ÉN NEM TUDOM...

Én nem tudom, hogy a politikai botrány létszükséglete-e a polgári demokráciáknak. Mivel minden skandalumot a leleplezés, kipattanás és nyilvánosságra kerülés indít útjára, a sajtószabadság a botránykeltéssel természetszerűen összefügg. Egyébként általában a rendkívüli – elsősorban negatív tendenciájú – eseményeket tekinti hírértékűnek a média, igazi nagy műbalhék nélkül ugyanis unalomba fullad.A tévéadók egész műsorpolitikája erre épül, az úgynevezett szórakoztatáson, bűnügyek, katasztrófák, kiélezett élethelyzetek, nagykockázatú játékok, obszcenitás, extrém kabaré segítségével történik, politikamentesnek látszó módon ugyan, de bizonyos életérzéseket és létfelfogásokat támogatva. A liberális sajtónak nem kenyere a kegyesség, a sátánit szívesebben mutatja be, mint az angyalit, ily módon is jelezve, hogy mentes a képmutatástól.Joggal hihetjük tehát – a tömegkultúra és a média jellegét figyelembe véve –, hogy a demokráciában a többpártrendszerben nem csupán az értékek és ideológiák harcáról van szó, hanem az „értékek” devalválódásáról, gyakorlatias lejáratásáról is. Pontosabban: annak sugallásáról, hogy a hirdetett értékek nem valódiak, tehát például a szocialisták csak hazudják, hogy szociálisan érzékenyek, a jobbközép pedig kokettál a fasizmussal. A hatalmon lévő pártok bukása általában sikeres botránykeltés után következik be. A baloldali sajtó ebben valóban profi, szinte egész információs és politikai tevékenységét erre alapozza, legalábbis Magyarországon ez a stratégiája.Mivel a szocialisták (botrányos múltjuktól függetlenül) nem jogutódként, de példakövetőként korrupciós botrányok következtében veszítették el hatalmi pozíciójukat, harmadvirágzásukat egészen sajátos módon készítik elő. Azt sugalmazzák a közvéleménynek, hogy tulajdonképpen az összes párt egy bordában nőtt, egyik sem különb a Deákné vásznánál, tehát elvileg mindegy, hogy a választópolgár kire szavaz, ám a szocialisták egyben mindenképp különbek a többinél: ők a magyar populációval (a néppel) egyivásúak. Ezzel magyarázható talán Horn Gyula elképesztő fraternalizálása a parlamentben. Csikorgó jovialitása és dermesztő „humora” valószínűleg azt volt hivatva bizonyítani, hogy ez a hely, mármint a Parlament, semmiben sem különb a többinél, a Fidesz-kormány disztingvált, ünnepélyes stílusa, szónokainak megkomponált, bizonyos kultúrelemeket tartalmazó beszéde merő porhintés, és neki – mármint Horn Gyulának, elege van a színjátékból, s nem hajlandó tiszteletkörökre: a szent helyett a profánt választja a nép ízlése szerint. Tragikus könnyedséggel adta elő „pubizós” mondandóját, minden nézőjét és hallgatóját lebecsülve. Úgy döntött, hogy színvonalra itt semmi szükség.A Fidesz kétségkívül helyesen jár el, amikor önmagát, eszményeit, politikai stílusát a többi pártétól megkülönbözteti, egyedivé teszi. Szemmel látható, hogy a lealacsonyítás helyett tudatosan a felemelés aktusát választotta, politikusainak minden nyilvános szereplését ez határozza meg, ez hatja át rendezvényeit, a nemzet ünnepeiről alkotott felfogását. Mindezt természetesen nem jó vagy rossz értelemben mondom, hiszen a szárnyalóval szemben mindig lehet „a két lábon a földön állókra” hivatkozni, az álmok helyett a köznapokra.Annyi azonban biztos: az igényesség általában nem árt a nemzeti kultúrának, sőt sok esetben gyakorlati haszna van. Természetesen a magyar média az igényességből is próbál botrányt csiholni, mivelhogy „sokba kerül”.Hogy ez sikerül-e, én nem tudom.