Gauck, aki nem hagyta elfeledni az NDK bűneit

Előbb a kormányfő, majd a szövetségi belügyminiszter lépett színre, hogy elbúcsúztassa a német egyesítés után létrejött és az NDK állambiztonsági szervének (Stasi) iratait feldolgozó hivatal vezetőjét. Johannes Rau magas államkitüntetéssel juttatta kifejezésre elismerését azért a felelősségteljes és odaadó munkáért, amellyel Joachim Gauck irányította a nevével elválaszthatatlanul összeforrott szervezetet. Fényt derített a keletnémet kormánybűnözés hátterére, információkat szolgáltatva számos polgárnak arról, kik és milyen módon figyelték őket, hogy az így szerzett értesülésekkel tegyenek eleget a titkosrendőrséggel szemben vállalt besúgószerepüknek. A belügyi tárcát vezető Otto Schily – a berlini parlament elnökének, Wolfgang Thiersenek jelenlétében – a búcsú pillanatát összekötötte a hivatal további működését irányító személy beiktatásával: Joachim Gauck örökét a hajdani keletnémet polgárjogi mozgalom tagja, Marianne Birthler asszony vette át.Néhány hete, a megemlékezések eufóriájának árnyékában politikai fogalommá vált személy lépett le az egyesítés folyamatának színpadáról: Joachim Gauck. Az 1940-ben Rostockban született evangélikus lelkész, az NDK összeomlásából oroszlánrészt vevő polgárjogi mozgalom aktív tagja vállalta a történelmi örökség legérzékenyebb pontjának, a hírhedt keletnémet állambiztonsági szervezet – a Stasi – hátrahagyott iratainak a feldolgozását. Elkeseredett harcot kellett vívnia – még az NSZK számos befolyásos politikusa sem tartotta tanácsosnak a titkos dokumentumok nyilvánosságra hozását, lehetőséget nyújtva minden polgárnak arra, hogy bepillantást nyerjen a kommunista erőszakrendszer spiclihálózatának titkaiba, képet alkotva magának arról, kik figyelték életét, lépéseit, kijelentéseit, és szabták meg besúgóként sorsának alakulását. 1990 szeptemberében az NDK polgárjogi mozgalmának képviselői megszállták a Stasi-központot és éhségsztrájkkal kényszerítették ki, hogy a titkosításokkal ne tűnhessenek el az akták.Az egyesítés folyamatát szabályozó szerződésben már hivatalos alapokra helyezték a volt állambiztonsági minisztérium fennmaradt iratainak ellenőrzését, azok archiválását. A szövetségi kormány megbízottjaként Joachim Gauck került a hivatal élére: „Történelmi teljesítmény, hogy a törvényhozók nem az uralkodók, a vezető réteg személyi érdekeit helyezték előtérbe, hanem az áldozatok mellett foglaltak állást. Sikerült elérni, hogy – ellentétben a II. világháborút követő fejleményekkel – az áldozatok nem koldusként álltak az archívumok bezárt kapui előtt” – hangoztatja Joachim Gauck, akit kezdetben sokan inkvizítornak tartottak, attól félve, hogy a titkos iratokat áttanulmányozó személyek bosszút állnak majd a közvetlen környezetükből kikerülő besúgókon. A „Gauck-hivatal” tízesztendős működésének legimpozánsabb sikerjelensége: a katasztrófát kiabálók csoportjának jóslata nem teljesedett be, a tömegesen várt megtorlás, a lincsbíráskodás elmaradt. Ugyanakkor azonban megakadályozta azt, hogy elsietve pontot tegyenek az NDK-történelem e sötét fejezetének a végére. Ezzel kapcsolatban Joachim Gauck így fogalmaz: „A Stasi-akták segítségével számtalan olyan személyt tudtunk a történelem pellengérére állítani, akik honfitársaikat denunciálták, alattomosan megtámadták, elárulták. Számukra