Kamikaze, az isteni vihar

Kik voltak azok a 18–23 év közötti hamvas arcú fiatalok, akik önként dobták el életüket, akik rozsdás gyakorlógépeikben csak az odaút benzinjével és 250-800 kilogramm bombával rárepültek az amerikai hajókra, hogy szörnyethaljanak?Japán helyzete kilátástalanná vált az 1942-es midwayi csatavesztés után. A vezérkar kétségbeesetten a végső eszközökhöz folyamodott, hogy a háborúvesztést elkerülje. Az öngyilkos támadások tervét Okamura Motoharu ezredes terjesztette Takidzsiró altengernagy elé, aki a „kamikaze atyja” lett. A vezérkar jóváhagyta, hogy önként jelentkezők életük feláldozásával bombákkal megrakott repülőket, vitorlázókat, mini-tengeralattjárókat és motorcsónakokat irányítsanak az ellenséges hajóknak.A világ első élő bombája Szeki Jukio hadnagy, oktatópilóta lett. Szeki, aki fél éve házasodott, az altengernagy felkérésére rögtön igent mondott. Csoportja 1944. október 25-én a Fülöp-szigeteknél sikeres támadást hajtott végre egy amerikai hajóraj ellen. Az öt gépből négy sikeresen ütközött, és hat hajóban tett kárt. Egy repülőgép-anyahajót és egy csatahajót elsüllyesztettek, egy másik anyahajón tűzvészt okoztak, és további három anyahajót megrongáltak.A vezérkar az eredményen felbuzdulva létrehozta a „Tokkótait”, ami a Tokubecu Kógeki Tai (különleges támadóalakulat) rövidítése. A köztudatban mégis az első öngyilkos, Szeki Kamikaze nevű alakulatának a neve maradt fenn. Jelentése: isteni vihar (célzás a tájfunra, amely a Japánt feldúló mongol hajóhadat elpusztította). A folyamatossá vált kamikazetámadások az amerikai flotta történelmének legnagyobb veszteségeit okozták, miközben a japán haditengerészet 2534 embert és 1392 repülőt veszített.Hallgassuk meg a kevés túlélő egyikét, Kavano Kiicsi navigátort, akit a maga gyűjtötte kamikazerelikviák szomszédságában kérdezek.– Hogyan került a Kamikaze alakulathoz?1942. május elsején a tucsiurai haditengerészet önkéntese lettem. A Jukaren repülős szakiskolába jelentkeztem, ahol szigorú felvételi vizsgán kellett megfelelnünk. Az iskola eredetileg hároméves volt, de a háborúra való tekintettel két év alatt végeztünk. Tizennyolc évesen a kochi repülőtérre kerültem segédoktatónak, majd fél év múlva Oitára, a 148 fős Mitate-századhoz mint navigátor. Kétszemélyes Rjúszei vadászgépen szolgáltunk, amely akkor a legmodernebb volt: 1825 lóerős, maximális sebessége 450 kilométer/óra, a legnagyobb repülési távolsága tele tankkal 2000 kilométer volt. Csak ennek a gépnek volt döntött, kényelmes ülése. Összesen 110 darab volt belőle, ebből 80 a mi egységünknél. Később megdöbbentett, hogy mégis feláldozzuk őket.– Hogyan értesült a Tokkótairól?– Szeki hadnagy öngyilkos bevetéséről a hadsereg propagandagépezete két nap késéssel valamennyiünket tájékoztatott. Ezután elindult az önkéntesek áradata. Japánban az elsőszülött fiút a széltől is óvják, így a második vagy harmadik fiúk lettek kamikazék. Az összes önkéntes elpusztultával, 1945. július 25-én a vezérkar valamennyi repülőt kamikazénak nyilvánította, és már a parancs kihirdetésének napjától nálunk is kezdődtek a bevetések.– Mire gondolt, amikor kihirdették a parancsot?