Globalizációs ártalmak

Bár szinte minden ország hitet tesz a világméretekben működőképes piac kialakítása mellett, egy újfajta, fokozatosan kialakuló megosztottság rajzolódik ki világszerte a technológia, a modern ismeretek befogadásának és alkalmazásának terén. Jelenleg a technológiai innováció az emberiség egy viszonylag kis hányadának produktuma – Jeffrey Sachs, az amerikai Nemzetközi Fejlesztési Központ igazgatója, a Harvard Egyetem professzora a The Economist gazdasági hetilapban nemrég ezt 15 százalékra becsülte. A népesség másik, a Föld lakosságának mintegy felére tehető része képes az új technológiákat átvenni a termelésben és a fogyasztásban egyaránt, míg a fennmaradó rész gyakorlatilag nem is kerül kapcsolatba velük.Csatlakozom Jeffrey Sachs álláspontjához, aki szerint erre az egyetemes problémára a globalizáció újragondolása hozhat megoldást. Az alábbiakban előbb röviden ismertetem az általa kifejtett technológiai megosztottság mibenlétét, majd a hazai viszonyokra vetítve taglalom a Sachs által utalásszerűen felvetett – és szintén a globalizáció újragondolását igénylő – „ökológiai bombát”. Ennek „hatástalanítása” nélkül a fenntartható fejlődés szerintem csak fikció.A leszakadó régiók technológiai elzártságának fő okai esetenként különbözőek. A trópusok közelében például az általános szegénységet a járványok formájában terjedő fertőző betegségek, az alacsony mezőgazdasági termelékenység (önellátó képesség) és a környezet állapotának degradálódása is súlyosbítja. Másutt az egyébként létező technológiákra egyszerűen nem jut pénz. A fejlett országoknak ezért fel kellene ismerniük e helyzet tarthatatlan voltát, három fő irányban keresve rájuk megoldást. A technológia hajtóereje csak a földrajzi, közegészségügyi és a környezet állapotával összefüggő tényezők kellő súllyal történő figyelembevétele mellett érvényesülhet. A fejlett országok kormányainak többet és megfontoltabban kellene fordítaniuk segélyezésre. Új alapokra kellene helyezni és szerepvállalóit tekintve ki kellene bővíteni a nemzetközi segítségnyújtást, bevonva a fejlett országok egyetemeit és tudományos intézményeit is, megfelelő reformokat hajtva egyúttal végre a globális fejlesztések menedzselésére létesített nemzetközi intézményeknél (IMF, Világbank és az ENSZ különböző szervezetei). Új elképzelések és ötletek jellemzően csak a már meglévő ismeretek és technológiák bázisán jöhetnek létre. E területen is egy bizonyos szint – „kritikus tömeg” – elérésére van szükség, hasonlóképpen megfelelő méretű piacra is, amely fedezni tudja az innovációval kapcsolatos kutatás-fejlesztés fix költségelemeit (például a megfelelő intézmények fenntartását).A technológiák átvételének vannak komoly földrajzi korlátai is. Míg Mexikó, az EU szomszédságában fekvő Lengyelország és Magyarország, Kína tengermelléki részei fizikailag is egyszerűbben juthatnak hozzá technikai újdonságokhoz, az Andok magashegyi országaiban vagy a kontinentális Közép-Ázsiában ennek komoly természeti akadályai is vannak. A fejlődő országok megújulását gátló, részben objektív tényező az alacsony fejlettségi szint velejárójaként bekövetkező relatív túlnépesedés és az ezzel párosuló környezetrombolás – mindez globális léptékben is előbb-utóbb érezhető károkat okoz. Hogy a globális gazdasági növekedés előnyeiből jusson a milliárd főnél is nagyobb létszámú „leszakadóknak” is, a nemzetközi gazdasági stratégia több tekintetben gyökeres módosításra szorul. Mindenekelőtt a fertőző betegségek által a katasztrófa peremére sodort körzetek (például a Szahara vidéke) népességét és pusztuló természeti értékeit kellene megóvni a megsemmisüléstől. Öszszességében a fertőző betegségek visszaszorításához – embermilliók életének megmentéséhez – a fejlett világ mintegy egymilliárd lakosától évente csupán tízmilliárd dollárra tehető segélyre volna szükség.Az új technológiák meghonosításával kapcsolatos költségek megosztására a megfelelő kooperációs kereteket is ki lehetne építeni „a gazdagok és a szegények” között. Az utóbbiak könnyebb hozzájutása az információs technológia vívmányaihoz különösen sokat segíthetne a nagy távolságok és más földrajzi hátrányok leküzdésében. Az első ez irányú lépésként