nem juthatott hely a demokratikus államigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, a pedagógusok és a rendőrök között. Nem lehet parlamenti többséget találni arra, hogy végleg lezárjuk a Stasi-múltat. Egy átfogó érvényű záróhatározat azok érdekeit szolgálná, akik előzőleg a nép felett uralkodtak”.Az egyesített ország polgárainak érdeklődése a Stasi-akták iránt nem bizonyult tiszavirág-életűnek, szenzációhajhászó szalmalángnak. Mindeddig közel ötmillió kérvény érkezett a hivatalhoz az iratok áttanulmányozásának engedélyezésére. Havonta átlagban rendszeresen további tízezer személy jelenti be, hogy betekintést szeretne nyerni az őt érintő iratokba. A múlt és a jelen adatait összehasonlítva kiderül, hogy a „Gauck-hivatal” alig háromezer alkalmazottja szerény kisebbséget képvisel azzal az apparátussal szemben, amelynek múltját most átvilágítani hivatott. Az NDK állambiztonsági minisztériumának szolgálatában nyolcvankilencezer állandó alkalmazott és százhetvenháromezer informátor dolgozott. A hátramaradt akták hossza száznyolcvan kilométert, ennek egynegyede még mindig feldolgozásra vár. Joachim Gauck az elmúlt tíz évben előadások tömegét tartotta szemináriumokon, kongresszusokon. Ezeken soha nem hallgatta el, hogy a Stasi nemcsak az NDK területén működött, hanem az ország nyugati részében is, ahol ügynökeinek száma húsz-harmincezer személy között mozgott. „Kiábrándító, csúfos adat, hogy ennyi ember volt hajlandó együtt dolgozni az elnyomó rendszerrel. Sok esetben jelentős anyagi juttatások ellenében. Meglepő jelenség, hogy az NSZK-ban dolgozó besúgók elleni eljárások milyen csekély érdeklődésre találtak a lakosság körében. Amíg a „keletiek” (Ossik) spiclitevékenysége sötét és visszataszító tettnek minősült, a „nyugatiak” (Wessik) a 007-es ügynökkép hatására, bár elítélendő, de vonzó munkát végeztek. Le kell szögezni, az NSZK-ban is volt elég áruló, ezt a tényt el kell juttatni a nemzet tudatába” – hangoztatja Joachim Gauck, és egy időben utal arra, hogy a rendelkezésre álló aktákból nem csak a Stasi bomlasztó tevékenységére derül fény – a papírok utalnak azokra a személyekre is, akik bátran ellenálltak a biztonsági szerveknek, nem voltak hajlandók a besúgószerepre, inkább vállalták pályafutásuk, karrierjük veszélyeztetését. Az ízig-vérig bürokratikus Stasi-adminisztráció kínos pontossággal jegyezte fel saját veszteségeinek részleteit is.A „Gauck-hivatal” létrehozása és tevékenysége kezdetben alig talált elismerésre a volt szocialista tábor országaiban, onnan inkább gúnyos figyelem kísérte a „német bürokratizmust”. A múlt feldolgozását biztosító törvény ma már sokkal inkább jó példának számít – anélkül, hogy ezt a felismerést hatásosan átültették volna a gyakorlatba.Az állammegbízott Gauck tíz év elteltével megválik a nevével szorosan összenőtt hivataltól, a törvény az öt esztendőre szóló megbízatásnak csak egyszeri meghosszabbítását teszi lehetővé. A parlamentben – a Bundestagban – felmerülnek olyan elgondolások, hogy jó lenne az idevágó paragrafus megváltoztatásával tovább biztosítani a hivatalnak eddigi vezetője munkáját. Az érdekelt e javaslatot azonnal visszautasította: „Ez a megoldás nem felelt volna meg a demokráciáról alkotott felfogásomnak. Egy bevált, jó törvényt nem szabad átalakítani egyéni érdekek miatt”.