– Arra, hogy vesztésre állunk! Másokban élhetett az életben maradás reménye, de minket vágóhídra küldtek.– Miből állt a kamikazekiképzés?– Naponta gyakoroltuk az ellenséges hajóra való rárepülést. Ez a gyakorlat légi harcnál több társam életét megmentette, akiknek a „sarkában jártak”. Az amerikai vadászok későn kaptak észbe, hogy a zuhanásból ki kéne siklani. Máskor is előnybe kerültünk, mert mi fejjel lefele is tanultunk repülni.– Féltek-e a haláltól?– Közömbösek voltunk iránta. Mindennap a halálunkat gyakoroltuk, és bevetésen elveszítettük néhány bajtársunkat. A 6–12 fős rajokat az öngyilkos bevetések sorrendjében számozták. Én a 7. Mitate-rajba tartoztam. A bázisunkról napi 2-3 csoportot vetettek be. Egy csoport három gépből állott, s ez a mi kétszemélyes gépeinkkel napi 12–18 halottat jelentett. A háború végére 145 fős századunkból 30 fő odaveszett, a Jukaren iskolai 1480 évfolyamtársamból négyszázat áldoztak fel. Tanaka kiváló pilóta őrmestert 1945. augusztus 9-én küldték a halálba. Előző este a körlet oszlopába verdeste a fejét: „Kavano, ez fáj, lehet, hogy a halál is fájni fog?” Másnap egy hadihajónak ütközve megtudta.– Volt-e valami a kiképzésükben, amitől megfeledkeztek a félelemről?– Nem volt agymosás, ha arra gondol. Kamikazénak nem önként jelentkeztünk, de attól kezdve, hogy azzá lettünk, csak a parancs jó végrehajtásáért éltünk. A japánok testét-lelkét ősidők óta a „jamato damasi” – japánságtudat – és a „busidó” – szamurájszellem – alakítja.– A kamikazéknak „beszámíthatatlan fanatikus” hírük van.– Az öngyilkos pilótáknak két típusa volt: az egyik a haza iránti szeretetből és az ellenség iránti gyűlöletből mindenképpen meg akart halni. A másik élni akarása ellenére, józan megfontolásból áldozta fel az életét.– Józan megfontolásból?– Naponta több ezer honfitársunk halt meg amerikai bombáktól. Egy repülőgép-anyahajó megsemmisítése több tízezer japán életét mentette meg, amiért cserébe nekünk csak egy embert kellett feláldoznunk. Ha egy bombával teli vadászgép az anyahajónak ütközött, elsüllyesztette, vagy tűzvészt okozott, esetleg úgy összeszaggatta a kifutópályáját, hogy onnét többé gép fel nem szállhatott. Ha ugyanezt bombázással akartuk volna elérni, bizonytalanabb eredményért több gépet és embert veszítünk. Nos, melyik a célszerűbb és humánusabb?– Mit éreztek azok, akik megkapták a parancsot?– Megkönnyebbülést, hogy végre! A parancsnokság reggelente kifüggesztette az egy-két nap múlva bevetésre kerülők nevét, de akadt, aki csak órákkal előbb értesült a bevetéséről. Sokan hónapokig várták, hogy nevüket olvashassák a listán. A várakozás, a bizonytalanság kikezdi az embert. Fohászkodik, hogy minél előbb rá kerüljön a sor, és megváltásnak érzi, ha végre beteljesedik óhaja.– Elbúcsúztak-e a családtól?– Más alakulatoknál megesett, nálunk nem volt szokás. Kevesen tehették meg, hogy a rövid idő alatt a családot felkeressék. Kínos találkozások voltak ezek, hiszen a küldetésről nem volt szabad beszélni. Általában csak levelet írtak. A halálra szánt ember átlép egy másik világba, és szinte mindegy neki, ami halála után a világban történik.– Mi a legmeghatóbb emléke?