 1975. július 26-i, Jurij Andropov által aláírt szövegét is közli. Hozzáfűzi, hogy ma primitívnek, cinikusnak tűnnek az olyan megfogalmazások, miszerint „a város rekonstrukciós tervébe illeszkedve kell lebontani az építészeti s más értékekkel nem bíró épületet”, de beismeri azt is, hogy annak idején a döntést meglehetősen nyugodtan fogadta, s eszébe sem jutott másként cselekedni.A könyv bőven foglalkozik az elmúlt évtized politikai eseményeivel is. A nemzetközi problémák közül Jelcin nagy teret szentel Koszovónak, s meggyőződése, hogy az amerikaiaknak azért volt szükségük a balkáni konfliktusra, mert gazdasági, politikai és morális téren egyaránt fenyegetve érezték magukat az európai függetlenségi törekvésektől. A Kreml egykori ura érezhető ingerültséggel idézi fel a történteket, megjegyezve, a nyugati politikusok nem értették meg, hogy a moszkvai kommunisták és nacionalisták kijátszhatják ellene a balkáni kártyát.Sokkal érdekesebbek ennél az orosz belpolitika bizonyos kulisszatitkai. Így például az 1996-os újraválasztást megelőző belső viták. Jelcin megerősíti azokat a korabeli lapértesüléseket, miszerint utasítást adott egy elnöki rendelet tervezetének előkészítésére, amelynek értelmében elhalasztotta volna a választásokat, feloszlatta volna a parlamentet, és betiltotta volna a kommunista pártot. Mindezt annak ellenére fontolgatta, hogy tisztában volt vele, egy ilyen lépésért politikai hitelének elvesztésével kell fizetnie. Az elnöki diktatúra bevezetésétől emlékezete szerint lánya és Anatolij Csubajsz akkori miniszterelnök-helyettes győzködésére tett le. Jelcin az akkoriban elsősorban Korzsakov nevéhez fűződő elképzelés elutasításával kapcsolatban nem említi a belügyminiszter, Anatolij Kulikov bátorságát, aki a választások esetleges elhalasztását felvető tanácskozáson egyedüliként utasította el nyíltan ezt a lehetőséget. Jelcin emlékezete más kérdésekben is kissé hiányosnak tűnik, így a Csecsenföld elleni két háborúról bőven ír, de alig szentel néhány sort a konfliktust kirobbantó okoknak. Nem érinti a Szkuratov főügyész posztja körüli alantas egyezkedést sem, mint ahogy arról sem szól, miért utasította el Igor Ivanov a neki felajánlott miniszterelnöki posztot. Ezek után nem meglepő, hogy arról is hallgat, milyen informális garanciákat nyújtott neki Putyin a hatalom átadása előtt.Az 1999. decemberi váltásra érezhető büszkeséggel emlékezik, és a korszak szereplői közül különösen nagy figyelmet szentel Putyin személyének. Mint írja, már az év márciusában utódjelöltnek szemelte ki Vlagyimir Putyint, a KGB utódszerve, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat akkori vezetőjét. Primakov leváltását Jelcin azzal magyarázza, hogy „a szovjet időket idéző politikus kormányzása a reformok visszafordításával és a gazdasági liberalizálás korlátozásával fenyegetett”. Sztyepasin akkori kinevezését csupán „figyelemelterelő hadműveletnek” nevezi, hiszen nyilvánvaló volt előtte, hogy vele a Kreml nem vághat neki a parlamenti és elnökválasztásoknak. Emellett egyre veszélyesebb volt a helyzet az Észak-Kaukázusban is, s nem tűnt biztosnak az sem, hogy a kormány képes lesz kézben tartani az inflációt. Jelcin felidézi azt a találkozót, amikor augusztus 5-én Putyinnak felajánlotta a miniszterelnöki posztot, valamint azt, miként próbálta e döntést megtorpedózni Csubajsz, s hogyan könyörgött a további bizonyítás lehetőségéért Sztyepasin. Putyin nyíltan kijelentette, nem kedveli túlságosan a kampányokat, ám katonásan hozzátette, „ott dolgozik, ahová kinevezik”. Amikor az utódlás kérdése is szóba került, Putyin nem titkolta, hogy az utalásokból már érezte e felkérés előszelét, ám röviden csak ennyit felelt: „Nem tudom, Borisz Nyikolajevics, nem tudom, hogy készen állok-e már erre a feladatra.” Jelcin erre csak ennyit mondott: „Gondolja meg, megbízok önben.” Az egykori elnök felidézi, hogy december végén már egy határozott és elszánt Putyinnal állt szemben, akinek kétségeiből nem maradt semmi. Jelcin felidéz egy, a választásnál minden bizonnyal nagy súllyal latba eső momentumot: azt, amikor Putyin törvénysértésre is hajlandó volt annak érdekében, hogy megmentse egykori mentorát. Anatolij Szobcsak pétervári polgármestert a bűnvádi eljárás elől egy magán-légitársasággal mentette ki Finnországba. E nem véletlenül leírt történet közvetve választ adhat a távozó elnöknek nyújtott biztosítékok kérdésére is. Jelcinnek egyébként meggyőződése, hogy Putyin kezében biztonságban van a demokrácia, s a könyvből kiderül, azért esett rá a választása, mert a demokrácia és a piacgazdaság iránti elkötelezettsége mély patriotizmussal párosul, s ráadásul KGB-s háttere miatt sebezhetetlen is.Jelcin, aki a múlt év december 31-én az országtól búcsúzva elnézést kért hibáiért az oroszoktól, érthetően azokra az eseményekre emlékezik a legszívesebben, amelyekre büszke lehet. Legnagyobb sikerének azt tekinti, hogy megmentette a széthullástól az orosz államot, és megakadályozta, hogy a hatalom káoszba süllyedjen. Büszke arra is, hogy Oroszországban biztosította a szólás, az önmegvalósítás szabadságát, a magántulajdon sérthetetlenségét.A nyugdíjas Jelcin nyugodtan vadászhat, pecázhat. Mint mondja, ma már nem több egy beszélgetőpartnernél.