a nemzetközi high-tech cégeknek vállalniuk kellene azt, hogy fokozzák a technológiai együttműködést a fejlődő országokkal. Hasonlóképpen aktivizálódhatnának a fejlett világ egyetemei és tudományos társaságai is – elsősorban a helyi felsőoktatás és kutatás fejlesztésének elősegítésére. A fejlődő országokban e tevékenységet serkentené az is, ha a gazdag országok nagyvonalúbban bánnának a genetika, a gyógyszergyártás és a számítástechnika területén elért eredmények szerzői jogaival.Minderre természetesen több pénzre és gyökeres szemléletváltozásra lenne szükség. Mindenekelőtt az Egyesült Államokban, amely ma a legfösvényebb donor: egy amerikaira vetítve évente mindössze öt dollárt áldoznak a költségvetésből a legszegényebb országok megsegítésére. A fejlődők segélyezésére fordított évi néhány százmillió dollár eltörpül a hazai élelmiszersegélyekre fordított több mint húszmilliárd dollár mellett (ami egyébként kiváló módja a hazai termelők burkolt támogatásának is). A globalizáció újragondolásától bolygónk fennmaradása függ. Ki kell dolgozni a fenntartható fejlődés követelményeinek megfelelő stratégiát, megteremteni az ezt elősegítő feltételrendszert. Ahhoz, hogy a természeti és az épített környezetet a jelenleginél jobb állapotban adhassuk át a felnövekvő generációknak, a környezetet szennyező-terhelő kibocsátások jelentős mérséklésére lenne szükség. E célt szolgálja egyebek közt az EU szintjén már hangoztatott, „a szennyező fizet” elv, de ugyanezt mozdíthatná elő az is, ha a környezetszennyezés okozta valamennyi kárt és többletköltséget ráfordításként fokozatosan elismertetnék az adott tevékenység produktumainak áraiban. Ilyen alapon már kibontakozhatna a piaci verseny. A verseny azonban nem elsődleges, mindenekfelett álló cél – igazodnia kellene a fent említett elv mellett egy sor más, a környezet és az emberek egészségi állapotának romlását gátló prioritáshoz és alapfeltételhez is.A „hazai pályán” szemlélve a dolgot, a környezetterhelés csökkentését szolgáló gazdasági tevékenységeknek preferenciális adózási elbánásban kellene részesüljeniük. Ez testet ölthet a „környezetbarát” minősítést elnyert termékek és technológiák kibocsátóinak, a megújuló energiaforrásokat hasznosítóknak és az ehhez szükséges alapvető eszközöket kibocsátóknak biztosított társasági adókedvezményben; a megfelelő termékek alacsonyabb áfakulccsal történő terhelésében. Hasonlóképp tartós preferenciákat kellene élveznie minden bioélelmiszernek és az előállításukhoz termelt mezőgazdasági alapanyagnak is. Ez esetben ugyanis e termelés oly mértékben kiterjedhetne, hogy a jelenleg csaknem kizárólagos exportértékesítés mellett elérhetőbb áron kínálhatnának ilyen termékeket a hazai boltokban is. A környezetbarát gazdálkodási szemlélet általános elterjesztésének nem kevésbé fontos feltétele a hiteles élelmiszer-minősítő és monitoringhálózat kiépítése és működtetése, nemkülönben az egészséges életmód propagálását szolgáló és a káros szenvedélyekben rejlő veszélyeket kellő mélységben és szakmai színvonalon taglaló informatikai és médiatevékenységek kiterjesztése is. Ezekhez a többnyire kis- és közepes méretű vállalkozások által is jól kezelhető szakterületek és feladatok színvonalas, javarészt hazai szakértelem és szakmunka segítségével való megoldásához szintén megfelelő adópreferenciákat kellene biztosítani az erre vállalkozó cégeknek.Hogy a kevesebb adóterhet tartalmazó fogyasztói ár mennyire hathatós támogatása lehet egy közérdekű kezdeményezésnek, azt szemléletesen mutatja a motorhajtóanyagként felhasznált PB-gáz jövedéki adójának 1999-es csaknem felére csökkentése is. Ennek köszönhetően a gáz-, illetve vegyes hajtóanyaggal üzemelő gépkocsik száma a többszörösére nőtt. Amennyiben a cseppfolyós gáz üzemanyagokra kivetett mindenkori jövedéki adó feléből alapot képeznének a megfelelő kúthálózat létesítésére, illetve a még szükséges kutatás-fejlesztés és ismeretterjesztés támogatására, ezt az adót bizonyára „dalolva” fizetné meg a nagyközönség. Mindezt nem a ködös jövőben, az EU-csatlakozást követően, hanem már most, a jövő évtől meg kellene valósítani. Komoly felelősség hárul tehát a törvényhozás legfelsőbb fórumára, az Országgyűlésre.