– 1945. augusztus 13-án, két nappal a háború vége előtt a Kisarazu légi támaszpontról egy öngyilkos egység indult bevetésre. Elöljáróm, Nisimori Josiomi őrmester így szólt hozzám: „Kavano, most meghalok. A te egyenruhád tisztább. Cseréld el velem, hogy méltó módon érjen a halál.” Fájó szívvel adtam át pilótaruhámat, amelyet három nappal későbbi bevetésemre, a saját halálomra tartogattam. A sorra kerülésem előtti napon befejeződött a háború. Egyenruhám az okinavai tenger fenekén nyugszik helyettem, én pedig élek. Isten életben hagyott, hogy ápoljam halott társaim emlékét, és beszéljek róluk az utókornak.– Tudjuk, ki volt az első kamikaze, de kik voltak a legutolsók?– Ma is kísértenek az utolsó nap emlékei. A császár augusztus 15-én délben hirdette ki a háború végét, ám délelőtt még voltak bevetések. A repülőgépgyárban akkor már az iskolásokat is befogták, és gyakran megesett, hogy motorhibával vissza kellett fordulniuk. A barátom, Nakaucsi Szatoru első osztályú pilóta őrmester 11 órakor indult bevetésre. Egy órával később küldtük neki a visszatérésre felszólító rádiójelet, de rá sem hederített. Az ő halála már békeidőben történt. Huszonegy éves volt. Az ötödik légi támaszpont parancsnoka, Ugaki Matoi altengernagy előre értesült a fegyverletételről, a háborúvesztésről, és nem akarta a szégyent megélni. Egyenruhájáról lefejtette a paszományt, hogy fogsága esetén ne okozzon örömet az amerikaiaknak, aztán beszállt Nakacuró Tacuó pilóta hadnagy kamikazegépébe. Kétszemélyes gép volt. A navigátor, Endó törzsőrmester megtudta, hogy ez az utolsó bevetés, és nem akarta átadni a helyét. Végül az altengernagy a térdére ült, úgy indultak el hármasban. Nem támadni, meghalni mentek. Indulásának hírére a többiek kérlelték a parancsnokot, hogy vele mehessenek. Azon a délelőttön 23 fő ment a halálba.– Mikor döbbent rá, hogy Japán elveszíti a háborút?– 1945. április elején elkezdődött Tokió bombázása. Csak kevés vadászgépünk szállt fel, mert nem volt üzemanyagunk. Bunkerunkból láttuk, hogy egy amerikai gép pilótája katapultál, és ejtőernyővel a tengerbe ereszkedik. Ekkor már munícióhiány miatt szigorú parancs írta elő a lőszerhasználatot. Egyetlen lövés nélkül kellett végignéznünk, hogy a többiek hidroplánnal kimentik. Nálunk nem ért ennyit egy ember.– Mit érzett, amikor a háború befejezéséről értesült?– Hogy én vagyok a legszerencsétlenebb a világon! Hogyan nézhetek az emberek szemébe, mikor mások meghaltak, de én visszajöttem, élek, egészséges vagyok, és elveszítettük a háborút?! Kétségbeesésükben sokan öngyilkosok lettek. A kamikaze „atyja” harakirit követett el.– Más-e az élete annak, aki valaha kamikaze volt?– Más a mentalitásunk. Jobbak az idegeink, és az emberi élethez viszonyítva a mindennapi gondok apróságnak tűnnek. A kapcsolatokban más az értékmérőnk. A lelkek mélyére látunk. Gyakran már az első találkozásnál tudom, kivel állok szemben.– Mikor ült utoljára repülőn?– Pár hónapja küldöttséggel Tokióba utaztam. Különös érzés volt, csak hiányoltam, hogy a pilóta kétezer méterről nem mutat be néhány zuhanórepülést. El sem tudja képzelni, milyen nagyszerű! Persze csak ha kétszáz méteren vízszintbe hozza a gépet.